Pledge [TheGazettE]

Ishida x Ichigo

Ishida POV

Remegnek a kezeim, megérzem az életerőd lassú eltűnését. Lassan, de biztosan fogy, egyre csak apad. Te is tudod, hogy nem lesz tovább, mert ez az utolsó harc kettőnk között. Csak egy nyerhet, és a jövő nem biztosít boldogságot mindkettőnknek. Önként egyikünk sem akar kiszállni, máshogy kell rávennünk a másikat a feladásra. Jelenleg úgy tűnik, én élvezem a Sors gondoskodó kegyeit.

Pár perc múlva véglegesen is eldől, hogy én győztem az előre megírt jövő felett. Beteljesítettem a feladatom, és kész volnék, hogy eltöröljem létezésed nyomát is, a büszkeségem ösztönös védelme, és a támadásod felett aratott győzelem megrészegít. Nem számítana a tegnap és a holnap sem, csak azt akarom, hogy végre egyszer te borulj le előttem, és ismerd el, hogy nem vagyok haszontalan. Nem lehetek gyenge, ha fejet hajtasz előttem. Nekem csak az kell, hogy elismerj, és a körülményeket meghagyom neked.

Mire feleszmélek, sebeid véresek, egyedül vagyunk, nincs velünk senki más. Én nem egy sereget vezetek, te pedig nem a civileket véded, csak egy egyszerű, sötét szobában vagyunk, kényelmet nélkülözve, erősen harapjuk egymást, nem számít. Még többet akarok elvenni tőled, csak azért, hogy mindent visszaadhass.

Korbács volna a kezemben? Nem tudok visszaemlékezni, hogyan került ide, de a csapások nyomán kiserkenő édes, éltető véred illata az orromba kúszik, és vonz, hogy még többet vegyek el tőled. Nem tart vissza a sikoly, vagy a kegyelemért való könyörgés… te mindentől megfosztottál, ideje, hogy kiegyenlítsem a számlát. Nem akarlak megölni, de az eszedbe akarom vésni, örökre, hogy mi az, amit nem érdemes velem tenni.

Meg akarom adni magam, ahogy eszembe villannak a fájó emlékek. Nekem is ugyanúgy, a lelkemen. Nem tehetek ellene. Amikor nincs kontrollom, neked kell visszafognod. Van, hogy nem vagy rá képes.

Az a baj, hogy már annyiszor megbántottalak, egy-egy szóval, vagy éppen a tettekkel, és mindig csak téged hibáztattalak, valamilyen magasabb szintre emelve magam, lenéztelek, minden ok nélkül, és mégsem vetettem rád egyetlen igazi pillantást sem.

Amikor összeköltöztünk, minden annyira jónak indult. Egyetértés, apróbb veszekedések után édes békülés, kellemes időtöltés, folyamatosan erősödtünk, egymást erősítettük meg. Aztán valamikor elkezdtek jönni ezek az apró hazugságok, hol tőlem, hol tőled, egészen addig, míg –mire észbe kaptam – elkezdtem harcolni az alaptalan félelmeim oldalán. Azt képzeltem, hogy megcsalsz, hogy nem szeretsz, vagy, hogy ellököd a kezem egy olyan pillanatban, amire szükségem lett volna.

A félelmeim miatt kezdődött, a bizalmam megtörése miatt, és mert féltem, hogy megint elszakadunk egymástól – törvényes, vérből adódó ellenségekként még a szerelem sem tud megmenteni minket az egymás iránti vérszomjtól.

Mikor hazaértem, sírtál. Nem láttam rosszul, de nem tudtam felfogni, amit látok. Nem hallgattalak meg, elrohantam, és én voltam megsértve valamiért… mert még azt az apró örömöt sem adod meg nekem, hogy boldognak lássalak, hogy ne kelljen rettegnem attól, hogy eltűnsz reggelre, és valaki mással éled tovább az életed. Én már beleszóltam ebbe, innen az én felelősségem, és nem fogsz tiltakozni a folytatás és az előre tekintés ellen, ha ragaszkodsz hozzám. Ha nem, arra is van egy remek módszerem. Valamilyen láthatatlan erő megfordított, visszamentem a szobába, leültem melléd az ágyra, letörölve könnyeid, mert még mindig nem tudtam megfogalmazni, mi van bennem.

