Show me love
- Ichimaru-taicho!
Kétségbeesett, segítségért kiáltó kék szemek…
- Ichimaru-taicho!
Idegesítően remegő hang…
- Ichimaru-taicho!?
Miért nem hagyja már abba?
- Ichimaru-taicho?
Hallgasson már el egy kicsit, és fogja fel, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat közölni égbekiáltó problémáit!
- Ichimaru… taicho?
Nahát, kicsit elviselhetőbb lett.
- Ichimaru-taicho…
Most meg miért sóhajtozik? Úgysem fog rá figyelni…
- Ichimaru… taicho…
Talán most megkérdezhetné, hogy mit akar, ha már ilyen szépen moderálta magát…
Mi történt?
Most miért nem hívja?
Elment volna? Nem, érzi a lélekenergiát, még itt van az irodában… de akkor miért hallgat?
…és legfőképpen miért sír?
- Kuchiki-taicho! – kiáltott fel a meglepetéstől. – Igazán leszokhatnál arról, hogy hátulról támadsz! – méltatlankodott.
- Renji… Már mondtam, hogy… - állánál fogva irányította, hátrahúzva arcát kényszerítette, hogy rá figyeljen, hogy a szemébe nézzen… és hogy újra szerelembe essen. -… mindig légy résen!
Oh, én egyetlen Királyom… mondd csak, hogy csinálod ezt? Igazán elárulhatnád a titkod. Valami biztos van a háttérben, mert hiába próbálom kideríteni, hogy sikerült összehoznod ezt… nem jutok semmire, mikor kardjaink szikrázva találkoznak. Komolyan, lehet, hogy a húgaid miatt? Áruld már el nekem!
Mégis hogy a fenébe lett eperillatú a hajad?
- Hm… Izuru…
Apró csókok, mindegyik mintha egy apró kés lenne, ami csak a szívére pályázik.
- Ichimaru-taicho… miért…
- Mit miért, Izuru?
Miért fáj ennyire?
Miért akar sírni?
Miért esett ennyire kétségbe?
Miért akar válaszokat?
- Semmi, Ichimaru-taicho. Igazán semmi…
Ez zavaró volt. Már a csata kezdetén is észrevette, és most, a vége felé közeledve egyre jobban idegesítette. De hát mégsem kérdezhetett rá, ez annyira udvariatlan lett volna… pedig tényleg kikívánkozott a száján az a kérdés.
- Taicho, izé…
- A kardod járjon, ne a szád, Sousuke!
- Hirako-taicho…
- Mit pattogsz? Már mondtam, hogy figyelj!
- De Taicho! – kiáltott fel. – Rágó van a hajadban!
- Mi?
Tekintete újra és újra balra kalandozott, hiába kényszerítette magát, hogy az órára figyeljen, és jegyzeteljen, egyszerűen nem mozdult a keze.
- Kurosaki-san, megtisztelne, ha meghallgatná a mondanivalómat!
- Persze, tanárnő. Elnézést.
Sikerült, végre sikerült megértenie, mit magyaráz a nő ékes angol nyelven, és hevesen írni is kezdett. Ráérzett az ízére.
Megállt. A toll még a papíron, de keze megremegett, és újra arra nézett.
Egy pillanatra még látta maga előtt azt a jellegzetes villanást, amivel a szemezés járt, látta a kék tekintetet, a sötét hajjal keretezett arcot, azt a megfeszített testtartást…
- Kurosaki! Kifelé!
- Elnézést, tanárnő, én tényleg…
A folyosón találta magát, még mielőtt magyarázatba kezdhetett volna. Kezébe temette arcát.
Egy pillanatra tényleg elhitte, hogy ül valaki a quincy rég nem használt asztalánál.
Halkan csukta be maga után a fürdőajtót, de a konyhából érkező csörömpölés tudatta vele, hogy jobban teszi, ha ráfordítja a kulcsot.
- Byakuya! Engedj be! – máris dörömböltek az ajtón.
