Reggel arra ébredek, hogy Draco elgondolkodva bámulja a plafont.

- Jó reggelt! – cirógatom meg az arcát.

- Szia! Elgondolkodtam, bocs.

- Elmondod?

- Arra gondoltam, hogy ki kellene mozdulnod a házból – csak megforgatom a szemem, mire folytatja. – Komolyan, Harry. Be vagy zárva ebbe a házba, amit ráadásul nem is szeretsz. Feszültté tesz, amit meg is értek. Mozdulj ki innen, menj el valahova. Sétálni, vagy vásárolni, meginni valahol egy vajsört, vagy mit tudom én! Ha nem akarsz velem, akkor egyedül. Szerintem segítene.

- Nem is tudom… - talán tényleg jó lenne egyet csavarogni. – Majd meglátom, oké?

- Oké – bólint rá. – Akkor menjünk reggelizni.

Csendben megreggelizünk, majd Draco szokás szerint elmegy dolgozni, én meg elgondolkozom, hogy tulajdonképpen igaza van. Már több, mint három hete nem mozdultam ki a birtokról. Csak hát én sosem voltam olyan újgazdag csemete, aki csak úgy hobbiból eljár vásárolgatni. És még ha el is megyek, most inkább valami mugli cuccra vágyom. Nem tehetek róla, az elmúlt nyolc évben sem tudtam ránevelni magam a varázsló viseletre. Inkább vennék egy farmert meg egy sportcipőt, mint valami hülye talárt.

Végül ebéd után szánom rá magam, hogy elinduljak. Csavargok egyet az Abszol úton, benézek néhány üzletbe is, de csak nézelődöm. Így is jólesik kicsit kiszabadulni, látni ezt a sokszínűséget a három heti bezártság után. Aztán persze a vásárlási kedvem is megjön. Nem azt mondom, hogy felesleges cuccokra szóróm a pénzem, de igazából ha belegondolok, sosem vettem magamnak olyan dolgot, amire nem volt feltétlenül szükségem. Hát most itt az ideje ennek is. Egy szóval nem mondom, hogy ez nem Draco miatt van.

Amikor késő délután hazaérek, Draco már otthon van. Ez kellemes meglepetés, de szólhatott volna, és akkor nem megyek el itthonról. Ahogy végignéz rajtam, elvigyorodik. Pedig annyi mindent nem is vettem.

- Most kinevetsz?

- Nem. Csak az jutott eszembe, amit első este mondtam neked.

- Akkor sok mindent mondtál.

- Arról, hogy miről lehet felismerni egy meleg pasit. Tudod… igényes, jól öltözik, márkás cuccokat hord…

- Ne cikizz! Különben is te küldtél vásárolni.

- Eszemben sincs. Csak megállapítottam, hogy téged is elkapott ez a vágy, nem meglepő módon. Kikapcsolódtál egy kicsit?

- Igen… de ha tudtam volna, hogy itthon vagy…

- Tíz perce jöttem. És örültem, hogy szót fogadtál.

- Hogyhogy előbb végeztél?

- Valakit könnyebb volt meggyőzni, mint terveztem.

- És mit terveztél délutánra?

- Semmi konkrétat. Kimegyünk a kertbe?

Kimegyünk, keresünk egy árnyékos helyet, és letelepszünk.

- Draco… - szólalok meg kisvártatva.

- Mondd!

- Elmehetnénk együtt valahova?

Fürkészőn néz rám, mielőtt megszólalna. – Szeretnéd?

- Azt hiszem.

- Majd szólj, ha határozott igent tudsz mondani. Addig csavarogj csak egyedül. Nem akarom, hogy megbánj egy elhamarkodott döntést.

- Szerinted megbánnám?

- Nem tudom, Harry. Esély van rá. Nem is kicsi. Hisz az egész életedre kiható döntés. És, ahogy már mondtam, nem tudod visszacsinálni. Előbújhatsz, ha akarsz, de nagyon jól gondold meg.

- A múltkor úgy tűnt, erre bíztatsz.

Nagyot sóhajt. – Ez batár sok mindentől függ, Harry. És neked kell felmérni, hogy megéri-e. Hisz lehet, hogy három hónap múlva elmész, és soha többé nem jut eszedbe egy pasival összeállni. Akkor nem érdemes hazavágni az életed. De ha elmész, és később valóban egy férfit találsz, akivel le akarod élni az életed, rá fogsz jönni, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy felvállald a döntésed.

