Hát így történt, hogy másnap reggel Draco Malfoy mellett ébredtem.

Mikor látta, hogy néhány pillanatig nem tudom a helyére tenni a dolgokat, felkönyököl, és fürkésző, igazán malfoyos mosollyal néz rám.

- Azt ne mondd, hogy teljes filmszakadás, Potter!

- Mindenre emlékszem. Még arra is, hogy nem hívtál Potternek.

- A fenébe… legalább ezt elfelejthetted volna – neveti el magát, majd elkomolyodik. – Most nagyon utálsz?

- Nem – nézek rá meglepődve. – Miért? Kéne?

- Nem. Nem tudom. Csak még mindig nem voltam biztos benne, hogy…

- Hogy tényleg veled akartam lenni? – bólint. – Azért annyira nem itattál le, hogy nem tudom, mit csinálok. És nem emlékszem, hogy nagyon tiltakoztam volna. És a legfontosabb… hogy… jó volt veled. Nem… nagyon jó volt veled.

- Komolyan? – kihívó, de ugyanakkor őszintén kíváncsi is a kérdése.

- Komolyan.

Látom rajta, hogy megkönnyebbül, és lassan elmosolyodik, így én is.

- Ideje felkelnünk. Azt hittem már a büdös életben nem leszel hajlandó felébredni.

- Ugyan, Malfoy, sznobéknál nem divat sokáig aludni? Főleg buli után.

- De előfordul. De most kopog a szemem, úgyhogy el kéne húzni kajálni valamit. Ha még egyáltalán kapunk reggelit.

Na azért ennyire nem aludtam sokáig, de hagyom, had morgolódjon, ha akar. Úgysem komoly, csak ragaszkodik a látszathoz, hogy ő dirigál, hát legyen meg az öröme. Lassan felöltözünk, de mielőtt még kilépnénk a szobájából, megtorpanok.

- Ugye tudod, hogy a többiek szét fognak tépni, ha meglátnak itt?

- Ugye tudod, hogy itt az én szavam a törvény?

- Ezt gondoltam – mondom, miközben nem tudok elfojtani egy mosolyt. - De akkor is…

- Mitől félsz Potter? Hogy griffendélesként vagy itt, és ezért csúnyán néznek majd rád, vagy hogy mit gondolnak, amiért velem voltál?

Nem válaszolok, nem tudok mit.

- Emlékszel, mit mondtam neked az este? Kurvára semmi közük hozzá.

- Ez ilyen egyszerű?

- Ha tudsz így hozzáállni, akkor igen. De most gyere. Nem rejtőzhetsz itt nálam a végtelenségig.

Azonban még valamit tudnom kell, mielőtt kilépek az ajtón. Már a kilincsen van a keze, mikor utánaszólok.

- Draco…

Nem fordul meg, mintha sejtené, mit akarok kérdezni. – Igen?

- Ennyi? – sem szemrehányás, sem számonkérés nincs a hangomban, csupán kérdés. Jobb ezt előre tudni. Sóhajt.

– Tudod, ha bárki más kérdezné, azt mondanám, igen, ennyi.

Végre megfordul, és a szemembe néz. – És nekem?

- Nem tudom, Harry. Meglátjuk, oké?

- Oké – bólintok rá. Tőle ez első körben tökéletesen oké. Amikor kiérünk a klubhelyiségbe, nem mondom, hogy nincs görcsben a gyomrom. De a szőke egy szemvillanással nyugalomra inti a társait. Még szerencse, hogy nincsenek sokan. Bár úgy képzelem, nincs senki, aki ellentmondana neki. Talán csak Blaise volt, míg össze nem vesztek. Érdekelne, hogy min kaptak össze, de sosem merném megkérdezni.

- Jössz kajálni, vagy visszamész még a toronyba? – kérdezi, mikor kilépünk a folyosóra.

- Mit szeretnél? – kérdezek vissza.

- Nem az a kérdés, hogy én mit szeretnék.

- Tudom.

- Nos?

- Én… - szar helyzet, mit mondjak. Most vagy neki taposok a lelkébe, vagy magamat szívatom meg. Melyik a kevésbé rossz választás?