- Szeretnék megmosakodni. – hangja kimért volt, tökéletes, minden érzelem nélkül, kicsit sem remegett, vagy halt el… pedig ő maga romokban hevert. Hosszú haja kócos volt, szemei sírástól vöröslöttek, feje zúgott. Kezei remegtek, amint kibújt a fehér haori fogságából, és a shihakusho nyakát is meg kellett lazítania. Megnyitotta a vízcsapot, hidegre állította, de még csak langyos folyadék csöpögött belőle… belemártotta kezét, majd végigsimított lángoló arcán.
Megszédült, hátraesett, s a falnak támaszkodva ücsörgött tovább, könnyei újra ömleni kezdtek… haoriját szorította magához, mivel jobbat nem talált.
Úgy érezte, elárulták. Elege volt ebből… keményen dolgozott, éjt nappallá téve, mindent feladott, a nevét, nemesi voltát, és rangját csak azért tartotta meg, mert megtiltották, hogy feladja az osztag vezetését.
Végtelen keserűség töltötte meg szívét… inkább szíve szilánkjait. Nyomorultul érezte magát, a zokogás egyre hevesebben rázta vállait. Ő tényleg igyekezett, mindent megtett, amit csak tudott, és mégsem volt elég jó…
Hiába próbálkozott, nem becsülték meg. Bátran küzdött a harcokban, hideg fejjel irányította beosztottjait, tökéletesen végezte munkáját, és mindezért nem kapott semmit.
Mikor vált ennyire irányíthatóvá?
Nehezen felállt, erőt véve magán, s a csaphoz lépett, megvizsgálva arcát. Fájt, kétségkívül ordítani akart a fájdalomtól, ami arccsontján központosult… de belül valahogy jobban fájt.
Saját magának kellett parancsolnia, és lassan, de már biztos kezekkel tépett egy kis vattát. A kis gombócokat alaposan bevizezte, s óvatosan letörölgette bedagadt szemeit. Szipogott egy kicsit… aztán egy megvető pillantással illette magát. Annyira gyűlölte elesettnek látni magát.
Tudta, hogy a fájdalom hamarosan elmúlik, és csak egy sötét véraláfutás marad a pofon helyén. Miért kapta mindezt?
Már nem is tudja megmondani.
Nem számít, most nem fontos, csak le kell mosnia arcát, meg kell nyugodnia, és minden sokkal könnyebb lesz…
- Ichimaru-taicho!
- Mi az, Izuru?
- Kapitány, minden rendben?
- Persze. Már miért ne volna?
- Nyitva felejtette a szemét…
- Ah, ne haragudj! Mindig elfelejtem…
Ichigo belefáradt ebbe.
- Renji, most azonnal mondd meg, hogy mi a célod!
A felszólítás nem járt sikerrel. Választ nem kapott… csak egy felettébb éhes szájat érezhetett meg sajátján.
Nem tudta kimondani… nem tudta rávenni magát arra az egyszerű kis szóra, ami még aktuális is lenne. Nem érzett semmit, nem tudta, mit tesz, és talán ezért nem félt cselekedni.
Aizen nem tudta kimondani azt a kis szót, amivel megmenthette volna az egyetlen ember életét, aki tényleg megértette őt…
Ő nem tudta megtenni, és már késő ezen gondolkodni. Meg akarta köszönni… de képtelen volt rá.
Apró, csillogó cseppek vesztek el a szőke hajzuhatagban…
- Mondd csak, Izuru…
Sóhajok, nyögések, talán nem is hallotta a kérdést.
- … ezek örömkönnyek?
- Ahogy döntesz, taicho… minden… attól függ…
- Értem… hát akkor ne sírj. Ez parancs.
- Igenis, kapitány.
Sokáig nem is beszéltek…
- Kapitány… akkor sírhatok, ha… már nem vagy itt?
- Akkor már igen… de most még nem szabad…
- Igenis, kapitány…
- Mosolyogj, Izuru.
