A következő napokban sokszor elég tanácstalan hangulatban jön haza, és gondterhelt. Tudom, hogy nincs könnyű dolga, Időnként faggatni próbálom, de nem igazán nyilatkozik, vagy nagyon szűkszavúan.
- Nem akarom, hogy tudj ezekről a dolgaimról, Harry!
- Félsz, hogy esetleg később felhasználom ellened? – kérdezem mosolyogva, de tudja, hogy komolyan gondolom.
- Semmit nem tudnál rám bizonyítani, ezt te is tudod – néz rám ugyanúgy. – De visszatérve a jelenre… elég, ha az én fejem fáj a dolgok miatt. Ha átvészeljük ezt az időszakot, már könnyebb lesz. De az aggodalmaid nem alaptalanok. Eljöhet az az idő, mikor szemben állunk egymással.
- És akkor mit teszünk majd?
- Nem tudom, Harry. Inkább azon vagyok, hogy próbáljuk meg elkerülni ezt a lehetőséget.
- Hunyjak szemet a stiklijeid felett? – kérdezem ráncolva a homlokom.
- Nem, Harry. Ilyet nem kérnék tőled. Tudom, hogy az igazságérzeted ennél erősebb. Szimplán csak nekem kell a jobbnak lennem, hogy ne tudj elkapni.
- Vagy csak szimplán nem kellene olyan dolgokat csinálnod, amiért elkaphatnálak.
- Hát persze. Nem is fogok – mosolyog, és tudom, már most túl van azon a határon, amiért egy jobb ízlésű auror lecsukatná. – De amiről nem tudsz, az ne fájjon, Harry. Teszem a dolgom, ahogy ha itt lesz az ideje, te is teszed majd a tiédet. Ennyi. Ha te leszel a jobb… már pedig te leszel a legjobb, emlékszel?... akkor elkapsz. Lecsukatsz. Ha olyan béna leszek, hogy bebukom, megérdemlem.
Hihetetlen, hogy még ez a gondolat sem hozza ki a sodrából. Egyszerűen megőrülök ettől a felfogásától.
- Ha nem csinálnál ilyeneket, simán együtt maradhatnánk.
- Ha nem csinálnék ilyeneket, feladnám önmagam – mondja egy ici-picit gúnyos mosollyal, és ebben benne van az a válasz, hogy ne nyaggassam olyannal, amibe úgysem fog beleegyezni, ha a fejem tetejére állok sem. Tényleg jobb lesz, ha hagyom a fenébe. Pedig úgy szeretném, ha… ha megváltozna?... nem, azt azért nem. De legalább ne csinálna olyan dolgokat, amik törvénybe ütköznek. De tudom, ezzel valóban azt kérném tőle, hogy a személyiségét, a legbelsőbb lényegét adja fel. És ilyet nincs jogom tenni. Ha szeretem, elfogadom őt olyannak, amilyen. Még akkor is, ha nem egyszerű.
Észreveszi, hogy valamennyit engedtem a szigorúságomból, és felém nyújtja a kezét.
– Ne a jövő miatt aggódj, Harry. Most pillanatnyilag megpróbálom rendbe szedni a jelent, aztán majd lesz valahogy.
- Oké – adom meg magam egy sóhajjal, és a következő napokban nem nyaggatom, csupán magamban aggódom érte. Nem könnyű ellenfelekkel hozza össze a sors, tudom. Az apja emberei nem kispályások, ahogy ő maga sem volt az soha. A legmagasabb körökben üzletelt, és mindig voltak befolyásos támogatói, akiket ilyen-olyan eszközökkel megnyert magának.
Az én napjaim közben egyhangúan telnek. Vagy kint bóklászok a kertben, amit egyre jobban megszeretek a házzal ellentétben, vagy olvasgatok, hisz a házban hatalmas könyvtár van, és bár mindig azt hiszem, hogy én már a világ összes könyvét elolvastam már, mindig találok olyat, ami még érdekel.
Aztán ha végképp unatkozom, kizavarom a házimanókat a konyhából, és én magam főzök valami vacsorát. Draco eleinte ezért csúnyán néz rám, fene az arisztokrata felfogását, de aztán csak megcsóválja a fejét, mondván, ha ez nekem örömet okoz, csináljam. De hát basszus, valamivel el kell foglalni magam, hisz ő egész nap nincs itthon, én meg nem ücsöröghetek egész nap unatkozva, mert abba beleőrülök. Sosem szerettem a tétlenséget. Azt sugallja, hogy nincs értelme az életemnek.