Azt követően volt köztünk egy gát, egy határ, egy demilitarizált zóna. Ide nem léptünk be, és át sem léptük. Együtt voltunk, de nem bújtál hozzám, nem öleltél meg, és nem adtál okot arra, hogy értelmes legyen a maradás – így kezdtek megszületni az újabb hazugságok.

- Hol voltál?

- Elmentem inni egyet.

- Egyedül?

- Mindig akad társaság.

- Remélem, jól érezted magad.

- Jobban, mint itt.

- Mi bajod van velem? Mégis mi a fenét tettem én ellened?

- Semmit… hagyj aludni.

Mindketten tudtuk, hogy szombat esténként nem inni járok, mivel nem bírom az alkoholt. Elfogadtad, beletörődtél, hogy már nem te vagy egyedül. Tisztellek ezért, de nem értelek, még mindig. Nem gondoltad, hogy te tehetsz arról, hogy kénytelen vagyok eljárni máshová is?

Mégis maradok, mikor szívem kifelé húz, a megnyugtató sötétségbe, itt égetem a lámpákat, és szó nélkül könyörgök kegyelemért, hogy bocsáss meg nekem. Talán azért, mert már tudom, mit jelent elveszteni téged, és soha többé nem akarom, hogy megtörténjen. Nem számít, hányszor foglak elárulni, és hagylak hátra az önös érdekeim miatt, a félelmeim visszahoznak majd.

Olyan volt, mintha egy tonnás kő zuhant volna rám, mellkasom beesett, összehúztam magam, és próbáltam leküzdeni az érzést, hogy elmeneküljek. Egyszerre kaptunk egymás után: az álmunk, a közös, beláthatatlan, veszélyes jövőben létező életünk súlya fog összetörni, még mielőtt beteljesíthetnénk.

Hiába szeretném kimondani, hogy „szeretlek", és azt remélve, hogy ez összeláncol, rájöttem, hogy nem ezt akarom. Nincs többé szükségem arra, hogy biztosíts róla: érzem, hiába próbálok tenni ellene. Csak akkor érezhetem, ha tényleg így van, és ha tényleg velem maradsz.

- Nem fogok elbúcsúzni.

Kijelentésem, nem számít, milyen halk volt, de elég erős ahhoz, hogy összetörje a fagyos levegőben szállingózó hazugságainkat. Nem foglak újra elveszíteni.

Egymásra égettük a jeleket, ezzel is bizonyítva a tulajdonjogot, mely ezúttal nem féltékenységből, vagy vágyból született: mindenkinek tudnia kellett arról, hogy mi összetartozunk, és egymást is meg kellett győznünk a szerelmünkről. Ha eddig kibírtuk, ezután már könnyű lesz, hiszen mindketten láttuk már, mit jelent a kétségbeesés, a félelem, a bánat, olyan fogalmak, melyekre nem akarok többé emlékezni.

- Ha holnap minden megváltozik… ígérd meg, hogy nem sírunk többé.

Halk szavaid láthatatlan bélyeget nyomtak a szívemre, letörölhetetlen nyomot, mely csak arról biztosít, hogy igenis, lesz egy ígéret, amit be fogok tartani. Nem sírunk többé, sem egyedül, sem egymás karjaiban. Nem félünk többé, sem egymástól, sem a világtól.

Hosszú idő telt el, és eljött a nap, mikor olyan emberekké váltunk, amilyenné akartunk. Betartottuk az egyezségünket, de eljött a pont, ahol beteljesült az álmunk, és nem tudtuk tovább marasztalni. Az én sorsom, a végzetem te voltál. Tudtam, hogy eljön az idő, mikor meg kell szegnem a magamnak tett ígéretet, de, ha így alakult, nem akarok én egyedül maradni. Neked most jön el a vezeklés.

Látom a tekinteted, mikor vége. Nem hiszed el, de nincs más választásod. Az álmunk beteljesült, neked kell újat kezdened, ha nekem már nincs esélyem. Már nem számít, de emlékezz: egy mély álomban semmi sem ér véget.