- Igenis… kapitány…
- Már mondtam, hogy ne sírj… nincs semmi baj…
- Igenis, kapitány…
- Ne haragudj az arcodért, kérlek… sajnálom. Igazán.
- Semmi baj.
Nem akarta azt mondani, hogy nem számít.
- Mit szeretnél vacsorára?
- Nem vagyok éhes, köszönöm. Inkább lepihennék. Elfáradtam.
- Értem… ha meggondolnád magad, a konyhában vagyok.
- Jó éjt.
Nem mondhatta, hogy maradjon vele, nem kérhette meg erre.
- Várj… Byakuya!
Nem akart visszafordulni, és mégis megtette.
- Mit szeretnél?
- A szemed… te sírtál?
Tudta, hogy tovább kellett volna rajtahagyni a vizes vattákat. Ezt elhibázta… újra. Menekülnie kellett… legalább a becsülete ne törjön még apróbb darabokra!
- Nem. Megyek aludni.
- Byakuya…
- Jó éjt.
Elkapta a karját. Nem volt elég szemfüles. Mit tegyen?
- Annyira sajnálom!
Őszinteség csengene a hangjában? Vagy talán megbánás?
- Erre nincs szükség. Te is pihenj le… bizonyára fárasztó volt ez a nap számodra is.
- Szeretnék veled maradni! Kérlek…
- Jó éjt.
- Akkor… csatlakozhatok hozzád?
- Csak ha hagysz aludni.
- Köszönöm, Byakuya…
Ha minden, amit eddig igaznak vélt, ami miatt ennyit sírt, ami miatt azt gondolta, a világa romokban hever, ha ebből semmi sem volt igaz… őt tényleg megbecsülik, szeretik, megköszönik, hogy nem adja fel… miért panaszkodik mindig? Miért érzi magát önzőnek, mikor csak féligazsága van?
Miért nem hallja végre azt a szót, amire leginkább szüksége lenne?
Puha csók. Ez volt Ichimaru-taicho búcsúajándéka hadnagya számára, és nem értette, miért szorul össze a szíve, és miért nem tud mosolyogni, miközben csendben távozik, maga mögött hagyva Izurut.
Kedves Királyom!
Ez a levél neked szól. Én írtam, toll és papír nélkül, és csak akkor kapod meg, mikor igazán szükséged lesz rá, tudom, hogy így lesz – hiszen én intéztem így.
Nem tudom, mit kéne ide írnom, de bátorítani akarlak.
Szóval… soha ne felejtsd el, mi van mögötted, és ne félj a többiektől, gondolj arra, hogy én mit mondanék, és aszerint cselekedj.
Meséld el, hogyan nem éreztél irántam, és egy kicsit mutasd ki a szereteted!
Ne tagadd, tudom, hogy belém vagy zúgva. Nálad önzőbb lény nem létezik… mi lenne az önzés tetőfoka? Hát nem beleszeretni saját magadba?
De bizony, és Király, mindketten ebbe a hibába estünk.
Azért sajnálom, hogy még egy csókot sem kaptam. Pedig annyi alkalmunk volt rá! Ez is az önzésed miatt van.
Szóval, ha kiszerettél belőlem, és új prédát találsz, akkor neki mondj el mindent. Kérj tőle bocsánatot, sajnáld néha, és aggódj érte, mikor kell, és legfőképpen nézd egy kicsit az ő érdekeit is. Ha tényleg beleszeretsz, akkor ezeket nem is kell mondanom, magadtól fogsz rájönni.
Király, mikor ezt a levélnek csúfolt gondolatmasszát olvasod, vagy hallgatod, vagy itt a vízben kiszűröd az oxigéntartalommal együtt, vagy valami… szóval, én már nem leszek itt, mert valószínűleg minden erődet el fogod veszíteni, ahogy a napszemüveges fószer jósolta… erről amúgy csak én tudtam, szóval ne okold magad… és ne sajnáltasd magad.
Ichigo… szeretlek, és a neved eperillatú.