- És ha veled maradok?

- Csak akkor dönts mellettem, ha előbb-utóbb képes leszel vállalni. Nem, nem azért, mert én ezt várom tőled. A legkevésbé sem. Csupán… az a valami… amit érzel… irántam… csak akkor elég erős, ha képes vagy felvállalni. Ha nem ad elég erőt, akkor csupán annyit érzel, amit rólam gondolsz, hogy érzek irántad.

A homlokomat ráncolva próbálom követni az okfejtését, de néha elvesztem a fonalat.

- Ne is törődj vele, Harry! Csak beszélek össze-vissza. Ez még a fáradtság jele. Jobb is, hogy ma előbb elszabadultam. És holnap szombat. Egész nap itthon lehetek veled. Mit szólsz?

- Nagyon örülök neki – mondom, és komolyan is gondolom. – Figyi, és ha valami olyan helyre mennénk, ahol nem találkozunk senkivel? Mit tudom én… piknikezni a világ végére.

Egy kis időre úgy tűnik, elgondolkodik. – Nem rossz ötlet. Tudok is egy jó helyet – mondja végül, és nekem azonnal beindítja a fantáziámat a dolog. És persze az sem hátrány, hogy addig legalább kiszabadulunk ebből az elátkozott házból.

Este sokáig nem bírok elaludni, teljes lázban égek a holnapi kirándulástól.

Másnap reggelre támad még egy ötletem, de nem tudom, hogy a szőke hogy fogadná, így csak félve vetem fel, mikor felébred.

- Draco…

- Hm?

- Arra gondoltam…

- Kinyögöd végre?

- Szóval csak arra gondoltam, hogy… nem tudom, hova megyünk… de esetleg ott is alhatnánk… tudod… sátorban, vagy egy barlangban… este rakhatnánk tábortüzet…

- Nem ettem meszet, Potter – néz rám megforgatva a szemeit. – Nem vagyok én ősember, hogy barlangban aludjak, és reggelre befagyjon a seggem.

- Felejtsd el, csak egy ötlet volt – mondom csüggedten, de tulajdonképpen még így is örülök, hogy ha csak egy napra is, de ki tudom rángatni.

Szép kényelmesen megreggelizünk, aztán Draco valahol eltűnik a házban. Felmegyek a szobámba, keresek valami kényelmesebb cuccot, amit felvehetek, és még összeszedek néhány dolgot, amire úgy vélem, szükségünk lehet. Egyszer csak kinyílik az ajtó.

– Nesze, Potter! – vág hozzám valamit Draco, ami egy gurkó erejével vágódik a hasamba, mivel a híresen jó reflexeimmel sem tudtam elkapni, olyan váratlan volt.

- Mi a pék ez? – nyögöm elhaló hangon, kissé összegörnyedve.

- Sátor. Vagy nem ez volt a szíved vágya?

Basszus. Egyszer igazodnék ki rajta… az előbb még határozottan tiltakozott a dolog ellen, most meg hozzám vágja a sátrat. Még szerencse, hogy össze van zsugorítva, különben már kifeküdtem volna. Kíváncsi lennék, mi a fenétől gondolta meg magát, de inkább nem kérdezem meg, mert a végén még itthon maradunk.

- Sokáig bámulod még a padlót, vagy elindulhatunk? – néz rám bosszúsan, de tudom, hogy ez csak a látszat, mert a szája sarkában egy alig észrevehető mosoly bujkál.

- Mehetünk – bólintok rá a szívélyes hívásra, így miután összeszedünk minden szükségesnek ítélt cuccot, kisétálunk a ház elé, majd megfogom a felém nyújtott kezét, és már visz is magával valahova.

A mai napig utálom a hoppanálással járó érzéseket. Ettől, és a meglepetés erejétől hasra is vágódnék, ha Draco nem fogja erősen a kezem. Elképesztően gyönyörű helyre hozott. Nem is hittem volna, hogy ilyeneket ismer. Eddig azt hittem, sosem mozdult ki a szülei birtokáról vagy a kastélyból, és most tessék. Első pillantásra nem is tudom befogni az egész környéket.