- Menj! – int a fejével, és nem látszik se mérgesnek, se csalódottnak. – Majd beszélünk.

- Biztos?

- Mit mondtam neked tegnap? Nem dobok fel senkit, aki nem akarja.

- Oké, akkor…

- Menj már, Potter, ne állj neki érzelgősködni!

Na erre mit lehet mondani? Tuskó… de neki még ez is jól áll. Csak bólintok, és otthagyom.

Legközelebb két nap múlva futottunk össze ebéd után. Épp a nagyteremből jöttem kifele, ő meg akkor jött ebédelni.

- Van kedved ma este átjönni hozzám? – kérdezte minden bevezető nélkül.

- Csak úgy besétálok mardekáros térfélre… persze… aztán majd kiskanállal kell összeszedni, ami marad belőlem, miután a drágalátos társaid darabokra átkoztak.

Egy kis ideig néz rám, hogy ez vajon kifogás, vagy tényleg tartok a társaitól? Ez esetben inkább az utóbbi. Hisz miért keresnék kifogást? Tegnap este is rá gondoltam. Merlin… csak erre rá ne jöjjön, ki is tekeri a nyakam.

- Kijövök érted – mondja végül.

- Rendben – adom meg magam.

- Nyolckor, Potter! Ne késs!

- Ott leszek! – mondom, mire bólint, és végül belép a nagyterembe.

Este nem mondom, hogy halál nyugalommal, de elindulok a pince fele. A folyosón összefutok néhány mardekárossal, nem szólnak, de látom rajtuk, hogy nem tetszik nekik, hogy itt vagyok. Draco pont abban a pillanatban lép ki, mikor odaérek.

- Mi a baj? – kérdezi köszönés helyett.

- Semmi – vágom rá.

- Potter, ne hazudj a szemembe!

- Ha tanítanának szemmelverést a Roxfortban, már halott lennék.

- Szóltak? – kérdezi keményen.

- Nem. Elég volt, ahogy rám néztek.

- Tudnod kell, hogy ez inkább a múltadnak szól, mint annak… ami köztünk történik.

- Sejtem. De ettől nem könnyebb.

- Gyere!

Bevezet, és nem mondom, hogy most is olyan üres klubhelyiség, mint múltkor reggel. Sokan vannak bent, és ahogy belépek, érzem, hogy minden szem felém irányul. Hát, sokszor láttam már ellenem irányuló tömény utálatot, de most is lubickolhatnék benne, ha akarnék. Először úgy tűnik, nem mernek szólni, de aztán valaki összeszedi a bátorságát.

- Draco… - a szőke megáll, ránéz. Látom rajta, hogy értékeli a bátorságot, hogy megszólalt, de azt is, hogy meg fogja kapni még a magáét ugyanezért. Nem irigylem.

- Mondd! – néz a fiúra határozottan, de mégsem ő szólal meg, hanem Pansy valahonnan a tömegből, és a hangja sem olyan magabiztos.

- Ha egy griffessel akarsz szórakozni, tedd máshol!

A szőke csak egy pillanatra néz rá, majd a tekintete visszatér az előtte álló fiúra. Látszik, hogy többre becsüli azt, aki elé mer állni, mint azt, aki csak a tömegben mer megszólalni, ahol takarva érzi magát.

- Te is ezt akartad mondani?

- Igen.

Rám néz. – Várj meg a szobámban!

Tiltakoznék, hisz nem vagyok a kutyája, akinek csak úgy parancsolhat, és az első füttyszóra ugrik, de ahogy ránézek, megértem, hogy ezt a partit maguk között akarja lejátszani. Mint mardekáros a mardekárossal. Merlin… nem is akarom hallani. Biztos, hogy durva lesz. Csak bólintok, és elindulok.

Egy ideje nem kellett ennyi ellenséges tekintettel szembenéznem, de azért még nem felejtettem el a régi rutint. Sokszor volt már részem ilyesmiben. Az egyetlen megoldás, ha nem veszem magamra. Vagy legalábbis megpróbálom. Ahogy kilépek a hálószobákhoz vezető folyosóra, tudom, hogy a szőke egy disaudio bűbájt szór a klubhelyiségre, mert olyan, mintha egy vastag, nehéz ajtót zártam volna be magam mögött. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy honnan ismeri ezt a varázslatot, de aztán eszembe jut, hogy sokkal közelebbi kapcsolatban állt Pitonnal, mint én, hogyne ismerné. Valószínűleg ennél sokkal többet is tanult a keresztapjától.

