A következő napok viszonylagos nyugalomban telnek, nem történik semmi olyan előre nem látható esemény, ami befolyásolhatná a békénket. Ha csak az nem, hogy a hét vége fele tudatosul bennem, hogy szombaton lesz a születésnapom.
Bár ez az esemény egész életemben nem töltött el különösebb várakozással, sem másmilyen jó érzéssel, azért mégis csak a születésnapom. És ez jelen helyzetben számomra azt is jelenti, hogy a Dracóval tölthető három hónapom kétharmada már lejárt, és ez még inkább tesz a rossz hangulatomra egy lapáttal.
Azt hiszem, eléggé hihető, ha azt mondom, hogy tényleg sosem szerettem ezt a napot. Dursleyék ugyan néha megtiszteltek egy-egy pár lyukas zoknival, de hát inkább kihagytam volna ezt a lehetőséget, ahogy Dudley alapos elpáholásait is, amit előszeretettel időzített erre a napra.
És tudom, hogy ez a mostani születésnap sem lesz egy csipetnyivel sem jobb az összes eddiginél. És nem azért, mert Draco Dursleyék érzelmi színvonalán áll, egyszerűen csak azért, mert nem tudja. Honnan is tudhatná, mikor az elmúlt hét évben olyan megveszekedettül utáltuk egymást? És nem állhatok egyszerűen elé, hogy hé, nekem holnap lesz ám a születésnapom, mert az nagyon úgy nézne ki, mintha valamiféle ajándékot akarnák kicsikarni belőle, holott ez eszem ágában sincs. Nem kell nekem semmi, csak az, hogy önmagát adja, amíg együtt vagyunk.
Ezek a borús gondolatok azért rányomják a bélyegüket a hangulatomra is, még Draco is rákérdez, hogy mi nyomja a szívem, de csak igyekszem elütni valamivel az aggodalmát.
Ma azonban a szokásosnál jóval korábban jön haza, és mikor a forró délutánban az egyik öreg fűzfa alatt hűselve talál rám, odatelepszik mellém.
- Arra gondoltam – kezdi elgondolkodva -, hogy ha lenne kedved, csaphatnánk egy hosszú hétvégét, és elmehetnénk valahova sátorozni.
Egy pillanatig csodálkozva nézek rá, majd eszembe jut, hogy ez a szülinap talán mégsem lesz olyan rossz, még akkor is, ha Draco tudtán kívül ad nekem ezzel egy szép ajándékot.
- Oda, ahova a múltkor? – kérdezek vissza.
- Sok más gyönyörű hely is van a világon – mosolyodik el. – Talán még néhányat megmutathatok neked.
- Rendben – egyezek bele, mielőtt valamiért meggondolná magát, elvégre nála sosem lehet tudni. – Mikor indulunk?
- Amint összeszeded magad, Potter! – néz rám kihívóan, mintha bizony csak az lenne az oka, hogy még nem indultunk útnak, hogy én nem emeltem még fel a seggem.
- Miattam mehetünk – mosolygok rá, mire bólint, feláll, és engem is felhúz a földről.
- Akkor szedjünk össze néhány dolgot, és induljunk – mondja. – Hozz valami melegebb ruhát is.
Merlin… hova akar vinni, az Északi sarkra?
- Hova megyünk? – kérdezem, de nem reménykedem a válaszban, hisz a múltkor sem árulta el, hol vagyunk. Most azonban őszinte meglepetésemre, válaszol.
- Skóciába, ha nincs ellenedre.
- Olyan messzire is el szoktatok menni? – nézek rá csodálkozva.
- Az egész szigetet bejártuk, Harry. És különben is… egy varázslónak nincs olyan, hogy messze – a végét már úgy kiáltja át hozzám, mert ő a saját szobájában szed össze néhány cuccot, én meg az enyémben.
- Ez igaz – látom be, és egy vastagabb pulcsit is berakok a táskámba. Mikor elkészülök, átmegyek hozzá. – Ott annyival hűvösebb van?
- Nap közben nem jelentős, de a hajnalok elég hidegek. Kész vagy?
- Már lassan tizenkilenc éve – mondom egy pimasz mosollyal, mire rám vigyorog, kisétálunk a ház elé, magához ölel, és már itt sem vagyunk. Mikor felbukkanunk az általa kiszemelt célállomáson, körülnézek. A táj teljesen más, mint a múltkor, de nem kevésbé gyönyörű és magával ragadó.
Egy sziklaszirt peremétől nem messze állunk, alattunk húsz, harminc, vagy ki tudja hány méterre a tenger szelíd, de végtelenül erős hullámai ostromolják a sziklák lábát. A levegő tiszta, és a tenger sós illatával teli. Amerre csak nézek, a fű olyan zöld, amilyen gyönyörűt talán még sosem láttam. Enyhe szél fúj a tenger felől, ezt most egyáltalán nem érzem hűvösnek, de el tudom képzelni, hogy reggel azért másmilyen itt az időjárás.