Mellettünk egy gyönyörű tiszta vizű tó, a felszíne sima, mint a tükör, visszatükröződnek benne a kék égen vonuló bárányfelhők, a hátunk mögött erdő, a távolban hegyek körvonalai látszanak a horizonton. Ebben a pillanatban meg vagyok győződve róla, hogy ez a földgolyó leggyönyörűbb helye.

- Hol vagyunk? – kérdezem elámulva.

- Ne törődj vele. A világ végén, ahova kívánkoztál. Tetszik?

- Mesés – mondom, és még mindig nem tudtam betelni a látvánnyal.

- Nos… akkor, ha összekapartad az álladat a fűből, kereshetnénk valami helyet a sátornak, és letelepedhetnénk. Elmerengve bólintok, majd ahogy elindulok utána, majdnem hasra esek egy nagyobb fűcsomóban.

- Nézz az orrod elé, Potter! Elég nagy gáz lenne, hogy ha már túlélted Voldemortot, egy vakondtúrásban töröd ki a nyakad – mondja egy kis gonosz vigyorral, mire belőlem is kitör a röhögés.

- Ezt még visszakapod, Malfoy!

- Na persze!

Miután teljes egyetértésben kiválasztunk egy kis placcot, ahol viszonylag egyenletes a talaj, bevállalom a sátor felállítását. Elvégre ebben gyakorlatot szereztem, amikor a többiekkel együtt Voldemort horcruxaira vadásztunk, és naponta kellett felállítani, majd lebontani a sátrat. Persze elsőre nem sikerül. Miért is ne úsznám meg anélkül, hogy leégetem magam Draco előtt? Szerencsére nem szól, csak egy ici-picit gúnyos mosoly játszik a szája sarkában. De aztán ez is eltűnik, mikor másodszorra már tökéletesen sikerül a bűbáj, és stabilan áll a sátor.

- Mivel töltjük a napot? – nézek rá mosolyogva. Odalép hozzám, magához húz, és megcsókol. Mielőtt azonban téves következtetéseket vonhatnák le a dologból, elenged, és előadja a terveit.

- Először is, ha eredeti és hamisítatlan kempingezést szeretnél, akkor bográcsban főzünk ebédet, és lassan már ideje is lenne nekiállni, ha nem vacsorára akarod megenni. Mire ezzel végzünk, úgy kora délutánra már eléggé felmelegszik a tó vize, úgyhogy úszhatunk is egyet, ha gondolod, vagy sétálhatunk a környéken. Van egy barlang nem messze innen, úgyis arra vágytál, ha jól emlékszem. És onnan fentről a kilátás is nagyon szép.

- Ez jól hangzik – mosolyodom el. – De honnan tudsz te ennyi mindent?

- Ha hiszed, ha nem, Harry, annak ellenére, hogy elkényeztetett, úri ficsúrnak tartasz, gyerekkoromban elég sokat sátoroztam ehhez hasonló helyeken – mondja, és letelepszik a sátor elé.

- A szüleiddel? – nézek rá kételkedőn, mert nem igazán tudom egyiket sem elképzelni nomád körülmények között, és leülök mellé.

- Ne légy hülye! Anyám már attól sikítófrászt kapott, ha a hőn imádott rózsakertjébe berepült egy bogár. Apámnak meg sosem voltam annyira fontos, hogy öt percnél több időt szánjon rám az életéből

- Akkor kivel?

- Biztos akarod tudni? – kérdezi cinikusan elhúzva a száját, mire bólintok. – Perselusszal.

- Neeee!

- Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem vele nyaranta. Tőle tanultam sok mindent. Nem csak varázsolni, hanem a természet szeretetét is… meg azt, hogy a jég hátán is megélek, ha a pálcám nálam van. Muris és tanulságos kis túlélési próbák voltak ezek a táborozások. A legtöbbször egy sátorral és egy varázspálcával jöttünk el otthonról, egy vagy két hétre. És mindig megoldottuk valahogy a dolgot. És persze éjszakákat beszélgettünk át ilyenkor – nagyot sóhajt. – Szép idők voltak. Akkor még minden más volt. Gondtalanok voltunk… talán boldogok is.

- Nagyon szeretted őt?

- Igen.

- Szerelmes voltál?

Elgondolkodva néz maga elé egy pillanatig. – Azt hiszem, igen.

- És ő?

