Remember the URGE!

- Izuru… érzed már az ürességet?

- Igenis, Kapitány.

- Ne cselekedj parancsra – a száj széles mosolyra húzódott. – Mit teszel ezután?

- Nem tudom, kapitány. Kitalálok valamit.

- Okos vagy, Izuru.

Milyen szép álomból ébredt a hadnagy azon a késő májusi napon, mikor újra találkozott élete megnyomorítójával.

Nem látott semmit, de a lelkében érzett ürességet ügyes és gyors mozdulatokkal változtatta feketére, míg látását hadnagyára bízta. Csak még egy kicsit kell várnia a hatalomig, aztán majd megőrülhet. Addig pedig itt van neki ez a csodálatosan sebzett arc, és a társaival folytatott halk, de visszataszító rivalizálás. A hatalmon osztoznak majd, de ezen a csodán soha.

- Túl sokat álmodozol, Shinji! – kiáltott oda Ichigo.

- Kuss legyen! – nem értette, miért hozta ki ilyen könnyen a sodrából, hiszen nem is igaz, amivel vádolja. Nem lehet igaz.

- Fogadd már el! Add fel. Megváltozott, ennek nincs értelme.

- Nem érdekel! – a szomorú igazság az, hogy a volt kapitányt tényleg nem érdekelte az igazság.

Király, ki nem állhatlak téged. Mindenkinek odadobod az én testem, és nem foglalkozol velem, de elvárod, hogy én odafigyeljek rád. Ez szemétség!

Ebben a világban még egy kibaszott cigit sem lehet elszívni.

A lelkek hangja hidegen visszhangzik, ahogyan együtt rohannak a sors kegyetlensége elől, és egyszer mindketten el fognak veszni. Kívánnak, de olyat, ami megvalósulhat – mi értelme akkor a csodának?

Ez a világ romba dől, még ezen a napon, nincs menekvés, rábízzák magukat a képzeletre, és azzal a vággyal vetik magukat a harcba, hogy a romlást nem kell végignézniük. Az idő viszont nem akar megállni, mindketten csak állnak, és bámulják.

- Ichigo, figyeld meg a lelkek hangját!

- Miért? – vonta össze szemöldökét a helyettes halálisten.

- Egyszer a te hangod is ilyen lesz, mikor mindent elvesztesz majd. Így fogsz könyörögni, csak még egy percet fogsz kérni, és nem kapod meg.

- Nekem ott vagytok ti – rázta meg a fejét.

- Nem számít. Akkor nem ez kell majd, hanem a haldokló világ. Nem marad más neked, csak ez.

Ichigo nem ismerte a saját ellenségét, éppen ezért menekült Grmmjowhoz, mikor nem maradt más. Grimmjow nem volt elég óvatos, és szem elől tévesztette az ellensége tekintetét, itt vesztette el a csatát. Nem ismerte Ichigot, és nem tudta, ki az ellenség. Ulquiorra pedig halkan nevetett Las Noches Rómeóján és Júliáján, akik halkan oltották ki egymás életét. Ördögi kör, és egyre csak forog. Ulquiorra is talál majd valakit, akiről soha nem is gondolná, hogy... de akkor majd rajta nevet valaki.

- Tousen – szólította meg Ichimaru sunyin. – Milyen a teljes sötétség?

- Milyen lenne? Unalmas.

- De komolyan.

- Te mit látnál a végtelen ürességben?

- Fényt - felelte egy kis gondolkodás után.

- Akkor jó neked.

- Te?

- Én feketére lakkoztam ezt a végeláthatatlan űrt. Így nincs igazán vége, és nem zavar, hogy nem látom.

- Ah… - Ichimaru most először tényleg elgondolkodott azon, amit a férfi mondott.

Király, ha egyszer elfelejtenéd, milyen itt, akkor legalább azt ne felejtsd el, amikor a vízen lágyan átfénylik a napsugár. Fáradtan melengető, és elfeledteti a gondokat. Azt, hogy ez a világ csak egy pótlék, ahogy te is csak egy pótlék vagy valakinek, ahogy neked is van pótlékod arra az esetre, ha nem bizonyulnál elég erősnek.

Miért vagyunk mi ilyen gyengék, hogy mindig vágyunk arra a kis kósza fényre? Miért nevetünk egymás szemébe, azt suttogva, hogy nem bízom benned?

Elég erősek vagyunk, hogy kitartsunk a saját, törékeny kis igazságunk mellett, és ha ehhez kell az a kis fénynyaláb, hát rajta! Vegyük el, szükségünk lesz még rá, mikor új világot keresünk.

Amikor legközelebb elköltözünk, mert az előző világ romba dől, szomorúak leszünk majd? Én támogatlak majd téged, vagy te engem?

Melyikünk fog emlékezni arra a kétségbeesett vágyra, mikor összekapcsolódott a szívünk?