Calm Envy [The Gazette]

Urahara x Shinji

Shinji POV

- Kisuke-san, légy szíves, ne viselkedj úgy velem, mint egy rossz kölyök – rándul meg a szemöldököm, aztán megfordulok a széken, melyre kényszerített, és beleszívok a félig leégett cigarettámba. Már megint a hátam mögé került, noha pontosan tudja, mennyire utálom, ha a hátam mögött állnak. Direkt kísérletezik velem. Tényleg, mint egy nagy gyerek.

- Pedig megérdemled. Nem dohányzunk beltéren.

- Kioktatsz?

- Oh, dehogy… á, én? Soha, nem venném a bátorságot…

- Ja, nem hordunk kalapot beltéren, de nehogy arra gondolj, milyen udvariatlan vagyok – vakkantom a szavakat.

Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy itt áll előttem egy feladat, amit bebuktam, de vészesen nagyot zakóztam ennek következtében. Majdnem akkorát, mint mikor Ichigo ejtett pofára. Még ma is fáj bele az orrom.

A bolttulajdonos természetesen veszi a fáradtságot, hogy megint ne lehessen igazam, és egy laza mozdulattal megszabadítja magát a fejfedőtől. Nevetséges, ahogy igyekszik a kedvemben járni.

Nem magasak egy kicsit az elvárásaim? Nem zavar. Originál Shinji, mindenki elmehet a fenébe. Asszem, a hadnagyomtól tanultam. Neki volt ilyen kibírhatatlan természete. Olyan lettem, mint egy házsártos vénember, de kikérem magamnak, hiszen én egy fiatal testbe zárt vénember vagyok.

- Kisuke-san… neked van válaszod arra, hogy miért nem öregszünk?

- Hogyne lenne! – kiált fel. – Kapitányi kinevezésem előtt…

- Nem történelemórát kértem, hanem választ!

- Jól van, na… de nem mondom el. Gondolkozz rajta egy kicsit – vigyorog rám.

Valami hideg áramlik szét a belsőmben. Már megint megtörténik, egy évszázadon belül negyedszerre, hogy játszanak velem, hogy csak egy marionett-báb vagyok, és annyi jelentőségem sincs, mint ennek a cigarettának.

Kisuke egy olyan személy, aki eléri a céljait, és mosolyog, amint kihasznál, aztán messzire dob. Most sincs máshogy, mert nem zavarja a társaságom, de nem kell neki. Csak úgy van, azt meg elfogadja. Szerettem volna azt álmodni, hogy ebbe a kapcsolatba bele lehet kezdeni, és be is lehet fejezni. Arra gondoltam, hogy meg fogja érteni, amit mindenki más, hogy én nem bírom a kötöttséget, meg hogy ez köztünk amúgy sem működött volna. Valahol félúton megváltoztak a dolgok, és ő került a helyzet magaslatára, már csak ő mondhatja ezt nekem. Kicsúszott a kezemből az irányítás.

Régen olyan könnyű volt. Magamhoz húztam, megöleltem, és a világ vigyázzba vágta magát, várt a parancsaimra, tökéletes harmónia állt be a lelkemben. Ha nemcsak sekélyes szavakat kapnék vissza tőle, elhinném a szeretetét. Kisuke ilyen, beleköltözött a szívem mélyébe, egy hátizsáknyi ingósággal, hogy bármikor leléphessen, aztán az elmúlt napok folyamán kiszakadt belőlem, és lett közöttünk egy hatalmas hegy, amin nem lehet átkelni. Már nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem.

Urahara POV

Ez a kapcsolat kicsit több mint bajtársiasság és barátság. Hogy is fogalmazzak, hogy ne legyen rémisztő… igazi férfiszerelem. Valami olyan, amire nincs logikus magyarázat, mert vágyból született, a vágy meg az agyban. Azelőtt meg a szívben, nem olyan lényeges az, csak a létezése.

Mikor tegnapelőtt hazaért, más volt az illata. Szabályosan lélegeztem, és csontjaim halkan koppantak a padlón.

Féltékeny voltam, nagyon, és kiabálni akartam, sírni és kiadni magamból minden feszültséget, aztán az egész átcsapott valami jóba. Megváltoztak a dolgok, és egyre inkább úgy érzem, megfulladok, ha még egyszer olyan elnézően mosolyog rám.

Nem mondok semmit, mert félek attól, hogy ennyi lenne a kapcsolatnak. Szeretni akarom, és elfelejteni a rossz dolgokat. Olyan kicsi és jelentéktelen vagyok, mint a hamu.

Egy kicsit egyedül szeretnék maradni, nem akarom azt kergetni, ami elveszett. Az érzés megváltozott. Valami történt, még nem tudom mi, de meg akarom érteni, és sosem elbúcsúzni. Ha felépítettem egy egész világot, mi értelme lerombolni?

- Ugye nem mész el? – kérdezem.

Aztán felnéz rám, és megához húz, most nyugodtan hozzábújhatok. Mint a magfúzió, az, ami eltűnt belőlem, visszatalál a belső ürességembe, és megtölti a szívemet színekkel.

Egy kicsit olyan, mintha mélyebben szeretne a szavaknál, hiába, nincs több dolog, amin nevethetnénk. A szerelemnek talán van ez a keserédes oldala, amit nem lehet kihagyni, és ha azt hajtogatom, hogy túl leszünk ezen is, valóra válik az álmom.

Mi a helyes: nem hagyni többet abból, ami már amúgy is elfogyott, vagy gondozni a törmeléken kihajtott virágot?