Jobb híján tényleg a szobájába megyek, óvatosan körülnézek, hisz a múltkor erre nem igazán volt lehetőségem. Inkább nem nyúlok semmihez, mielőtt még nekem is leszedi a fejem, ha mérges hangulatban jön be.

Alig több, mint tíz percet kell várnom, hogy utánam jöjjön. Az arca, a szeme jéghideg, ahogy belép a szobába, csak utána enged fel egy egészen kicsit.

- Minden rendben? – kérdezem, de inkább nem szólnék hozzá, mikor ilyen hangulata van.

- Korábban kéne felkelniük, hogy kifogjanak rajtam. Ennyivel nem tudnak megfogni.

- Félelmetes vagy.

- Csak ha kihoznak a béketűrésből. Most egy kicsit sikerült nekik, de ez még nem vészes. De ne ezekről a hülyékről beszélgessünk… Van egy sokkal jobb ötletem – odalép hozzám, és megcsókol.

Mikor végül levegőhöz és szóhoz jutok, félig komolyan megkérdezem.

- Lezavarni egy gyors menetet, hogy utána kidobhass?

Megvillan a szeme, amiből tudom, hogy még mindig nem oké a hangulata. - A múltkor sem zavartalak el utána – mondja sóhajtva, és elenged.

A francba, milyen barom vagyok. Sosem tudtam, mikor ne szólaljak meg. Most nem kellett volna.

- Draco…

- Hagyd… - mondja – gyere, üljünk le. Beszéljünk róluk? – int a fejével a klubhelyiség fele. - Attól könnyebb lenne?

- Nem, nem fontos. Bár kíváncsi vagyok, mit mondtál nekik, de nem biztos, hogy akarom tudni. Nem biztos, hogy rám tartozik, mi folyik itt… köztetek. Ez mardekáros terep, nem hiszem, hogy az orromra kéne kötnöd. Tudod, csak egy hülye griffendéles vagyok.

Komolyan néz rám. Tudom, hogy neki mindig is többet jelentett a házak közti versengés, mint egy gyerekes verseny a házkupáért.

- Nem vagy hülye. De attól még griffendéles vagy. Nem látnak itt szívesen. Miattam el fognak viselni, de ezt ne vedd kézpénznek.

- Nem állt szándékomban. Nélküled eszembe se jutna idejönni.

- Helyes – mosolyog rám halványan. – El tudod felejteni őket egy kicsit?

- Persze – bólintok, mire megsimogatja az arcom, és újra megcsókol.

Valahogy ő is, én is megnyugodtunk közben, mert teljesen más érzés, mint pár perccel korábban. Semmi perc alatt levesz a lábamról, ahogy a múltkor is. Észre sem veszem, és már egy szenvedélyes csókban forrunk össze, és ezzel rögtön el is feledkezem mindenről. Az odakint ülő dühös mardekárosokról, meg arról is, hogy Dracónak pár perce még milyen rossz kedve volt. Most csak mi ketten vagyunk, ahogy csókoljuk, öleljük egymást.

Pár percen belül már az ágyban fekszünk, leszaggatjuk a másik ruháit, hogy újra felfedezhessük a másik testét, amit lassan-lassan kezdünk igazán megismerni. Én is levetkőzöm a gátlásaimat, már nem fojtom magamba a gyönyör hangjait, és idővel arra is rájövök, hogy mivel tudok Dracónak is ugyanolyan örömet szerezni. Ő pedig, ahogy kezdetben a tapasztalatlanságomat élvezte, most ugyanúgy élvezi a különböző szárnypróbálgatásaimat is. Bár az irányítást soha nem adja ki a kezéből, hisz az nem is ő lenne, és én is elfogadom ezt. Hiszen ő a tapasztaltabb, és azt is be kell vallani, hogy ő az aktívabb kettőnk közül. Mindenféle értelemben… de hát ez nem is baj. Amit művel velem, az valami észveszejtő.