- Nem tudom. Azt hiszem, nem. Sosem mondta, nem is utalt rá. De akkor is nagyon közel álltunk egymáshoz. Gyerekkoromban apám helyett apám volt. Később az egyetlen bizalmasom. Az egyetlen ember, aki mindig mindent tudott rólam, és akire mindig mindenben számíthattam.

- Azt is elmondtad neki, hogy…

- Hogy meleg vagyok? Igen. Ő volt az első, akinek elmondtam.

- És?

- Mellettem volt… segített megérteni… elfogadni… rájönni, hogy bizonyos dolgok hogy működnek. Ne nézz rám így! Igen, a gyanúd nem teljesen alaptalan… sokszor megkaptam tőle azt a gyengédséget, amire szükségem volt.

- Lefeküdtetek?

- Nem. Harry, én akkor még szinte gyerek voltam. És Perselusnak nem az volt a célja, hogy engem megrontson, hanem, hogy mellettem legyen minden helyzetben.

- Nem lehet, hogy ő is szeretett téged?

- Talán… de inkább nem. Azt hiszem, hogy… édesanyád után már senkit sem szeretett úgy… igazán szívből csak egyszer szeret életében az ember.

- Mesélt neked anyámról? – ámulok el. – Ezek szerint nem csak ő volt a te bizalmasod.

- Csak egyszer… néhány szót… hogy milyen gyönyörű volt, és kedves… és hogy mennyire szerette. És én tudom, hogy az utolsó leheletéig őt szerette. Ezért is nem próbáltam meg soha közelebb kerülni hozzá, mint ameddig ő engedett – még egy sóhaj – De legyen elég már a szomorú témákból! Ideje nekiállni a főzésnek.

- És mit akarsz főzni?

- Mondjuk azt ott – mutat egy laza mozdulattal egy épp a fára felszaladó mókusra.

- Te nem vagy ép, Malfoy! – szörnyedek el, mire kitör belőle a röhögés.

- Benned meg nincs semmi fantázia – mondja végül.

- Lehet. De inkább eszek egy fantáziátlan paprikáskrumplit, mint azt a szegény jószágot.

- Jól van. Legyen neked paprikáskrumpli – mondja még mindig kuncogva. – De háromnapi koplalás után már nem sajnálnád annyira szegény jószágot. Először én is úgy voltam, mint te – ahogy az arcomra néz, megint elneveti magát. – Mit ettetek ti abban az évben, mikor jártátok a világot? Mindegy, nem is akarom tudni.

Varázsol egy üstöt, gyanítom otthonról, némi alapanyagot, egy jó kis bűbájjal tűzifát gyűjt az erdőből, és nekilát. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozik, látszik, hogy tényleg nem először csinál ilyet. De mivel a főzéshez én sem vagyok teljesen béna, besegítek neki. Úgy dolgozunk együtt, mintha világ életünkben ezt csináltuk volna, így rövid időn belül rotyogni kezd a kaja a bográcsban.

- Min gondolkozol? – kérdezi végül, mikor már pár perce üveges szemmel bámulok magam elé.

- Csak az jutott eszembe, hogy egyikünknek sem volt egy fényes gyerekkora. Én mindig azt hittem, hogy te… szóval, hogy mindent megkaptál a szüleidtől.

- Jah… mindenki ezt hiszi. Ami a tárgyi dolgokat illeti, tényleg bármit megkaptam, amit csak akartam. De például sosem kaptam egy szerető ölelést anyámtól, mielőtt aludni mentem… talán csak a vége fele, mikor rájött, hogy én is elveszhetek Voldemort pókhálójában, és bepánikolt. Vagy sosem kaptam egy elismerő szót apámtól, ha valamit sikerült megcsinálnom.

- Hát látod, ilyesmiben nekem sem lehetett részem.

- Igen, de… te mégis tudod azt, hogy a szüleid szerettek, amíg melletted lehettek.

- Ez igaz. Csak tudod… minden nap nagyon hiányoztak.

- Ezt megértem. Mellettem ott voltak ugyan a szüleim, de mégsem voltak mellettem. De ez már a múlt, Harry. Ezen nem szabad rágódnunk. Nézz előre! A jövő az, ami rajtad múlik. Egyedül csak rajtad. A jövőn még van lehetőséged változtatni, de a múlton már nincs.

- Tudom, hogy igazad van. De ez nehéz.

- Csak akarni kell.

