Chizuru [theGazette]

Ichigo x Shinji

Ichigo POV

Sokan mondják mostanában, hogy adjam fel.

Senki sem tudja, hogy már régen megtettem. A nagy harcnak, melyet magammal kényszerültem megvívni, nem lett eredménye. Csak azt győzik le, aki feladja.

Feladtam, hogy kinézzek az ablakon, vagy, hogy az éjszaka közepén elhaló sikolyra kapjam fel a fejem. Feladtam, hogy normális életem legyen, feladtam, és a társadalom szélére kerültem. A múlt elől menekülve ugyanoda jutottam, mintha az utat kényelmes tempóban jártam volna, kiélvezve a pillanatokat, melyek az én boldogságom helyreállítása érdekében születtek. Értem éltek, és én nem is tudtam a létezésükről. Anélkül tűntek el, hogy segíthettek volna nekem, vagy kihasználtam volna őket. Talán céllal érkeztek, de a hosszú úton ez a cél valahogy elfogyott. Elkoptatta a szél és az eső, kemény viharokat élt túl, aztán egyszer már nem bírta tovább, és megszűnt nekem lenni.

Amit a cél elvesztése hozott, a pillanat eltűnése lett. Nem maradt esélyem sem. Megmenekülhettem volna, de én elmenekültem. Rohantam tovább, a semmibe, mint a legyőzött, aki képtelen szembenézni a kudarccal. Nincs több siker, nincs jövő. Nem maradt más, csak a múlt ölelő karjainak fojtó szorítása.

A múlt karjait lefejtetted rólam, és emlékeztettél arra az erőre, amit egykor birtokoltam. Visszahoztál, egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal. Az útról már nem tudtam lelépni, de át tudtam vészelni. Élő mankóm voltál. Kihoztál a fényre, és itt, a kitaszítottság határán velem együtt állsz. Nem velem szemben, kivont karddal, és nem mellettem, a hátad mögé rejtett tőrrel.

Néha vereségeket szenvedünk, de ezeket nem tudjuk elkerülni. Megmutattad, hogy nem kell félnem, mert te erős vagy, ha én nem is. Megosztod velem a félelmeid és a gyengeséged. Amíg te harcolsz, én hordozom a terheidet, és eljön még az idő, mikor megfordul a helyzet.

Sokan mondják nekünk, hogy adjuk fel, és meneküljünk, és mégis van valami, ami mindkettőnket a másik mellé láncol.

Felsorolhatnám az értékeket és a gyengéket, értelme nem sok lenne. Nem ez az, és már nem is a szerelem. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek. Szeretlek, de ez már messze nem olyan, mint mikor tőled függött a lélegzetem. Talán a megszokás, a biztonság érzése miatt. Talán még hiszek abban, hogy van visszaút. Talán csak az, hogy megjárjuk egymás poklait.

Hiába mondanám meg az igazat, már csak azért sem tenném, mert félek, hogy egyedül maradok a lelkem kérdéseivel. Inkább elviselem a nyomasztó feszültséget közöttünk, és a halkan visszhangzó, kimondatlan és válaszra váró kérdéseket, mint a magányt.

Én ettől félek, te mástól. Gyengék vagyunk, talán gyávák, de a világ elég okot ad arra, hogy ne merjem átölelni a vállad a metrón, vagy megfogni a kezed az utcán. Rettegek az elvárásoktól, melyeket még mindig nem tudtam teljesíteni.

Kettőnk közül én sírok többet értünk, és nem te. Kettőnk közül én félek jobban, és én remegek minden sanda pillantásra. Kettőnk között soha nem lett volna szabad különbséget tenni, és ezt te is tudod. Kettőnk közül mindig én leszek a gyenge, és te az erős. Nem lehet ez máshogy.

Holnap reggel, amikor nyúzottan ébredezünk, és nem látlak többé, minden semmivé foszlik. Tudnom kell, hogy mi ketten két külön világ lakói vagyunk, és hiába voltunk együtt egy ideig, mi ketten soha nem válhatunk eggyé.