Most sem vagyok képes másra, mint elhaló nyögésekre, ahogy a kezével vagy a szájával bebarangolja az egész testemet, robbanásig szítva a testemben a feszültséget. Végül újra a gyönyörök elképzelhetetlen csúcsát éljük át együtt, majd izzadtan, zihálva öleljük egymást szorosan, míg újra magunkra nem találunk.

Amint valamennyire összeszedjük magunkat, elmegyünk letusolni, majd visszabújunk az ágyba, és egymást átölelve alszunk el.

Reggel korán jövök el tőle, nincs kedvem megint a zsúfolt klubhelyiségen átvágni. Nem morog miatta, nem tesz szemrehányást, sőt, elkísér, hogy még így se lehessen semmi baj.

A következő négy napban még egyszer kockáztattam meg, hogy odamerészkedek. Senki nem szólt, sőt rám sem néztek, ebből tudom, hogy Draco azóta is alaposan megmosta a fejüket. Sajnálom, hogy még miattam is aljasul kell viselkednie, de azért jólesik, hogy gondol rá. Még aznap délelőtt, a nagyteremből kifele jövet odalép hozzám egy mardekáros fiú.

- Potter!

Már ettől a megszólítástól a hideg futkos a hátamon. Hülye mardekáros. Csak ilyenkor nagy a szája, mikor nincs itt Draco. Előtte bezzeg kussolnak, csak velem mernek kötekedni.

– Mit akarsz?

- Csak figyelmeztetni… - kezdi gúnyosan. - Ne hidd, hogy Draco egy hétnél tovább is igényt tart a jelenlétedre… meg a szolgálataidra… ennyire ne légy elszállva magadtól.

- Nem vagyok elszállva magamtól. És szerintem Draco magától is el tudja dönteni, hogy meddig tart igényt a jelenlétemre. Ennyi, vagy akarsz valami mást is?

- Vigyázz Potter, túl magas lovon ülsz, nagyot fogsz esni – mondja még lekezelőn, majd otthagy.

Egész nap nem hagy nyugodni, amit mondott. Tudom, hogy valószínűleg igaza lehet, és ez valami furcsa fájdalommal tölt el. Eddig magam is azt hittem, nem akarok többet Dracótól, mint amennyit ő maga adni akar, de ezt most már kezdem kétségbe vonni.

Dracóval csak késő délután futok össze a folyosón. - Mi a baj? – kérdezi köszönés nélkül. A rohadt életbe, nem hiszem el, hogy ilyen átlátszó vagyok. A púpom tele van azzal, hogy a képemen vannak az érzéseim. Meg azzal is, hogy ezt a kérdést lassan már rendszeresíteni lehetne a szia köszönés helyett. És erről is az idióta mardekárosok tehetnek. – Nehogy azt mondd, hogy semmi! Bejössz hozzám?

- Nem – mondom határozottan. – Nem akarok oda menni.

Úgy néz rám, mintha a vesémbe látna. A keresztapjától láttam néha ilyet, olyankor is a hideg szambázott le-fel a hátamon, hát még most.

- Bántottak?

- Ahhoz azért előbb kéne felkelniük, ahogy te mondtad. Nem vagyok nyeretlen kétéves, Malfoy, még ha úgy is nézek ki. Tanultam már ezt-azt. Volt, amit a keresztapádtól, szóval meg tudom védeni magam, ha szükséges.

- Dühös vagy… ez jó – mondja elgondolkodva. - Csak az a kérdés, hogy rám, vagy valaki másra?

- Leginkább magamra.

- Hm… ez érdekel. Gyere velem!

- Mondtam, hogy nem megyek oda!

- Akkor gyere velem a folyosómra – mondja egy félmosollyal. – A folyosónkra – folytatja pimaszul.

- Most nem igazán van kedvem.

- Akkor bökd ki végre, hogy mi a franc bajod van!

- Az egyik kedves mardekáros társad odajött hozzám ma délelőtt.

- Ezt már leszűrtem. És? Mit mondott?

- Tök mindegy. Nem akarom, hogy bántsd miatta.

- Ne légy mártír, Potter! Kurvára nem áll jól!

