A következő napokat a virágok között töltöm. Megmetszem a rózsákat, aminek a végén úgy nézek ki, mintha legalább egy tucat kardfogú tigrissel küzdöttem volna meg, majd szépen kialakítom úgy az ágyásokat, ahogy gondolom, hogy eredetileg is kinézhettek.

Élvezem a munkát, és azt, hogy egyre szebbé formálódik a kis liget a kezem nyomán, még akkor is, ha esténként holtfáradtan esek az ágyba.. Dracónak is feltűnik, hogy valamivel jobb kedvem van, de csak akkor mondom el neki, hogy milyen elfoglaltságot találtam, mikor rákérdez.

Először furcsán néz rám, de mikor látja, hogy nekem ez tényleg örömet okoz, inkább rám hagyja. Ennek ellenére csak jó pár nappal később tudom rávenni, hogy jöjjön is ki velem. Mikor meglátja a virágokat, egy pillanatra megtorpan.

- Majdnem olyan, mint régen – mondja, és mintha egy pillanatnyi elérzékenyülést látnék a szemében, de persze azonnal elrejti.

- Igyekeztem életet verni beléjük, de nem volt könnyű. Eléggé elhanyagoltad őket. Megtettem, ami tőlem tellett, de hát édesanyád biztosan sokkal jobban értett a rózsákhoz, mint én.

- Nem sok értelmes dologgal foglalkozott… de a virágait mindig szerette – mondja elgondolkodva.

- Azt tudom, hogy apádat nem kedvelted, de őt sem? – kérdezem, mikor látom, hogy nincs túl nagy véleménnyel az anyjáról.

- Anyám tipikus elkényeztetett, dúsgazdag, aranyvérmániás hisztérika…

- Te is csak aranyvérűekkel barátkozol. Ezt ne vesd a szemére.

- Erre neveltek mindketten, most mit csináljak? De visszatérve anyámra… tényleg soha életében nem csinált semmi értelmeset, mert úgy gondolta, hogy nincs rászorulva. Ő csak egy báb volt apám mellett. Egy marionett figura, aki úgy ugrált, ahogy apám rángatta a madzagokat. De ez már a múlt. Történelem. Mindenesetre szépen rendbe hoztad a kertjét. Ügyes vagy. Nem hittem volna, hogy még egyszer teljes pompájában ragyoghat.

- Szívesen pepecselek vele. De…

- Igen?

- Később lehet, hogy majd rád marad.

- Nekem sem időm, sem türelmem ilyenekkel foglalkozni, Harry.

- Azért majd próbáld meg.

- Aha – ígéri nem túl meggyőző hangon, amiből tudom, hogy szegény virágoknak addig van jó sorsuk, amíg itt vagyok, aztán Merlin irgalmazzon nekik. Lassan visszaballagunk a házba. Leülünk a vacsorához, de továbbra sem hagy nyugodni a téma.

- Draco, kérdezhetek valamit? - nézek rá kissé határozatlanul. - Persze.

- De ne harapd le a fejem… - csak megforgatja a szemeit. – Szóval, ahogy ma is egész nap kint voltam a rózsák között, az jutott eszembe... hogy sosem látogatod meg édesanyádat... pedig biztos örülne neki.

- Nincs sok értelme. Mikor eleinte bejártam hozzá, általában meglátott és sírógörcsöt kapott. Meg kellett emelni a nyugtatóadagját. A doki szerint csak eszébe juttatom a múltat. Már amikor képben van annyira, hogy egyáltalán felfogja, hogy ott vagyok. De a legtöbbször annyira magába zárkózik, hogy szinte semmi kapcsolata nincs a külvilággal. Azt mondják, menekül önmaga elől. Az emlékei elől. Amíg így van, nem tehetek érte semmit, csak ártok neki, ha bemegyek hozzá. De mielőtt már megint érzéketlenséggel vádolsz... mindig tudom, hogy mi van vele. Bemegyek hozzá, még ha ő nem is tudja… nem akarom felzaklatni, de mindig beszélek az orvosokkal. Sok javulással nem bíztatnak. De talán így a jobb neki is. Úgysem lenne képes szembenézni a történtekkel, és ezzel az új világgal. Főleg apám nélkül.

