Pieces
Ikkaku x Yumichika
Yumichika POV
A fésű hangos koppanása törte meg a csendet, ahogy elérte fésülködőasztalom márványlapját. A hang mintha egyenesen a szívemben koppant volna. Érzetem, hogy arcom valami furcsa, undorító grimaszba torzul, könnyek homályosították el látásom, Hisagi-senpai eltűnt a szemem elől.
Talán elvesztettem az eszméletem, talán csak elestem, nem tudom pontosan. Agyam leblokkolt, a következő emlékem a törött tükröm.
Valami megrepedt a lelkemben, és nincs az a büszkeség és elhatározás, amely meg tudja gyógyítani azt a sebet.
A tudat őrjít meg, hogy soha többé nem nézhetek szemedbe, hogy többé nem harcolhatok oldaladon, hogy elvesztél.
Nincs helye könnyeknek, ez a mondat tartott életben egész idáig, de ez a hajnal túl sokat ígér, és tudom, hogy nem fogja betartani őket.
Itt vagyok hát, messze elvonulva a világtól, messze tőled, messze mindenkitől. Nem vagyok más, csak egy törött tükör: láthatod a múltat, és a jövő monokróm valóját, de semmit sem tisztán, valahogy mindig megtörik az egész. Nem lesz teljes. Darabonként érkezem majd hozzád, a lelkem apró darabjai, melyeket lassan hagyok magam mögött, ahogy erősödöm. Már nem tart vissza semmi az önzőségemtől.
Nem hívsz, nem figyelmeztetsz, nem ismerek határokat. Elmerülök a múltban, egész addig, míg érzéketlen nem leszek életre és halálra. Többé nem érdekel, hogy ellenség-e, vagy barát, ha az utamba áll, nem lesz kegyelem.
Mikor lelkem utolsó darabja is megérkezik hozzád, nem leszek más, mint egy két lábon járó fegyver. Ott, veled leszek önmagam, itt, a valóságban pedig csak egy tükörszilánk, mely szép, fényesen csillog, csábít, hogy belenézz, de amint megteszed, szembesít minden hibáddal, gyilkos igazság.
Ott, melletted majd a legszebb formámban fogok tündökölni, hogy méltó lehessek hozzád.