People help the people (Birdy)
Renji x Ichigo x Ishida
Renji POV
Honvágya van – gondoltam, amint észrevettem, ahogy a naplementét bámulja. Eddig nem tette, de valami mást láttam a tekintetében. Egyedül érezte magát, magányos volt, hiába próbáltunk tenni bármit is. Én is ilyen voltam azokban az időkben, tudom, milyen.
Figyelve, ahogy az ég lassan sötétté válik, elmerül az emlékeiben, nem iszik a teából, tudom, már jéghideg. Velem is megtörtént már.
Vajon milyen emlékek kínozzák? Talán a családja, esetleg valaki más… nagyon szeretne valahol máshol lenni. Izmai megfeszülnek, indulna már. Én is szeretnék menni.
Végül is, nem tudhatom, mi van a szívében, nem láttam minden mozdulatát, nem ismerem annyira, mint szeretném. Nem tudom, mennyire keményedett meg a szíve, nem tudom, mennyire fájnak neki a szavak és az érintések, éppen ezért nem teszek semmit.
Nem akarom bántani. Nem akarom, hogy az történjen vele, mint velem.
Én nem fogok mellé telepedni, és figyelni a nap lassú haldoklását, nem fogom megvárni vele, míg elsírja magát, nem várom el tőle, hogy feladja a büszkeségét, és elsírja minden bánatát. Nem várom el, hogy megöleljen, és hogy viszont szeressen.
Ő azafajta ember, aki segít az embereken, a hős, akire mindig számíthatnak. Főszereplő a saját életében, és másokéban is, nem feltétlenül mindig a jófiú. Nem tudhatom, mit mondott neki azon az éjszakán, amikor majdnem megölte. Nem láttam. Ha láttam volna, már nem él.
Kényes vagyok azokra a társaimra, akik mindenre képesek másokért, és Ichigo kifejezetten az a típus, aki másokért sír, de magáért egyetlen könnycseppet sem ejt.
A másokért élő hős sosem lehet gyenge? Még akkor sem, ha mindenki cserbenhagyta? Ha még a saját apjában sem bízhat meg?
Nem várok el tőle semmit. Majd ő fog odajönni hozzám, mikor nem bírja tovább, és ő fog kérni, hogy segítsek rajta, én addig egyetlen mozdulatot sem tehetek, mert azzal lerombolom az olyan nehezen kialakított életvitelét. Aszerint él, hogy neki kell lépnie, és ezt a lépést rajta kívül nem teheti meg más, az élet minden területére vonatkozóan.
Számára én olyan vagyok, mint egy kőszikla, egy határozott, változatlan személy, aki mindig ugyanazt az érzést kelti benne: nem adhatja fel. Én megfogom a kezét, amikor szüksége van rá, és elterelem a gondolatait minden másról. Nem kísértik rémálmok többé, ahol a lélekenergia lassan megöli, ahol elmerül a saját világában, ahol elveszti a saját maga ellen vívott csatát.
Valamiért olyan fontos vagyok számára, hogy mindezt megosztja velem, magányos éjszakáin, mikor dideregve állít be, és zokogva könyörög egy ölelésért.
Az emberek segítenek egymáson, legalábbis szerinte; szeretném, ha ez az elképzelése nem porladna el, mint annyi minden más, éppen ezért határoztam el, hogy én ilyen leszek. Én leszek az, aki segít rajta ezekben az időkben.
Ha honvágya van, nem zavarom meg benne. Néha túl kell lennie ezen is. Inkább most törjön rá, mint egy feszült helyzetben. Olyankor legyen gyenge, amikor nem zavarja, ha meglátják.
És éppen ezért szeretem én annyira, amennyire ő sosem fog engem.