- Ne mondd ezt! Ha segítenél neki, talán talpraállhatna.

- Nem, Harry. Voldemort bukásával, és annak a világnak a bukásával… de leginkább apám halálával… kicsúszott anyám lába alól a talaj. Már nincs egy cél, amiért élhetne. Nincs semmi, amibe kapaszkodhatna. A múltjában él, ami viszont tele van halállal és pusztítással. Nem tud vele mit kezdeni. És én sem.

- Ezért nézel mindig csak előre?

- Nem, ez saját élettapasztalat – mondja alig tizennyolc évesen, és nekem kedvem lenne kiröhögni, ha nem ismerném az életét. De ismerem, így nem teszem. – De nem beszélhetnénk valami másról?

Mindig elhárítja a témát, ha magáról, vagy valami közvetlen őt érintő személyes dologról van szó. Főleg, ha valami olyasmiről, amivel kapcsolatban némi érzelmeket illene mutatnia. De hát ő már csak ilyen, jobb is nem erőltetni. Nem is teszem, főleg, mert újra megszólal.

- Úgyis akartam tőled valamit kérdezni. Szombaton este lesz egy parti… ha gondolod, eljöhetnél velem.

Hirtelen nem tudom, mit mondjak, inkább visszakérdezek.

– Olyan puccos fajta, sznoboknak?

- Szorozd meg kettővel azt, amire gondolsz.

- Akkor mi a piklit keresnék én ott? – kérdezem, és komolyan gondolom.

- Harry, ha nem bújnál el ide, mint valami atombunkerba, tudnád, hogy híres vagy… néhány… hogy is mondtad? Sznob… a fél kezét odaadná, ha megjelennél nála. Tuti, hogy még az újságba is bekerülne, és napokig arról beszélne mindenki.

- Ezért akarod, hogy veled menjek?

- Idefigyelj, Potter! – fakad ki bosszúsan. - Engem a saját nevemért is becsülnek annyira, hogy bárhol megjelenhetek, tisztelet vesz körül. Nincs szükségem a te dicsfényedre ahhoz, hogy legyek valaki. Csak egy ötlet volt, hogy esetleg kidughatnád innen az orrod, és találkozhatnál emberekkel. De ha te ennyire félsz…

- Nem félek! – önt el a harci ideg, pont azért, mert tudom, hogy igaza van.

- De igen, Harry. Kurvára félsz. De egy dolgot jegyezz meg! Mindig sokkal több bátorság kell a saját utadat járni, mint másoknak megfelelni.

Tudom, hogy igaza van, de ez most akkor sem fog menni. Így bele a közepébe biztos, hogy nem. Bele ekkora tömegbe, akiknek mindig az a legjobb elfoglaltsága, hogy a hibát keressék másokban, és ki sem látszanak a rosszindulatú intrikákból… na ez nem hiányzik nekem.

- Nem haragszol meg, ha…

- Nem, Harry. Nem haragszom – mondja, de azért egy röpke pillanatra csalódást látok a szemében.

- Draco…

- Hagyd, semmi baj. Talán tényleg jobb is. Nem szabad kitennem téged ennek a sok elvetemült, szemét alaknak. Te ahhoz vagy szokva, hogy az ellenséged szemtől szembe támad… de ők nem olyanok. A szemedben mézesmázosak… kedvesek… undorító, álnok bagázs. De nekem el kell mennem. Tudod… kötelező protokoll.

- Persze. Menj csak, és érezd jól magad.

Csak egy gúnyos mosollyal válaszol, és befejezi a vacsoráját.

Hamar eljön a hétvége. A szombati napot itthon töltjük, kint csavargunk a kertben, beszélgetünk a kis tó partján ülve. Mindenféle szóba kerül, de csak délután hozza elő újra az esti partit.

- Nem gondoltad meg magad, Harry?

- Nem… ez nem nekem való, hidd el. Sosem szerettem ilyen elegáns helyekre járni.