Körülöttünk itt-ott hatalmas szikladarabok magasodnak ki a felszínből, mintha bizony játékos kedvű óriások hagyták volna szanaszét a játékszereiket. Az egyik ilyen képződmény árnyékában jelöljük ki a helyet, ahol felállítjuk majd a sátrunkat, hogy legalább a szél elől védve legyünk. A szárazföld belseje fele, úgy egy negyedóra járásra kis erdősáv húzódik, de azon túl ameddig csak a szem ellát, ugyanez a zöld fű, itt-ott egy-egy bokor.
Ez a végtelen tér valahogy egy eddig ismeretlen szabadságérzéssel tölt el. Sem a tenger, sem a szárazföld fele nincs semmi, ami a tekintetem útjában állna, egészen a horizontig.
- Nézelődj csak, addig felállítom a sátrat – mondja Draco, és ellép mellőlem. Elmélázva bólintok, majd elindulok a szirt széle fele. Egy fél méterre a szélétől leülök, és csak bámulom az előttem elterülő hatalmas víztömeget. Nem sokszor láttam még a tengert, és mindannyiszor elkápráztatott ez a hatalmas erő, amiből örökké megérthetetlen kettősségként árad az állandóság és az állandó változás érzése. Pont ebben a kettősségben merülök el, mikor Draco leül mellém.
- Látom, neked aztán nincs tériszonyod – mondja mosolyogva, és lesandít a mélybe.
- Eszembe sem jutott – nézek rá felriadva. – Mit csinálunk?
- Ma lesétálhatunk a partra. Van egy meredek út itt nem messze, de kicsit odébb van egy könnyebb is. Itt fürödni nem tudunk, mert elég hideg és vad a tenger, de azt hiszem, ettől függetlenül is élmény sétálni a sziklákon. Aztán a többit majd meglátjuk.
- Ez jól hangzik. Mivel már eléggé késő délután van, a közeli, de nehezebb utat választjuk. Nem mondom, hogy hálás vagyok érte a szőkének, főleg, mikor időnként elveszni érzem a lábam alól a talajt. De aztán persze mindenért kárpótol az érzés, mikor szinte a lábamat nyaldossák a hullámok. Jó két órát mászkálunk a sziklákon, egyszer csak a szőke reflexeinek köszönhettem, hogy nem csobbantam egyet a jó hideg vízben.
Aztán visszamegyünk a sátorhoz, és megesszük a hideg vacsoránkat, amit még otthonról hoztunk magunkkal. Mielőtt még lefekvéshez készülődnénk, már érzem, hogy a szél hűvösebb levegőt hoz a tenger felől. Megborzongok, mire Draco átölel.
- Fázol?
- Csak egy kicsit – mosolygok rá. – Tényleg jó, hogy hoztunk melegebb ruhát.
- Van egy sokkal jobb ötletem. Majd én felmelegítlek – búgja a fülembe, majd érzékien a nyakamba csókol. Egy pillanat alatt végigfut rajtam a vágy, így megkeresem a száját, és megcsókolom. Néhány perc alatt annyira belemelegszük a dologba, hogy inkább bemászunk a sátorba, és ott folytatjuk.
Draco magával ragad a szenvedélybe, ahogy mindig. Ez a mindent elsöprő vágy valahonnan nagyon mélyről tör elő belőle ilyenkor, és nincs gát, ami az útjába állhatna. Persze nem is áll szándékomban feltartóztatni. Néhány perc múlva, ahogy már meztelen testtel simulunk egymáshoz, elfelejtem az előbbi borzongást, sőt, Draco perzselő csókjai és simogatása lángra lobbantják az érzékeimet.
Ahogy az idők folyamán mind jobban megismertük egymást, úgy kerültünk egyre jobban harmóniába, és most már a másik gondolatát is ismerjük, így egyre több és több gyönyörhöz juttatjuk egymást. Most sincs ez másként. Ahogy a mindent elsöprő gyönyör után csapzottan egymás karjaiba omlunk, úgy érzem, minden erőm tovaszállt, és már csak annyira vagyok képes, hogy egy laza intéssel magunkra varázsoljam a jó meleg plédet, és már mind a ketten alszunk is.
Másnap reggel valóban hűvös van, mikor felébredünk, úgyhogy felveszem a jó meleg pulcsimat, és látom, hogy Draco is rendesen felöltözött.
- Főzünk valamit? – kérdezem a szőkét.
- Persze. Bár itt nem igazán vannak mókusok – mondja egy pimasz vigyorral.
- Menj a fenébe, Malfoy! – vigyorgok rá én is. – Azt akarod elérni, hogy elmenjen az étvágyam?
- Akkor legalább nem kell főzni – ugrat tovább. – Na jó, akkor otthonról szerzünk be némi alapanyagot – mondja, és egy laza mozdulattal meg is teszi.
Előkerül a bogrács, és mi nekiállunk az ebédünknek.