Egy halvány mosollyal bólintok. Szerinte minden csak akarat kérdése. Lehet, hogy igaza van. A továbbiakban a környékről mesél, míg elkészül az ebédünk. Az aggodalmamat látva megnyugtat, hogy a környéken semmi olyan állat nem él, amitől tartanunk kéne, de azért megegyezünk abban, hogy éjszakára valami normális védelmet teszünk a sátorra.

Miután elkészült az ebédünk, nekiülünk enni. Közben nem nagyon beszélgetünk, úgyhogy hamar végzünk. És ami a szerencsénk, hogy bőven hagytunk még vacsorára is, így legalább amiatt nem kell, hogy fájjon a fejünk.

Evés után valóban becsal a tóba, pedig sosem volt kenyerem a pancsikálás. És elsőre a víz is hideg. De végül némi csipkelődéssel eléri, hogy utána megyek. És valóban, egészen kellemes a vízben. Sokáig elbohóckodunk, úgy elszáll a délután, mintha tesztrálszárnyon repülne. Kimászunk a vízből, küldünk magunkra egy szárítóbűbájt, felöltözünk, majd elindulunk felfedezni a környéket.

Draco ezúttal is kellemesen meglep. Minden növénynek, virágnak tudja a nevét, mindenről tud mondani valamit. Kész lexikon ez a srác. Az egyik kis virágról leszakít egy levelet, majd összemorzsolja, és gyengéden bekeni vele az ujjam, amit még a bográccsal sikerült alaposan megégetnem, de így pillanatok alatt eltűnik a fájdalom. Hálás tekintetemet egy mosollyal honorálja, majd tovább indul. És ahogy felérünk a barlanghoz, és visszanézek a tájra, valóban lélegzetelállító látvány tárul elém. Odalép hozzám, és hátulról átölel.

– Gyönyörű, ugye?

- Fantasztikus – mondom ámuldozva.

- Gyere, menjünk tovább! Van még itt egy kis forrás, amit meg akarok mutatni.

Tovább sétálunk az erdőben, míg meg nem találjuk a forrást, ami valószínűleg a tavat táplálja a kristálytiszta és jéghideg vizével. Iszunk egy keveset a vizéből, majd visszaindulunk a táborhelyünkre. Megesszük a vacsoránk maradékát, majd elnyúlunk a sátor előtt a fűben, és gyönyörködünk a távoli hegyek mögött lebukó nap látványában.

- Miért nem tudsz máskor is ilyen lenni? – kérdezem mellette könyökölve, miközben az arcát cirógatom. Hisz olyan más, mióta kiszabadult a Malfoy birtok falai közül.

- Minden helyzet másfajta viselkedést kíván – mondja. Nesze neked. Értsd, ahogy akarod. De hogy okosabb nem lettem, az tuti.

- És melyik vagy igazán te? – ütöm tovább a vasat.

- Mindegyik, Harry… nem az a fontos, hogy melyik az igazi. Hanem, hogy azt tegyem, ami jólesik. Itt jólesik egy kicsit békésnek lenni, ellazultnak… otthon viszont jólesik, ha mindenki tudja, hogy én vagyok a góré.

- Még én is?

- Te azon kevesek közé tartozol, aki legtöbbször nem hagyja magát irányítani. Ez becsülendő tulajdonság. Az emberek többsége nem képes erre.

- Szeretnél engem is irányítani?

- Nem. Örülök, hogy te időnként a sarkadra állsz.

- Azt hiszem, most is a sarkamra fogok állni – mondom egy halvány mosollyal, mire kérdőn felvonja a szemöldökét. Még egy kicsit simogatom az arcát, majd odahajolok hozzá, és megcsókolom. Mikor néhány perc múlva szétválunk, mosolyogva megszólal.

- Azt hiszem, be kéne másznunk a sátorba. Ott mindenesetre kényelmesebb lenne.

Elfogadom a javaslatát, hisz ha nem is pihe-puha ágy, amibe bemászunk, mégis csak lenne alattunk valami.

Mikor behúzzuk magunk mögött a sátor cipzárját, máris átölel, és semmi perc alatt beleveszek a csókjába. Az elsöprő szenvedélye maga alá temet, és még ez a gyönyörű környezet is megszűnik számomra létezni. Csak őt érzékelem… na jó, meg néha a fűcsomókat a derekam alatt, de az egy idő után egész jelentéktelenné válik Draco ténykedéséhez képest.