Csak elgondolkodva bólint, mire közelebb ülök hozzá, és megfogom a kezét.

- Nem miattad… hidd el… csak… tudom, hogy nem érezném jól magam. És akkor még a te kedved is elrontanám.

- Persze – mondja, de továbbra sem néz rám.

- Figyelj… keress egy jó pasit, táncoljatok… és érezd jól magad!

- Megígértem, hogy három hónapig nem csallak meg.

- De azt is mondtad, hogy mindig a magad útját járod.

- Most azt akarod elérni, hogy…

- Nem. Csak nem akarom elrontani az estédet.

- Az már épp eléggé el van rontva – mondja, és egy kavicsot dob a vízbe. Egy darabig elmerengve nézzük, ahogy fodrozódik a vízfelszín, majd feláll, és egy szó nélkül bemegy a házba. Nem megyek utána. Valahogy úgy érzem, szeretne most egyedül lenni. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért. Talán tényleg szerette volna, ha vele megyek. Talán tényleg szeretné, ha fel bírnám vállalni a kapcsolatunkat. Ha csak egyszer is mutatna valami komolyabb affinitást a kettőnk dolgához, talán meg is tenném. De így blindre minek? Nem is azt várom, hogy azt mondja, szeret… elég lenne, ha csak éreztetné, hogy egy kicsit fontos vagyok neki. Úgy csüngnék rajta, mint a kutya a gazdáján, mikor éppen megdicsérik. De a legtöbbször úgy tűnik, pont ez az, amit nem akar. Hogy kötődjek hozzá. De enélkül mi a frászt ér egy kapcsolat?

Egy jó órával később megyek csak utána, mikor már tudom, hogy készülődik, mert hamarosan indulnia kell. Leülök a szalonban, és ott várom meg, míg előkerül. Ahogy megáll az ajtóban, végigmérem. Neki alapbeállítás, hogy elegánsan öltözködik, de most még tett rá egy lapáttal. Eszméletlen, és ami a legfontosabb, hogy hozzá még valahogy illik is. Bár a legjobban akkor imádom, mikor egy farmer és egy egyszerű ing van rajta, de igazán így malfoyos.

- Lélegzetelállító vagy – lépek oda hozzá. – Remélem, felkészültél rá, hogy ma este mindenki utánad fog epekedni? Legyen akár nő, akár férfi… utánad fog csorogni a nyála.

Egy apró, önelégült mosoly jelenik meg az arcán, de csak egy pillanatra.

– Kösz, Harry. Ez most kellett, hogy helyrebillentse a lelkem. De most már mennem kell. Nem tudom, mikor jövök.

- Ugyan. Nem tartozol nekem beszámolni az idődről. Érezd jól magad, és kész.

Bólint, még egy futó csókot nyom a számra, és eltűnik. Elgondolkodva ülök le a kanapéra. Vajon szót fogad? Vagy egyszerűen csak végigbájolog egy estét az üzlettársaival? Nem hinném, hogy nemet mondana, ha esetleg adódna egy lehetősége némi szórakozásra. Bár azért bízom benne, hogy ezt a három hónapot kibírja valahogy egyéjszakás kalandok nélkül. Anélkül, hogy megfektetne mindenkit, aki az útjába kerül. Mert ha nem, akkor aztán végképp nincs értelme azon gondolkodnom, hogy mit kéne csinálnom.

Mindegy. Ahogy ő mondaná, nem számít. Mielőtt még túlságosan belemerülök a borúlátó gondolataimba, inkább elmegyek lefeküdni. Egy percre elgondolkodom ugyan, hogy hol, de aztán úgy döntök, hogy nála. Talán nem veszi rossz néven, bár nála sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy elvárja, hogy ott várjak rá. Ezen sem gondolkodom túl sokáig, hisz a szőke meglehetősen szeszélyes és kiszámíthatatlan, sosem tudhatom előre, hogy mikor teszek jót, így nem is érdemes gyötrődni rajta. Bebújok az ágyba, és még némi mélázás után el is alszom.