Igaz, ami igaz, a háború óta nincsenek nagy céljaim, de hát egy kicsit én is lazíthatok, nem? Így telnek a napok, és Draco egyre kimerültebben esik haza este. Vacsora közben még nyűgös, és tele van a feje az egész napi nyüglődéssel, bosszúsággal, néha látom, hogy erővel fogja vissza magát, hogy ne zúdítsa a nyakamba az egészet, de utána azért egy kicsit mindig összeszedi magát, és próbál elvonatkoztatni a gondjaitól.
Néha sokáig beszélgetünk a világ nagy dolgairól, de másnap reggel ilyenkor látom, hogy még nehezebben kel, és mindig megfogadom, hogy inkább hagyom pihenni, de hát ki tudja az ilyen fogadalmakat betartani? Főleg, mikor egy ilyen szőke démon van mellette? A tekintete megbabonáz, a hangja elbűvöl… kit érdekel, hogy mit ígértem magamnak reggel?
Néhány napja azonban megint kétségeim vannak. A fene sem tudja, honnan bújt a fejembe ez a kósza gondolat, de nem hagy nyugodni. Eddig is későn jött haza minden nap, de utána legalább egy kicsit foglalkozott velem. Vagy legalább berángatott az ágyába, ha mást nem is. De napok óta már azt sem. És nem értem miért? Vajon tényleg ennyit dolgozik, és a végletekig kimerülve esik haza, vagy talált valaki mást, akin levezetheti a nimfomániáját? Akkor viszont miért nem küld el a fenébe? Hisz eddig sosem vert át, sosem hazudott, súgja a racionális elmém, de a féltékenység sárga szemű szörnye nem az a mumus, akire racionális érvekkel lehet hatni.
Ma is már majdnem kilenc óra, mikor hazaér. Megvártam a vacsorával, de leginkább azért, mert egész nap semmi étvágyam nem volt, ahogy most sincs, mikor leülünk vacsorázni. Hogy a fenébe lehetne úgy enni, mikor az ember lelkében ekkora bizonytalanság van? Csak turkálom az ételt, ami persze neki is feltűnik, mert máskor jó étvággyal szoktam enni.
- Harry, valami baj van? – kérdezi, és a hangján hallom, hogy fáradt, nem lenne kedve nehéz dolgokról beszélgetni, de bennem már nem tud megfordulni ez a dolog.
- Semmi, csak…
- Harry, vagy semmi, vagy elmondod kertelés nélkül. Most túl fáradt vagyok, hogy olvassak a sorok között.
- Csak azon gondolkodtam, hogy miért jársz haza minden nap ilyen későn… hogy mit csinálsz még este kilenckor, mikor tuti, hogy már senki más nincs a munkahelyén, akivel tárgyalhatnál, hogy…
- Harry… - hunyja le a szemét egy másodpercre – tudod, hogy dolgoznom kell. Ezt már megbeszéltük, hogy az elején nehéz lesz… hogy teljes erőbedobással ezzel kell foglalkoznom. Nem úgy vagyok, mint egy hivatalnok, akinek ötkor kiesik a ceruza a kezéből! Az egész napos tárgyalások után még össze kell rendeznem a saját dolgaimat is, és idő átlátni azt is, hogy aznap mit értem el.
- De már nem is foglalkozol velem… mintha itt sem lennék… és fogalmam sincs, hol jársz esténként, és…
- Azt hiszed, hogy mással töltöm az időmet? Féltékeny vagy?
- Igen – vallom be töredelmesen.
- Semmi okod rá, Harry – mondja halál nyugodtan.
- De honnan tudhatnám, hogy tényleg így van?
- Sehonnan – mondja egy cinikus mosollyal, és ez a válasz most nekem betette a kaput. Hát persze. Sosem lehetek biztos benne, hogy mit csinál a hátam mögött. Csak bízhatok benne a saját hülye, naiv érzéseimtől vezérelve. De vajon van értelme?
