Rain [SID]

Shuuhei x Renji

Shuuhei POV

- Nézd, itt van ez is! – nyomja kezembe mosolyogva Hinamori azt régi, megsárgult képet, amit valamelyik fiók mélyéről kapart elő. Mellém telepedik a földre, de nem nyúlik el a parkettán, mint én, fegyelmezetten térdel. A kis papírdarab hátulja néz felém, rajta egy dátum, mely már félig lekopott. Nem csodálom… már több mint kétszáz éves. Ez a lány elképesztő, még ilyen helyeken, nevezetesen a karakurai Kurosaki ház padlásán is képes olyan emlékekre bukkanni, melyek már rég feledésbe merültek. Észre sem veszi, és úgy hozza vissza a múltat, mintha még csak most élnénk át.

- Régi már… - bólintok, s ahogy megfordítom, torkom összeszorul.

- Milyen régi… - ad nekem igazat, és nyilván sejti, mi fog történni, így könnyen elmenekül, arra hivatkozva, hogy őrséget kell váltania, engem pedig egyedül hagy a múlttal.

Az a kép olyan… elszomorító. Nem emlékszem már tisztán, hiszen a felejtésre kényszerültem, de biztos vagyok benne, hogy nem sokkal azelőtt készült, hogy beosztottak volna az osztagokhoz. A diákokkal teli, zsúfolt folyosón, vizsgaidőszakban, mikor mindenki könyvekkel rohangált, jegyzeteket böngészett, és a könyvtárt éjszakára is nyitva tartották, szóval, valaki beszerzett egy furcsa gépet, amíg az emberek világában teljesített küldetést, és céljául tűzte ki, hogy mindenkit megörökít, akit ismer. Rangiku-san mindig is jól értett az időzítéshez, ezt a pillanatot ugyanis nagyon nehéz lehetett elkapni… talán már órák óta figyelt minket, és várakozott. Kitartó, az biztos.

Június eleje volt, bár ez nem szerepel a dátumon. Esős nyár volt az, csapadékosabb, mint az előzőek, s az azt követőek is száraznak bizonyultak. Minden nap hajnalban kezdett esni, mikor éppen hazafelé tartottam valahonnan (már nem emlékszem pontosan, talán a vívással kísérleteztem), és mindig megáztam… esernyőt sosem tartottam magamnál. Tehát, reggel esni kezdett, elég intenzíven, aztán, mintha csak elfáradtak volna a felhők, egyre halkabban csepegett, amíg délelőtt tanultunk. Dél körül szinte-szinte elállt, de délután újult erővel zúdult ránk, így hát mindenki az épületben ragadt.

Akkoriban magányos voltam. Persze, azt nem mondhattam, hogy egyedül lennék, hiszen mindig akadt társaságom, voltak barátaim, akik velem töltötték idejüket… már ők sem élnek. Néha szomorú a hosszú, végeláthatatlan öröklét.

A folyosó falának dőlve olvasgattam, még arra is emlékszem, hogy mi volt az… a könyv arról szólt, mi történik, miután a lélek elveszti az energiáját. Érdekes dolog volt a halálról olvasni egy olyan fiatalnak, aki csak éppen elkezdte a második életét. Eléggé belemerültem az olvasmányba, és az eső is dobott egyet a dolgokon. Tudtam, hogy körülöttem beszélgetnek, de nem oda figyeltem, s mire észbe kaptam, egyedül is maradtam. Nem örültem annyira, de tudtam, hogy tanulnak, és nem könnyű nekik, elfogadtam, egyébként is magányos voltam, egy kis hangzavarral több vagy kevesebb, nem számított.

Haza akartam menni, vagyis a szállásra igyekeztem, s nagy örömömre éppen akkor kezdődött a délutáni zivatar, aminek a végét meg kellett várnom, ha nem akartam betegen vizsgázni. A folyosón várakoztam, gondolkoztam, azt hiszem… aztán valaki felébresztett merengésemből.