Felszabadultan szeretjük egymást, úgy, ahogy utoljára talán a kastélyban voltunk képesek. Mintha a kúriában még ez is más lenne. Merlin… pedig hogy szeretném megőrizni és hazavinni ezt az érzést. Nem állítom azt, hogy odahaza nem jó vele… hisz Draco minden ölelése a felhők fölé repít… de mégis más.

Végül magunkra húzzuk a takarónkat, és egymás karjaiban lassan elalszunk. Hajnalban egyszer felébredek. Draco szorosan magához bilincsel, nem csak a karjaival, de a lábával is. Első pillanatban nem tudom, miért is ébredtem fel, de aztán a hajnali hűvös levegőben megborzongok, és rájövök, hogy lerúgtuk magunkról a takarót. Próbálom elérni, de Draco elégedetlen mozgása a szabadulásra tett kísérleteimre megállít, és inkább egy nonverbális, pálcanélküli varázslattal terítem újra magunkra a plédet. Ahogy megérzem a melegét, lassan újra elalszom, és már csak akkor ébredek, mikor felkelt a nap.

- Jó reggelt! – nézek a szőkére, aki már mellettem könyököl. – Ma mit csinálunk?

- Az utolsó nap mindig a lazításról szól – mondja mosolyogva. – De azért valamit főznünk kell, ha nem akarsz vacsoráig éhes maradni.

Lassan felöltözünk, kikászálódunk a sátorból, megmosakszunk a tónál, aminek ezúttal tényleg jéghideg a vize, talán majd csak délutánra melegszik fel újra annyira, hogy még egyet tudjunk úszni benne. Végül megegyezünk egy gulyásban, és nekiállunk a főzésnek. Mikor már az első hozzávalók rotyognak a kondérban, Draco letelepszik mellém a tűz mellé.

- Kérdezhetek valamit, Harry?

- Persze.

- Túljutottál már a háborún?

A kérdése meglep, és egyúttal eltölti a szívem a jól ismert szomorúsággal.

– Miért kérdezed?

- Csak, mert én gyakran álmodom róla még mindig. Ahogy ma éjjel is. És tudom, hogy az én szerepem kutya füle volt a tiédhez képest, és egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ebből hogy lehet továbblépni.

Ettől értelmet nyer a szinte fojtogató hajnali ölelése. Ilyenkor kell valami, ami az élethez köt.

- Továbblépni muszáj. Felfogni, elfelejteni nem lehet. Csak meg kell próbálni együtt élni az emlékekkel… a veszteségekkel... a gyásszal. Mindannyian sokat veszítettünk. Te is… hiába próbálod lekicsinyíteni a szereped, vagy részvételedet az egészben.

- Én nem veszítettem olyan sokat. Néhány illúziót… a hitemet a világban… és apámat, akinek sosem számítottam.

- A hitet a legnehezebb újra felépíteni, hidd el. Nekem sokszor meg kellett ezt tennem. Gyerekkoromban, mikor már tudatosan megértettem, hogy a nagynénéméknél kell felnőnöm… aztán mikor bekerültem a varázsvilágba, és megtudtam, mi vár rám… mikor meghalt Cedric… aztán a keresztapám… végül Dumbledore… minden alkalommal összeomlott bennem az egész világ. De folytatnom kellett. Meg kellett állítanom Voldemortot. Sokszor ez volt az egyetlen, ami miatt sikerült talpon maradnom.

- És most, hogy már ő nincs?

- Most már csak egy dolog számít. Hogy így… lassan húsz évesen… szeretném végre megtalálni önmagam.

- Akkor jó úton jársz, Harry – mondja. – Csak soha ne feledd, amit mindig mondtam. Mindig tudd, hogy mit akarsz, és azt tedd is meg! – ezzel feláll, hogy keverjen egyet a bográcson, és hogy jelezze, befejezte ezt a témát.

Amikor már minden alkatrész benne van a kajában, újra visszajön hozzám, de ezúttal én szólalok meg.

- Én is kérdezhetek?

- Ha nem a háborúról akarsz, igen – mondja, és tudom, hogy nem szeret a saját szerepéről beszélni. Sok dolgot megbánt, sok dolgot szégyell. Eszemben sincs a szemére vetni őket.