- Csak a szemembe mondta az igazat. Nagy ügy!

- Ha ennyire kiborított, valószínűleg mégis az.

- Most nem akarok beszélni erről.

- Később?

- Nem tudom.

- Potter, ne boríts ki, az nem lesz jó egyikünknek sem! Gyere!

Ez már parancs, erre nem lehet nemet mondani. Néhány folyosó, és már ember nem járta helyeken sétálunk.

- Nos, most már elmondod?

- Inkább kérdeznék valamit.

- Mikor egy kérdésre sem vagy hajlandó válaszolni? Tudod mit, én válaszolok, bármit is akarsz tudni. Kérdezz!

Bólintok, és valóban rászánom magam. – Mondd Draco, mit akarsz tőlem?

Egy pillanatra felhúzza a szemöldökét, hogy addig is legyen ideje meggondolni, hogy mit válaszol, és végül megáll. Egy lépéssel továbblépek, majd visszafordulok felé.

- Jól érzem magam veled, Harry.

- Az ágyban?

- Az ágyban, a folyosón, a parkban, vagy bárhol, ahol összefutunk.

- Ennyi?

- Mit vársz tőlem, Harry? Könnyes szerelmi vallomást, és hogy megkérem a kezed? Az nem én vagyok. Ha ezt szeretnéd, nagyon gyorsan keress valaki mást, akitől ezt megkaphatod, és engem felejts el! Ha ezt szeretnéd, csak szenvednél mellettem.

- Draco… - inkább nem mondok semmit, csak lehajtom a fejem.

Odalép hozzám, és megsimogatja az arcom. – Belém szerettél, te kis bolond?

- Nem tudom. – hajtom le a fejem újra. - Nem tudom, Draco… én még sosem voltam szerelmes, és fogalmam sincs, mit érzek.

- Figyelj rám, Harry! Lehetünk együtt… amíg mindketten jól érezzük magunkat így. De el fog jönni az az idő, amikor valamelyikünk mást akar. És akkor nem köthetjük meg egymás kezét. Tudom, hogy neked sem az a legnagyobb álmod az életben, hogy velem legyél. Még ha most ebben a pillanatban talán ezt érzed, akkor sem.

- De akkor sem akarom, hogy csak egy hétig tartson! – fakadok ki.

- Hát ezt mondták? Ugyan, Harry… ne törődj velük – mondja és elvigyorodik. – Már így is rekordokat döntögetsz nálam, és ezt szerintem te is tudod. Már öt napja csak veled akarok lenni – majd újra komoly lesz a szeme, és tudom, hogy komolyan és őszintén beszél. - De nem ígérhetek neked semmit. Nem tudom, mi lesz holnap, a jövő héten, vagy egy hónap múlva. A jelen pillanatot kell átérezni… megélni… és nem a holnap miatt aggódni. Ezekből a pillanatokból áll össze az élet Harry, és nem a jövőtől való parázásból. Én így gondolom. Azt hiszem, így korrekt, hogy ezt tudd. Mit szólsz?

- Cseszd meg, Malfoy – fakadok ki, és otthagyom.

A lelkem mélyén picit reménykedem benne, hogy megállít, de tudom, hogy nem fog. Hagyja, hogy elmenjek, ha úgy akarom. Ebből a szituból, vagy akár az életéből. Elenged, mert azt mondja, azt kell tennem, amit akarok. Mert ő ilyen, és ezt várja tőlem is. De most tényleg jobb, ha egyedül vagyok egy kicsit.

Kimegyek a parkba, sétálgatok, benézek Hagridhoz, addig is elodázom, hogy Dracón kelljen gondolkodnom. Nem komplett a gyerek, ezt már sokszor megállapítottam magamban. De legalább korrekt. Sosem akart átverni, sosem hitegetett semmivel. Számára ennyi. Jól érzi magát velem. Minek hazudna nekem? És én minek hazudjak magamnak? Én is jól érzem magam vele. Szeretem? Nem tudom. Ha az, hogy folyton rá gondolok, és szeretnék vele lenni, azt jelenti, hogy szeretem, akkor igen. De úgy tűnik, neki ez nem jelent túl sokat.

Igaza van, bolond vagyok, hogy megengedtem magamnak ezt az érzést. De most már tök mindegy.