Hajnalban ébredek valami csörömpölésre. Gyanítom, hogy Draco vagy sötétben próbál feltalálni, vagy a józanságával vannak gondok. Ahogy belép az ajtón, azonnal látom, hogy az utóbbi. Enyhén szólva is sík részeg. Fogalmam sincs, hogy jött haza. Elgondolkodom, hogy vajon részegen lehet-e hoppanálni, de mivel kipróbálni nem áll szándékomban, erre a kérdésre nem kapok választ.

Kimászok az ágyból, és odalépek hozzá. Persze, ahogy elengedi az ajtófélfát, megtántorodik, és a karjaimba zuhan.

- Gyere, ahogy elnézlek, jobb lesz, ha ágyba kerülsz – mondom neki egy sóhajjal. – Remélem, legalább jó buli volt, ha már így kiütötted magad.

- M-mennyei – mondja akadozva. – Tocsogtunk a k-képmutatásban, a pletykákban, és az aljas üzletekben.

- És legalább megcsaltál? – kérdezem egy megkönnyebbült sóhajjal, ahogy leültetem az ágy szélére.

Draco vékony és törékeny, de ha így elhagyja magát, azért nem könnyű megtartani.

- N-nem. De… nem s-sokon múlt…

- Na persze.

- K-komolyan. Helyes ki-is szöszit találtam. Olyan ártatlan fajtát. Egy szóra eljött volna velem. Azt csinálhattam volna vele, amit csak akartam.

- És mi tartott vissza?

- Nem v-volt kedvem tanítóbácsit játszani.

- Velem annak idején volt?

- A-az más.

- Miért is?

- Csak.

- Ez kielégítő válasz.

- Mit vársz t-tőlem? Örülj, hogy tudok beszélni. Valamennyit.

- Repesek. Hogy jöttél haza?

- Kit érdekel? M-megküzdöttem érte. Miért nem olyat kérdezel, ami tényleg érdekelne? – kérdezi évődve, és én már most megforgatom a szemem. - Ne feledd, hogy k-kisgyerek és részeg ember mindig igazat mond. Használd ki, többet nem hiszem, hogy lesz lehetőséged. Mi az, amit igazán szeretnél tudni? – búgja egész közelről a fülembe.

- Mit kérdezhetnék, amire tudnál értelmesen válaszolni?

- Bármit, amire őszinte választ szeretnél kapni.

- Csak egy kérdésem lenne, amire igazán szeretnék választ kapni – mondom egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Szeretnéd, hogy veled maradjak?

- Igen. Szeretném. De nem kérhetem, és soha nem is fogom kérni – őszinte, mint mindig. Neki ehhez nem kell berúgni, mint a ló, józanul is egyenesen a szemembe mondja.

- De miért?

- Mert nem szabad.

- De ha mindketten ugyanazt akarjuk…

- Te nem ezt akarod, Harry.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit akarok!

- Te most nem tudsz racionálisan gondolkodni – mondja ezt ő nekem, aki úgy bűzlik a whiskytől, mint egy alsó kategóriás skót kocsma. - Évek óta arra vágysz, Harry, hogy auror legyél. És különben is, értelmetlenné válna Dumbledore hatévi nevelése. Tudod, a legfelsőbb jóról, meg egyéb hasonló baromságokról. Mindig is arról álmodtál, hogy megtisztítsd a világot a gonosztól... hogy egy jobb, élhetőbb világgá tedd ezt a káoszt... meg, hogy Voldemort híveinek utolsó hírmondójától is megszabadítsd az embereket. Mindig azt akartad, hogy az embereknek ne kelljen annyit szenvedniük, mint nekünk kellett. Ne fordíts ennek hátat Harry, különben egész életedben bánni fogod.

- Én már megtettem, ami a dolgom volt.

- Ne hidd ezt. Mindig jönnek új voldemortok, akik ellen harcolhatsz.

- Akkor majd jönnek új potterek is.

- Belőled csak egy van – simogatja meg tétován az arcom fél szemmel hunyorítva, hogy be tudjon tájolni.

- Persze.