Felállok az asztaltól, hogy otthagyjam a francba, de olyan keményen kapja el a csuklóm, hogy tuti, hogy holnapra belilul a helye.
- Nem voltam senki mással… pedig lett volna lehetőségem. És különben is, Harry… mit számít, hogy lefekszem valakivel, aki nem jelent számomra semmit… ha utána hazajövök hozzád?
Na, nekem most ez volt az utolsó csepp. Kirántom a kezem a kezéből, és felmegyek a szobámba, közben magamban dühöngök. Miattam azzal fekszel le, Malfoy, akivel csak akarsz, de ne kérd, hogy asszisztáljak hozzá. Elhúzok innen a francba, és onnantól azt csinálsz, amit akarsz, a te bajod. Miattam a fél londoni alvilágot megdughatod, az sem érdekel. Csak vigyázz, hogy nehogy egyszer valamelyik elvágja a nyakad.
Tíz perc alatt összedobálom a cuccom a ládámba, és közben csak még jobban felbosszantom magam. Miért kellene eltűrnöm, hogy így beszél velem? Abszolút semmit nem jelent neki, hogy itt vagyok, akkor meg minek strapáljam magam? Lekicsinyítem a ládámat, a kezembe fogom, és lemegyek a lépcsőn.
Hallja, hogy jövök, így kijön a szalonból, megáll az ajtóban, és a keretnek támaszkodik. Az arcán nem sok érzést látok, talán elrejti, talán valóban nem érez semmit. Megállok előtte.
- Elmegyek.
Néhány pillanatig még néz rám, majd átsuhan valami az ezüst tekintetén, végül csak ennyit mond: - Ha így látod helyesnek, nem állok az utadba.
Ó, Merlin… hogy utálom most! A lazaságát, azt, hogy nem tudom sem meglepni, sem kiborítani, sem fájdalmat okozni neki. Hogy csak én veszek mindent a lelkemre, amit ő tesz, de én semmi reakciót nem tudok előcsalni belőle. Szívem szerint bemosnék neki egyet, de inkább fogom a ládámat, és kimegyek az ajtón.
Az udvarról még visszanézek. Az egyik ablakon át látom, hogy a homlokát az ajtókeretnek borítja, és egy ideig nem mozdul, mintha próbálná rendezni a gondolatait… vagy egyszerűen csak felocsúdni. Majd megcsóválja a fejét, és szinte hallom, ahogy sóhajt, mielőtt lassan, tétován felmegy a lépcsőn.
Azért ez a reakció egyértelműen megmutatja, hogy neki sem teljesen mindegy az egész. De már nem megyek vissza. Még néhány másodpercig figyelem a házat, ahogy az alsó szinten kialszanak a fények, majd az Abszol útra hoppanálok.
Elballagok a Foltozott Üstbe, kiveszek egy szobát, és bezuhanok az ágyba. Késő éjszakáig nem alszom. Ezen a hülye Malfoyon gondolkodom. Mi a pokolért akarta, hogy odaköltözzek hozzá, ha ennyire nem fontos neki az egész? Vagy ha fontos, akkor mi a jó fenéért engedett el ilyen könnyen? Persze, tudom… engedi, hogy a saját utamat járjam, a saját fejem után menjek, hogy elkövessem a saját hibáimat, és tanuljak belőlük. Sosem befolyásolt, és ezután sem fog. Ha úgy látom helyesnek, hogy elmegyek, hát menjek isten hírével. Ja, és ne is nézzek vissza. Ez még a kedvenc szójárása. Hogy a francba ne néznék vissza? Hisz máris hiányzik.
Igaz, hogy olyan barom, amilyen, de akkor is. Nélküle üres és hideg az ágyam, az életem, a gondolataim. De ezt ő sosem értené meg.
Jóval éjfél után merülök csak felszínes álomba, ami még rosszabb, mint ha virrasztanék. Időnként álmodom valami hülyeséget. Még szerencse, hogy nem a régi álmaim jönnek vissza, mert azért kitekerném Malfoy nyakát, arra mérget vehet.
Másnap egész nap ki sem mozdulok a szobámból. Van épp elég töprengenivalóm. Boncolgatni a saját érzéseimet, és Dracóét. Bár a sajátommal boldogulok könnyebben, ezt meg kell vallanom. Hiányzik Draco… még a csípős-gúnyos beszólásai is, hisz úgy hozzátartoznak, mint kutyához a farka.
