Skinny Love (Birdy)

Shuuhei x Izuru

Izuru POV

Csendben ültünk a harmadik osztag irodájában, papírok mindenfelé, az egykori boldogság hamvaira szórva a sót, csak hallgattunk tovább. Meg kellett volna szólalni, de nem tudtunk; egyikünk sem: túl nagy volt az elvárás egymás irányába, nem tudtuk teljesíteni.

Nem tudta, mi jár az én fejemben, és én sem ismertem az ő gondolatait. Féltünk megszólalni, megkérdezni, vagy megköszönni. Nem tudtuk olyan könnyen kifejezni az érzéseinket, mint mások; mi nem lettünk részegek a gyászban, és nem törtünk össze.

Egyszerűen csak nem tudtunk megszólalni, ezen kívül nem volt más hibánk, hiszen dolgoztunk, és segítettünk, ahol csak lehetett.

Talán, mert olyan sokáig vakságba voltunk taszítva; elszigetelődtünk. Nem voltunk használhatatlanok, vagy gyengék, csak esetlenek és zavarodottak.

Kezem lágyan csúszott övéire, és lágyan elmosolyodtam.

- Még egy kicsit bírjuk ki – bátorítottam - , már csak pár nap, és vége az évnek.

Nem reagált, úgy éreztem magam, mint az akasztott ember, aki alól kihúzták a széket. Mintha minden, amit próbáltam tenni, minden eddigi szavam valahogy eltűnt volna a semmiben… mintha nem a kapitányom tűnt volna el, hanem én magam, a tegnapi énem a múltammal.

A sötét szemek arcomra emelkedtek. Kifejezéstelenül – talán csak én nem tudtam olvasni belőlük. Olyan gyenge volt a kapcsolatunk, bármelyik pillanatban elszakadhatott, és éppen ez tette annyira csodálatossá. Minden egyes pillanatot megbecsültem, mert ott volt az esély arra, hogy a következőben minden elillan – ezt már nem tudtam volna elviselni. Mintha reggel még együtt lennénk, de én már nem én magam lennék, valahogy más, és én sem tudom, miért.

- Nem kaphatsz semmit anélkül, hogy ne adnál valamit – suttogta.

Megráztam a fejem, és letöröltem a könnycseppet szeme sarkából. Még egy kicsit türelmesen, még egy kicsit jól akartam csinálni, még egy kicsit egyenlően, és egy kicsit kedvesen akartam folytatni. Most jön el a szakadás, és nekem nem szabad elbuknom.

De mégis… ha ez a gyenge kis szerelem darabjaira hull, és ezt az időt elvesztegettük, akkor mégis miért éltem?

Még egy kis kitartás, és túl leszünk ezen.

- Ha elvesztesz valamit, kapsz valami mást.

Csillogás – ezt kerestem annyira. Ez a keserédes szerelem ki fog tartani, ha rajtam múlik. Reményteli ölelés, és semmi több – csak ennyit ígérhettünk egymásnak, aztán vártuk, hogy eljöjjön az új nap.

Nem volt hiába – és ennyi bőven elég, a tudat megnyugtat, másra nincs is szükségem.

Ki fog szeretni? Ki harcol majd, és ki fog megtörni?

Még nem tudom. Megvan az esély, hogy én leszek az, de az is lehet, hogy ő. Talán együtt. Nem számít.