- Harry, neked ez a sorsod – ragadja meg keményen a kezem, majd miután sikerült rám fókuszálnia valamennyire, folytatja. - Erre rendeltettél. Nem menekülhetsz! Főleg nem egy ilyen hülyeségért, mint én.

- Úgy tudtam, nem hiszel a sorsban - mondom, csak hogy a mondat végére ne kelljen reagálnom.

- A te esetedben ez más.

- Miért?

- Mert te az vagy, aki.

- Egy újabb teljes mértékben kielégítő válasz. Tudod mit? Most inkább aludj - mondom, és segítek neki levetkőzni, legalább annyira, hogy ágyba tehessem. Mikor óvatosan elfekszik, és én betakarom, még összeakad a tekintetünk.

- Tudod - mondom neki -, talán azt is bánnám egész életemben, ha itt hagynálak.

Elfordulnék, de megint elkapja a kezem.

- Engem megtalálsz bármikor, ha az életed úgy hozza. De ha hagyod az álmaid elúszni, sosem kapod vissza őket.

Csezd meg, Malfoy! Mindig olyan rohadtul igazad van... ez a legszarabb az egészben. Hogy végül hiába tiltakozik veszettül a szívem, valahol az agyam belátja, hogy igaza van. Csak hát olyan rohadtul fáj. Szeretem ezt a hülyét, még akkor is, ha ilyen átkozottul mardekáros. Szeretem, még akkor is, ha tudom, hogy ő sosem fog úgy szeretni engem, ahogy én őt.

Befekszem mellé az ágyba, de most azt hiszem, praktikusabb lenne nem ölelgetni. Az ő állapotának sem tenne túl jót, nekem meg már így is háborog a gyomrom a cigifüst és az alkoholszag semmihez nem hasonlítható elegyétől.

Ezzel együtt nehezen alszom el. Ez az átkozott dilemma újra és újra maga alá temet, de mindig ott kötök ki, ahol ő. Most azonban inkább megpróbálok aludni. Még párszor eszembe jut azért, hogy végül is igent mondott, mielőtt újra meggondolta magát, de tudom, hogy nála a racionális gondolkodás mindenképpen erősebb a romantikánál, így esélyem sincs igazából meggyőzni.

Másnap reggel persze előbb ébredek, de nem akarom felkelteni, így inkább továbbra is a gondolataimba merülve bámulom a plafont. Csak akkor könyökölök fel, mikor egy elhaló nyögéssel megmozdul, majd inkább visszaejti a fejét a párnára.

- Jó reggelt! - mondom neki halkan.

- Ennél jobbat! De ne kiabálj, ha megkérhetlek... szétrobban a fejem.

- Hát, ha valaki nem tudja, hol az elég, akkor viselje a következményeit - vigyorgok rá, de mivel nem akarom kihúzni a gyufát, inkább nem húzom tovább az agyát. - De mindjárt hozok neked egy teát ami segít.

- Jaj, csak azt ne! Nem bírnám ki, ha valamit meg kéne innom.

- De ez segít. Hidd el, még Perselus is ezt ajánlaná. Még az is lehet, hogy ő találta ki.

- Hozd! - mondja mindenbe beletörődőn.

Ahogy kilépek a szobából még látom, hogy lecsukódik a szeme. Hát nem irigylem a mai napjáért. Az egész napos fejfájás, szédülés és hányinger garantált. És ebből kifolyólag persze harapós is, úgyhogy jobb lesz messziről elkerülni. Elkészítem a teát neki, amit még anno a Herceg könyvéből néztem ki, és beviszem.

- Gyere, idd ezt meg! - mondom neki, mire nagy nehezen félig felül, és elveszi a bögrét.

- Hogy kerültem haza? - néz rám, és látom, hogy erősen töri a fejét, de akkor sem tud képbe kerülni.

- Látod, ezt én is kérdeztem éjjel, de akkor sem tudtál válaszolni. De most inkább ne ezen gondolkodj, hanem pihenj. Hoztam neked egy kancsó vizet is, csak, hogy ki ne száradj egész nap.

