Dizzy love [ADAMS]
Byakuya x Kenpachi
Kenpachi POV
Én mindig csak rohanok, és mindig keresek valamit, a sors meg mindig úgy hozza, hogy képtelen vagyok megtalálni. Elindulok a jó ösvényen, és mielőtt elérném, letérítenek az utamról, legutóbb éppen Abarai, azelőtt a húg. Márpedig én nem vagyok az a fajta, aki hagyja magát csak úgy lelökni a szépen kitaposott útról.
Ez úgy hangzik, mint egy bevezetés, de nem az. Nem kell itt bevezetni semmit, legyen in medias res! Már nagyon is benne vagyunk a közepében. Ha az elejéről akarnám kezdeni, elmesélném, mi történt húsz éve, mi történt tizenhat éve, és így tovább, de nem teszem, mert ma este is ugyanaz fog történni. Ez egy furcsa kör, melyben megismétlődik a történelem egy apró részlete – hiába próbál elfutni előlem, ebben az évben is meg kell történnie, mint mindig, mert ez egy rutin, fel nem borítható megszokás.
Senki sem hinné el nekem az igazságot, ezért meg sem próbálom elmondani. Ezen a napon megint csak testek leszünk, egymás kárpótlására rendeltetve. Nem kell ide semmi más. Csak felesleges.
Esteledik, én meg tekergek a városban, mint a rossz gyerek, mint a térképvesztett turista, de ez csak én vagyok. Többször is útbaigazítást kell kérnem, és nem tudom kizárni a gondolatot, hogy milyen lehetetlen okkal keresem fel ma este. Mert ez sablon, és nem szeretem a sablonokat. Mégis mi köze lenne neki hozzám, meg egy aláírnivaló papírhoz? Arcom furcsa grimaszba torzul erre a gondolatra.
Mikor leszünk végre egy szinten?
Úgy lépek be a területére, mintha a sajátom lenne – az én territóriumom, amit megjelöltem, rajta keresztül. Itt már nem kell a véletlenre bíznom a dolgokat, mert itt már ismerem a járást – tudom, melyik úton kell mennem, hogy elkerüljem a kellemetlenséget. Mint a kitartott szerető.
Tudja, hogy mi vár rá ma éjjel, ahogy én is tudom. Megérzi a hátam mögött beszökő fuvallatot, megremeg, egy kicsit összehúzza magát – megpróbál eltűnni, de nem is akar igazán. Szavak nélküli testek, érzésmentes szívek tökéletes jéggel borítva, kezek, szájak, nyelv és nyak. Csak tömény vágy, kérés nélküli, vegytiszta akarat, egybefonódó lábak. Időről időre a testiség valami új értelmet nyer.
Amilyen sokáig kerestem az úton, olyan gyorsan tűnik el a ráfordított idő, teste ismerős ritmussal fogad be, szemei szorosan összezárva, mert nem akarja, hogy meglássam a könnyeit. Hasra fordítom, testünk hangosan csapódik össze, minden mozdulatra összerándul, de nem szól, nem kiabál. Ajkaim alatt ellazulnak a kemény izmok, felpuhul a fehér bőr. Beleraktak minket egy apró, fekete dobozba, ahol vágyból van a levegő, mi meg nem félünk belélegezni.
Nem engedi, saját kezétől megy el, a tudat valahol mélyen megbotránkoztat engem. Annyi időbe telt, mire összeszokott a testünk, mire egyszerre kívántuk meg egymást, mire valamennyire csökkent a köztünk lévő, hivatalosan is áthidalhatatlannak titulált távolság. Ezek után határozottan nem esne rosszul az önbecsülésemnek, ha tőlem élvezne el. Nem létező fájdalom tölti be a szívem helyét.
Forróság borít be, mikor ösztönösen megfordul alattam, és magához szorít, aztán lassan kicsúszom belőle. Ő egy kincs, törékeny cseresznyevirág, elfagyva a januári hidegben, szeretkezéstől kábultan.
Oké, ez nem a jól megszokott tenshi, de az idő múlik, az író változik. valahogy ilyen lett. A következő fejezet a folytatás.