- Nem, nem akarok a háborúról beszélni – bólint, hogy akkor kérdezhetek. – Arra vagyok kíváncsi… hogy milyen érzés előbújni? Bevallani a világnak, hogy…

- Mondd ki! – szól rám szigorúan.

- Hogy meleg vagy.

- Erről már annyiszor beszéltünk, Harry…

- Tudom. De eddig mindig csak arról beszéltél, hogy mások hogy reagáltak. De arról nem, hogy neked milyen érzés volt. Elmondani Perselusnak. Vagy édesanyádnak.

- Először féltem – kezd bele végül. – Tudtam, hogy bármit mondanék el Perselusnak, ő mellettem állna, de mégis féltem. Iszonyúan nehéz volt elmondani, de amikor kimondtam, és a következő pillanatban nem dőlt össze a világ, kimondhatatlanul megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ő csak egy ember a rengeteg közül, de mégis… az, hogy legalább egy valaki már tudja, jó érzés volt. És az is, hogy vele nyíltan beszélhettem erről. Bármiről… az érzéseimről, a testiségről… előtte igazából nem volt tabu téma – néhány pillanatra elhallgat. – Anyám más tészta volt, ezt mondanom sem kell. – folytatja, de közben a bográcshoz lép, és leguggolva kavarni kezdi a tartalmát. – Az első pillanatban láttam a megdöbbenést és az undort a szemében. Tudtam, hogy csalódott bennem, és ez kurva rossz érzés volt. Még akkor is, ha tudtam, hogy nem csináltam semmi rosszat. Próbáltam szót érteni vele… elmagyarázni neki… de akkor nem lehetett. Csak jóval később, amikor már túljutott az első sokkon. Tudom, hogy azóta sem fogadta el igazán. Valahol bánt… de nem hagyhatom, hogy ő irányítsa az életem, és egy hazug világban éljek.

- És apád?

- Na az ő véleménye egyáltalán nem érdekelt. Komolyan. Tudtam, hogy úgy fog reagálni, ahogy végül is reagált. Nem csalódtam benne. Inkább örültem neki, hogy végre van miért kölcsönösen elutasítanunk egymást.

- És a barátaid?

- Blaise… magától jött rá, és egyszer rákérdezett. Bevallottam neki, és ő elfogadta, amiért hálás voltam neki. Mindig tudtam, hogy ő egy olyan barát, aki mindig mellettem lesz. Aztán tessék… ki tudja hol van, és mit csinál? Nem számít.

- Sosem támadott senki nyíltan?

- Ismered te a mardekárosokat, Harry? Dehogynem. De kemény fellépéssel le lehet szerelni őket. És az üzleti életben sem mindig előny. Sokkal keményebben meg kell küzdenem bizonyos dolgokért. De nem számít. Ezt kell tennem. És most lassan ehetünk.

Nem tudom, hogy csak ki akar térni a további beszélgetés elől, vagy tényleg csak éhes, de rábólintok. Megebédelünk, és közben jelentéktelen dolgokról beszélgetünk. Később, mikor elnyúlunk az egyik árnyas fa alatt, a munkájáról kérdezem, és nagy általánosságban beszél is róla. Mikor ezt megunjuk, még egyszer becsal a vízbe, amihez eleinte most sem fűlik a fogam, de aztán egész jól érzem magam. Késő délután mászunk csak ki a tóból, és már csak lebontjuk a sátrat, összeszedjük a cuccunkat, készülünk haza.

Draco látja az arcomon a szomorúságot, odalép hozzám, és megcsókol.

- Ne légy szomorú, Harry! Nézz előre! – mondja, majd összeszedi az összes cókmókunkat, átölel, és hazavisz.

A két tökéletes nap után vissza a mindennapi életbe, ami tele van feszültséggel, kihívásokkal.

- Szeretnék úgy élni, mint az elmúlt két napban – mondom neki este, mikor már ágyba bújtunk.

- Egy-két hét után megunnád. Időnként jó egy kicsit békére lelni… de az ember sajnos olyan állatfaj, hogy más dolgokra vágyik. Sikerre, gazdagságra, hírnévre, elismerésre, megbecsülésre… örök és kijavíthatatlan hiba. Majd rájössz.

- Megszólalt az örök romantikus… - mondom egy cinikus mosollyal, majd inkább a vállára hajtom a fejem, ő átölel, és megpróbálunk aludni.