Másnap délelőtt épp kint vagyok a tóparton, egy fa törzsének dőlve ülök a földön, és lehunyt szemmel gondolkodom, mikor odajön hozzám.

- Szia! – köszön halkan, és leül mellém. Kicsit megriadok, de csak, mert túl mélyen voltam elmerülve a saját hülyeségeimben. Attól nem tartok egy pillanatig sem, hogy kínos helyzetbe hoz. Az elmúlt napokban többször is odajött hozzám a folyosón, vagy bárhol, és soha nem tett semmi olyan, amivel zavarba hozott volna. Inkább én vagyok az, aki ilyenkor megfognám a kezét, ha csak egy pillanatra is, vagy adnék neki egy puszit. De nem teszem. Túl gyáva vagyok hozzá. Pedig tudom, hogy őt nem zavarná. Sőt, talán még örülne is, ha felvállalnám… ezt a valamit, ami köztünk van.

- Szia! – köszönök neki én is. Nem tudom, mit mondhatnék azok után, hogy tegnap úgy otthagytam. Így utólag visszagondolva gyerekes húzás volt. – Ne haragudj a tegnapiért! Buta voltam.

- Nem azért jöttem ide, hogy bármiért bocsánatot kérj. Csak beszélgetni akartam.

- Rendben – bólintok. – Miről?

- Arról, amiről beszültünk. Meg arról, hogy holnap hogyan tovább?

- Érdekel a holnap? Azt hittem, mindig csak a jelen pillanatot akarod megélni - ellene fordítom a saját szavait. Ez olyan rohadtul mardekáros. Sokadszor jut eszembe, hogy lehet, hogy tényleg köztük lenne a helyem. Ugyanolyan genyó tudok lenni néha, mint ők. De Draco nem veszi a lelkére, csak halványan elmosolyodik, és egy pillanatra lesüti a szemét.

– Bocs.

- Nem számít – néz rám. – Valóban ezt mondtam, és így is gondolom.

- Akkor?

- Csak kíváncsi vagyok, hogy tervezed a jövődet.

- Tudod, hogy az aurorképzőbe akarok menni.

- Addig még van három hónap.

Csak vállat vonok. Fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal a nyáron.

- Nem tudom. És te? Mit fogsz csinálni?

Vállat von. – Hazamegyek abba a kurva nagy és kurva üres házba. Aztán megpróbálom átvenni azt, ami még az apám üzleteiből megmaradt. Eléggé darabjaira hullott a birodalma, de meg kell próbálnom összekaparni.

Tudtam, hogy valami ilyesmit tervez, de az érzéseim, mint mindig, most is kiülnek az arcomra.

- Ne nézz rám úgy Potter, mintha azt jelentettem volna be, hogy bankot akarok rabolni! Azokból is bőven megélek, amit apám legális fedőcégekként használt. Aggastyán koromig lesz mit aprítanom a tejbe.

Érzésem szerint nem csak az apja legális üzleteit akarja átvenni, hanem jó néhány stiklijét is, de inkább nem szólok bele. Ő sem próbál beleszólni az életembe, így nekem sincs jogom megmondani, hogy mit tegyen. És különben sem lenne esélyem. Valahol az apja vére folyik az ereiben. Nem gonosz, nem elvetemült… de mégiscsak Malfoy.

- Ne mondd, hogy ez életed nagy álma.

- Nem mondom. De az ember álmaihoz kell a biztos anyagi háttér.

- Attól függ, ki mihez van szokva.

- Csipkelődj csak Potter, de ha magadba nézel, neked sincsenek anyagi gondjaid.

- Ez igaz.

- Szóval nem tudod, mit kezdj a nyaraddal? – tér vissza az eredeti témájához.

- Nem. Nem igazán.

- Arra gondoltam, hogy… ha lenne kedved… esetleg hozzám költözhetnél arra a három hónapra.

Felkapom a fejem, hogy ezt vajon most komolyan gondolja-e vagy csak hülyít?

- Csak arra gondoltam… hogy most hova mehetnél… beköltözöl a Foltozott Üstbe három hónapra? Nem csappantja meg ugyan a bankszámládat, de akkor is felesleges kiadás. Nálam meg elférsz…

- Abban a kurva nagy és kurva üres házban, igaz?