A nap folyamán ezerszer elátkozom azt az estét, mikor a bálon odaültem az asztalához. Akkor kezdődött minden. Minden áldás és átok. A boldogság és a szenvedés. Mert azt be kell vallanom, hogy amikor velem volt, mindig boldog voltam vele. Aztán ilyenkor eszembe jut a gondolat, hogy vajon ő is? Vajon mit jelentett neki, hogy ott voltam mellette? Csak egy biztos pont, aki várja haza, és aki minden hülyeségét elnézi, tegyen bármit? Bár az a pár pillanat, amikor azt hitte, nem látom, és megengedte magának az érzéseit, mást bizonyít. Hisz úgy tűnt, hogy ha csak néhány pillanatra is, de magába zuhant, mielőtt összeszedte magát, és felment lefeküdni. Vajon ő is olyan szarul aludt, mint én? Ki tudja…
Késő délután Tom, a csapos felmerészkedik hozzám, és megkérdezi nincs-e szükségem valamire. Egyetlen dologra van szükségem, hogy mindenki hagyjon engem békén. Senkihez és semmihez nincs kedvem, csak a sebeimet akarom nyalogatni. Ennek ellenére fél óra múlva kapok vacsorát, amit minden tiltakozásom ellenére otthagy az asztalon. Hálás vagyok neki, hogy gondoskodik rólam, de ennek ellenére úgy gyűröm magamba a kaját, hogy fogalmam sincs, hogy mit eszek, és milyen íze van. Utána mindenesetre egy fokkal jobban érzem magam.
A következő nap délután kimerészkedek a városba. Úgy járom az utcákat, hogy nem igazán tudom, hol vagyok, de már képtelen voltam tovább a négy fal között maradni, ha nem akartam megfulladni a bezártságtól. Levegőre volt szükségem, meg arra, hogy csináljak valamit, ami leköti az agyam. Bár séta közben is folyamatosan pörög. Késő estig járom a várost, és a sors, vagy a vakszerencse kilenc óra fele pont a minisztérium elé vezérel, amikor messziről látom Dracót kijönni az épületből.
Első pillantásra látom, hogy ugyanolyan fáradt, mint tegnapelőtt este. Nem lehet egyszerű dolga, ha tényleg talpra akarja állítani az apja birodalmát. Lehet, hogy tényleg minden nap ilyen sokáig itt, és az apja különböző cégeinél próbált boldogulni, és én teljesen alaptalanul gyanúsítottam meg?
De basszus… csak egy szavába került volna, hogy higgyek neki. Nem pedig olyan hülyeségeket mondogatni, hogy nincs jelentősége, ha lefekszik valakivel. A tekintetemmel követem, amíg talál egy félreeső zugot, és hazahoppanál. Én is visszatérek a fogadóba.
Nem mondom, hogy most rózsásabb a kedvem, mint tegnap este volt. Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni a szőkén. Miért engedett el, ha alaptalanul vádoltam? Miért nem kérte ki magának a gyanúsítást? Elvileg ezt várnám egy Malfoytól, ha megsértik a becsületét. Hisz a becsületük, a büszkeségük mindenek felett áll. És miért engedett el, ha fájt neki, hogy eljöttem?
Tudom, nem szerelmes. Tudom, hogy sosem lesz az. Azért van velem, mert velem akar lenni, mert így jól érzi magát.
Vagy egy órát járkálok még a szobámban, míg úgy döntök, elmegyek hozzá. Beszélnem kell vele. Tisztázni ezt a hülye helyzetet így vagy úgy. A szobámból azonnal a birtokra hoppanálok, majd egy percnyi tétovázás után bekopogok.
Saját maga nyit ajtót, ami általában nem jellemző rá, azt hiszem. Bár amíg itt voltam vele, soha nem jött senki, így nem tudom, mennyire helyes az elgondolásom.
Mikor meglát, egy pillanatra elsötétül a szeme, majd kíváncsian néz rám.
- Bejöhetek? – kérdezem, mire szélesebbre nyitja az ajtót.
- Velem vacsorázol? – szólal meg végül ő is.
- Nem vagyok éhes, köszönöm – hárítom el az ajánlatot. – Beszélhetnék veled?