- Senpai! Hisagi-senpai! – rohant felém, ruháiból és (akkor még rövidebb) karmazsin hajából szabályosan csöpögött a víz, kezében ázott könyvet tartott.

- Abarai-san, rég találkoztunk – mosolyogtam rá. – Rendesen elkapott… meg fogsz fázni, ha nem vigyázol, vizsgaidőszakban ez veszélyes – figyelmeztettem szelíden, s a könyvre néztem.

- Oh, igen… szóval, a könyv – kezdte izgatottan. Kölcsönadtam neki az egyik könyvem, melyre egyáltalán nem volt szükségem, és érdekesnek sem tartottam. – Nagyon köszönöm, sokat segítettél vele, de lenne egy kérdésem… - kinyitotta a könyvet egy résznél, nem is tudom, miről szólt, de egy mondatra mutatott, melyet még én írtam bele… - ez mit jelent?

- Semmit! – csaptam össze azon pillanatban a kis papírköteget, és félrenéztem. Nem mentem el, az eső miatt amúgy sem jutottam volna messzire, egyszerűen csak lekuporodtam a hideg kőre, és vártam.

Renji hamar mellém ült, éppen elég közel, hogy érezzem az illatát, de nem ért hozzám. Arra gondoltam, olyan ez, mint a macskákkal. Csak nyugodtan kell viselkedni, majdcsak odajön magától, ha elég bátor lesz – s milyen igazan volt! Alig telt el pár perc, máris magához húzott, és halkan megszólalt:

- Nem kell… soha többé. – megadtam magam, megtörtem vasfegyelmem, és kényelmesen dőltem mellkasának.

Sokáig ültünk így, ujjaink összekulcsolva, hangtalan esküt kötöttünk, szavak nélküli ígéretet, melyet nem akartunk megszegni. Jólesett a jelenlét, a kissé zaklatott, heves szívvéres, a lágy, pihegő lélegzet.

- El fog állni valaha ez az eső? – tettem fel a kérdést halkan, és társam kis idő elteltével választ is adott rá.

- Lehet, hogy nem is kell, hogy elálljon… hiszen, ha nem esne többé, akkor nem állhatnánk egy esernyő alatt! – nézett félre, arcán halvány pírral, s muszáj volt megmosolyognom a helyzetet.

- Igaz… de ezt az esernyőt neked kell tartanod – figyelmeztettem, vállára hajtva fejem.

- Tudom! És… nem is fogom elengedni.

Nem is volt csóknak nevezhető, de jól esett a kis szelíd érintés. Az utóbbi időben csak sebeket szereztem, és kellemes érzéssel töltött el a halk gondoskodás.

Később is gyakran összefutottunk, mindenhol, és gyakran kért tőlem segítséget, nem egyszer állított meg a folyosón, és vigyorogva kérdezte meg azokat, amiket mindig is, és melyekre csak én tudtam az igazi válaszokat, melyeket senki más nem értett, és nem érzett át rajtunk kívül, és valahogyan az a nyár, az a kezdetben végtelennek tűnő, esős nyár gyorsan szállt tova.

Volt, hogy egyesül vártam az esőben, és ilyenkor úgy gondoltam, csakis rám esik, külön rám esett a választása, és makacsul ragaszkodik hozzám, talán mert nem tudtam hová menekülni előle… aztán mire észbe kaptam, máris volt egy nyugodt hely számomra, ahol nyugodtan nyalogathattam a sebeimet. Már nem voltam magányos, ahogy lágyan mosolyogva néztem a sötét szemekbe az esernyő alatt, melyet lágyan tartott nekem.

Régi dolgok ezek, melyeket nem esik jól, ha felemlegetik. Nem hagy maga után mást, csak keserű szájízt, és rossz hangulatot, na meg annyi felesleges reménykedést, melybe már minimum egyszer bele kellett volna halnom.

Sóhajjal rakom zsebre a kis, szakadtszélű, sárga papírdarabot, és elhagyom a padláshelyiséget.