- Ha két ember van benn, már annyira nem üres.

- És utána?

- Ezt majd akkor eldöntöd.

- Mert olyan baromi egyszerű, ugye?

- Egyszerű, Potter, csak tudnod kéne, mit akarsz. Most kapsz három hónap haladékot a döntésre.

- Amivel talán csak még jobban megnehezíted az egészet.

- Ha így gondolod, mondj nemet, és talán minden könnyebb lesz.

- Malfoy!

- Figyelj Harry! Vázolom a helyzetet. Figyelsz?

- Ezerrel – mondom egy fintorral, mert nem szeretem, ha így beszél velem.

- Most van két lehetőséged. Eljössz velem, vagy mész a híd alá csövezni. Ez még azt hiszem az egyszerűbb döntés, bár itt is szemrebbenés nélkül mondhatsz nemet, ha így érzed helyesnek. Szeptemberben szintén lesz két lehetőséged. Eldöntöd, hogy mi a fontosabb neked. Az, hogy auror legyél, vagy az, hogy velem maradj. Ne szólj közbe! – emeli fel a hangját, mikor látja, hogy félbe akarom szakítani. – Ha úgy döntesz, hogy elmész, elvárom tőled, hogy felvállald a döntésed úgy, ahogy van. Iratkozz be a nyomorult iskolába, menj el, és egy pillanatra se nézz vissza! Tanulj, és legyél jobb, mint bárki más. Legyél te a legjobb! Ha viszont úgy döntesz, hogy velem maradsz, amire bevallom kevés esélyt látok… most se szólj közbe! Akkor is elvárom, hogy ne nézz hátra. De tulajdonképpen nem kérem tőled, hogy maradj velem. Nem kérem tőled, hogy áldozd fel az életed, az álmaid valamiért, ami… amúgy sem áll biztos lábakon.

- De te mit szeretnél?

- Nem az a fontos, hogy én mit szeretnék, Harry! Hát nem érted? Mindketten szeretnénk valamit… ameddig ez összecseng, addig oké… aztán szétválnak útjaink. Ez így normális.

- Te nem vagy normális, Malfoy! Játszol az emberekkel, az érzéseikkel. Az én érzéseimmel!

- Nem, Harry. Pontosan ezért vagyok veled őszinte. Azért, hogy ne ringasd magad tévhitekbe. Hogy mindent pontosan annak láss, ami. És hogy képes legyél a saját utadat járni, ahogy én járom az enyémet.

- Abszolút nem számít neked, hogy melletted vagyok vagy sem?

- De igen, számít. De azt nem akarom, hogy úgy legyél mellettem, hogy közben valahova máshova vágysz. Hogy esténként, mikor én már elaludtam, az járjon a fejedben, hogy lehetnél máshol is. Hogy lehetnél egy más ember is. Ez nem… egy kapcsolat. Ez csak hazugság lenne. Hazudnál nekem, és hazudnál magadnak is. Ezt megérted?

- Ezt így meg. De miért ne lehetne a kettőt együtt? Miért…

- Mert valószínűleg előbb-utóbb szembekerülünk egymással.

- Draco, ne csinálj hülyeséget!

Úgy néz rám, egyik szemöldökét felvonva, ami egyértelműen jelzi, hogy ne szóljak bele a dolgaiba. A francba, de ha egyszer aggódom érte!

- Ezen felesleges vitáznunk, Potter. Van előtted két eldöntendő kérdés. Az egyikre még ma választ várok!

- Most?

- Mondjuk este. Találkozzunk! Ha úgy döntesz, elmész… talán utoljára – néz rám az ezüst szemeivel, amiben komolyságot látok, de tudom mélyen belül ott a manipuláció is, ami ennek a mondatnak a legmélyén rejlik. Elvégre mardekáros. De pont ezért nem veszem zokon tőle. Mert ő ezt nem szándékosan csinálja, hanem ösztönösen. – Most hagylak gondolkodni. Akkor vacsora után?

- Rendben – egyezek bele végül, mire felkel, halványan még rám mosolyog, és végül magamra hagy.