- Gyere, üljünk le! – indul a szalon fele, és letelepszünk a kanapén.
- Ne haragudj, hogy úgy elrohantam – kezdem végül -, csak…
- Mindig elrohansz, ha valami nem úgy alakul, ahogy te szeretnéd. Elmenekülsz ahelyett, hogy szembenézz a tényekkel.
Ez igaz. De hát a rohadt életbe, vannak olyan helyzetek, amikből másképp nem lehet kimászni.
- Te pedig soha nem adsz nekem egyenes választ!
- Ha jól emlékszem egyenes választ adtam, bármit kérdeztél. Ebben az esetben is. Talán túlságosan is őszinte vagyok, és az fáj neked, amit hallasz – mondja, és lassan feláll, az ablakhoz sétál.
Utánamegyek, és megállok mögötte. Az ablakban szinte tökéletesen látom tükröződni az arcát.
- Tényleg nem voltál senki mással? – kérdezem halkan.
- Nem – mondja keményen. – Pedig apám emberei végül szinte egytől egyig felajánlották mindenre kiterjedő szolgálataikat. Ahogy gondolom neki is tették, míg élt.
- És miért nem éltél vele? – kérdezem gyanakodva.
- Mert undorodom az olyan embertől, aki bármilyen előmenetel fejében eladja magát. És mert pillanatnyilag veled akarok lenni.
- Tényleg?
- Tényleg.
- De akkor miért bánsz így velem? Miért bántasz?
- Mert korlátozni akarsz, Harry, és ez ezt hozza ki belőlem. Képes vagyok rá, hogy ez alatt a három hónap alatt csak veled legyek… De ezt nekem kell akarnom, és nem pedig neked kicsikarnod. Én akarom adni magamtól, és nem azért, mert kihisztized magadnak. Érted?
- Azt hiszem, igen – persze, hogy értem. Önfejű, öntörvényű, akaratos, makacs dög vagy, Malfoy. Nulla alkalmazkodóképesség, nulla kompromisszumkészség. Adni is csak akkor tudsz, ha akarsz. Ha valaki kér tőled valamit, az smafu. Mindegy. Ilyennek szeretlek, hogy a macska rúgja meg. Önmagam előtt már nem is tagadom. Csak nehogy te is rájöjj, mert akkor aztán messzebbre repülök, mint a Himalája. Mert azzal akarnálak még csak igazán korlátozni, ha valamit is éreznék irántad. Az lenne a legnagyobb fenyegetés veled szemben.
- Itt maradsz velem? – kérdezed végül, kiszakítva a gondolataimból.
- Igen, itt maradok veled.
Halványan elmosolyodik, majd felém nyújtja a kezét, mintha mi sem történt volna.
– Menjünk aludni. Fáradt vagyok.
- Még mindig kemény a meló? – kérdezem a lépcsőn felfele.
- Lassan alakul. De nehéz felnőtt, komoly és nem kevésbé dörzsölt varázslókkal elfogadtatni, hogy egy kölyök parancsol nekik. Mindegyikkel külön meg kell küzdenem, hogy elfogadjon vezetőnek.
- Te már rég nem vagy kölyök, Draco.
- A szemükben az vagyok. Apámnak engedelmeskedtek, mert féltek tőle. De azt hiszik, engem egy legyintéssel lesöpörnek a térképről. Többen is meglepődtek már, mikor nem sikerült nekik. Az a szerencsém, hogy csak úgy megyek valahova, hogy alaposan felkészülök előtte, és próbálok levédeni minden felületet, ahol támadhatnak.
- Azért vigyázol magadra, ugye?
- Ne félts engem, Harry. Tudod, korábban kéne felkelniük…
- Tudom – mondom, miközben beértünk a szobájába.
– Alszunk?
- Kéne. Én tényleg fáradt vagyok, és ahogy elnézem, neked sem volt laza két napod. Pihenjük ki magunkat.
Csak bólintok, majd mindketten elmegyünk fürödni, és gyorsan ágyba bújunk. Az elmúlt két este rideg magánya után felüdítő érzés a karjaiban feküdni, és úgy elaludni, hogy átölel. Boldogan simulok hozzá, és valóban mindketten perceken belül elalszunk.