- Kösz - mondja, és visszahanyatlik az ágyba. Kijövök a szobából, és halkan beteszem magam mögött az ajtót. Rég csináltam ilyet, de mivel tudom, hogy ma laza napom lesz, mondhatni unalmas, inkább kizavarom a manókat a konyhából, és magam dobom össze az ebédet. Illetve inkább vacsorát, mert Draco tuti, hogy egész nap nem lesz képes enni semmit, de talán még este se.

Miután végeztem, valamit bedobok ebédre, és inkább kimegyek a kertbe. Mostanában mindig itt töltöm az időm, ha épp nincs semmi más dolgom. Kicsit megnyugtatja az idegeim, bár néha az is eszembe jut, hogy ez csak menekülés.

Draco késő délután kerül csak elő, de ahogy ránézek, látom, hogy azért már összeszedte magát, és le is tusolt. Csak a fény bántja még a szemét, de az talán még holnap is így lesz. Nem szoktam virágot leszakítani, de most adok neki egy szál sárga rózsát.

- Ezt miért kaptam? - néz rám csodálkozva, majd lehunyt szemmel megszagolja a virágot.

- Mert megy a hajad színéhez - mosolyodom el halványan. - És mert talán jót tesz a lelkednek.

- Kösz, Harry. És bocs...

- Ugyan. Felejtsd el.

- Nem, komolyan... nagyon bunkó voltam?

- Csak őszinte, ahogy józanul is.

- Ettől féltem - mondja egy sóhajjal.

- Semmi olyat nem mondtál, amit eddig nem.

- Elő tudom adni magam, ha be vagyok állva.

- Hogy ott mit műveltél, fogalmam sincs, de nekem semmi rosszat nem mondtál. Nem mondom, hogy nem fájt, de be kell látnom, igazad van.

- Harry... nem tudom, mit mondtam...

- Csak amiről más olyan sokat beszélgettünk... az életünkről... nem számít. Tényleg nem csaltál meg? – kérdezem, csak hogy témát váltsak.

- Nem – mondja maga elé meredve, mint aki emlékezni próbál. – Táncoltam valakivel, de aztán hamar lepattintottam.

- Miért is?

- Jobb volt időben lelépni, mielőtt még egy elvetemült rajongóra teszek szert. Úgyhogy a fenekére csaptam, és otthagytam. Ennyi.

- Hát akkor nem volt egy nagy eresztés a buli.

- Nem. De az ilyenek nem is azért vannak.

- Miért rúgtál be, mint az albán szamár?

- Leginkább unalomból. Meg, hogy néhány képmutató hülyének ne mondjam a szemébe az igazat. A végén meg már csak úgy élvezetből.

- És megérte a mai nap?

- Ne juttasd eszembe – mondja fintorogva. – De a teád jó volt, honnan szedted?

- A keresztapádtól.

- Perselus… nagyobb kópé volt, mint sokan gondolnák – mondja megcsóválva a fejét. - Bemegyünk a házba?

- Persze – mondom, majd lazán átkarolom a derekát, és elindulunk. Eszünk valami vacsorát, bár a szőke nem viszi túlzásba.

- Legközelebb nem jönnél el velem? És akkor nem végezném ilyen csúfosan.

- Meglátjuk – mondom végül elgondolkodva. Egyszer talán majd összeszedem magam.

- Oké. Meglátjuk.

- Ha ott lennék, nem rúgnál be?

- Lenne valami, ami leköti a figyelmem.

- És mi lenne az?

- Egy gyönyörű, smaragdzöld szempár.

- Te most romantikus vagy? – nézek rá hitetlenkedve.

- Csak másnapos – vigyorodik el.

- Az más. Akkor eszedhez értem.

- Kösz. Lefekszünk?

- Még korán van – mondom, de aztán ahogy ránézek, látom, hogy azért még nem oké teljesen, és visszakívánkozik az ágyba. – Rendben. Majd olvasok melletted valamit.

Bólint, és lassan felmegyünk. Még elmegyek én is fürödni, de mire visszamegyek a szobába, már alszik. Bebújok én is az ágyba egy jó könyvvel, egy darabig olvasok, majd odabújok hozzá, és követem az álmok mezejére.