Keveset beszélünk, engem még mindig elkápráztat a környék, de úgy veszem észre, hogy Dracót is. Hihetetlen az a változás, ami ilyenkor bekövetkezik benne. Nem tudnám szavakba önteni, egyszerűen csak érzem. Ilyenkor levetkőzi minden távolságtartását, mintha leomlanának a falai. Kár, hogy csak addig tart, amíg itt vagyunk.
Bár kissé korán készül el az ebédünk, azért jó étvággyal eszünk belőle, majd egy újabb túrára indulunk a környéken. Ezúttal a hosszabb, de biztonságosabb úton. Amikor azonban leérünk a partra, az egyik síkos kőről sikerrel belecsúszok a vízbe. Még szerencse, hogy ott csak térdig ér, így is belém fagy a lélegzet, olyan hideg. Draco miután jól kiröhögött, a kezét nyújtja, kihúz, majd küld rám egy szárítóbűbájt. Innentől kezdve inkább háromszor megnézem, hogy hova lépek, nehogy még egyszer kellemetlen meglepetésben legyen részem.
Késő délután kapaszkodunk csak vissza a táborhelyünkre. Draco valamiért bemászik a sátorba, míg én újra kisétálok a szirtre. Egyszerűen képtelen vagyok betelni a tenger látványával. Aztán egyszer csak érzem, hogy a szőke hátulról fél kézzel átölel.
- Gyönyörű, ugye? – kérdezi az állát a vállamra támasztva.
- Kimondhatatlanul szép.
- Hoztam neked valamit – mondja lazán, és a szabad kezével egy apró kis dobozt nyújt elém. A hirtelen meglepődéstől nem jutok szóhoz.
– Mi ez?
- Jobb helyeken, Potter, ezt úgy hívják, hogy ajándék – mondja egy egészen ici-picit cinikusan.
- De miért kapom? – kérdezem továbbra is értetlenül.
- Azért, hogy később is legyen valami, ami majd emlékeztet rám. Na, kibontod?
Kibontom. Egy szép aranylánc van benne, rajta egy apró, cikesz formájú medál. Első pillanatban beleszeretek. Kiveszem a dobozból, nézegetem. A medál hátulján csak alig láthatóan belegravírozva: Dracótól. Merlin… könnyekig meghatva érzem magam. Csak azért nem bőgöm el magam, mert az olyan gyerekes. Draco kiveszi a kezemből a láncot, és a nyakamba kapcsolja. Csak most tudom összeszedni magam, hogy felé forduljak. Mikor látja, hogy képtelen lennék megszólalni, megsimogatja az arcom.
- Nem lenne szabad ilyen érzékenynek lenned, Harry. Sebezhetővé teszi a szíved.
Egy pillanatra lehajtom, majd megcsóválom a fejem.
– Én nem tudok megváltozni.
- Tudom – simogatja meg újra az arcom. – Nem is kérem. Tetszik?
- Nagyon – mosolyodom el halványan. – Köszönöm, Draco.
- Ugyan. És most gyere, vacsorázzunk, mert éhen halok.
Csak mosolyogva megcsóválom a fejem. Megint menekül egy szituációból, ahol előtörhetnének az érzései.
– Menjünk – mondom végül, hisz ha továbbra is belekényszeríteném ebbe a szituációba, csak harapós lenne tőle.
Megvacsorázunk, majd végignézzük, ahogy a nap a horizonton lassan belebukik a tengerbe. Innentől rohamosan hűl az idő, így bemászunk a sátorba. Egy kis ideig beszélgetünk még, majd Draco egyenletes légzéséből hallom, hogy már elaludt.
Nekem viszont sehogy sem jön álom a szememre. Azon gondolkodom, hogy ez a két hónap egy szempillantás alatt elrohant. Szinte még észbe sem kaptam, és holnap már augusztus. Szeretném megállítani az időt, szeretném, ha a szeptember sosem érne ide. De hát ehhez még én is kicsi vagyok, hiába győztem le a világ leggonoszabb sötét mágusát. Az idő felett senkinek sincs hatalma, még Voldemortnak sem volt, aki pedig mindent megtett azért, hogy halhatatlan legyen.
Háborog a lelkem ezektől a gondolatoktól, és mivel Dracót sem akarom felébreszteni, így inkább óvatosan kicsúszok az öleléséből, és kimászok a sátorból.
Leülök az ajtó elé egy kőre, és csak hallgatom a tenger morajlását. Ez a monoton zúgás egy idő után úgy elzsongítja az agyam, hogy észre sem veszem, Draco mikor jön utánam.
- Nem tudsz aludni? – térdel le mellém a földre. Csak megrázom a fejem. – Nem mondod el, mi bánt?
- Az, hogy már csak egy hónap – mondom végül halkan.
- Rosszul fogod fel, Harry – mondja egy sóhajjal. – Ne úgy lásd, hogy már csak egy hónap. Lásd úgy, hogy még van egy hónap, aminek minden percét élvezheted.
- És utána?
- Nincs utána! Ez a pillanat van! Ez a pillanat, amikor boldognak kéne lenned! A rohadt életbe, Harry… születésnapod van! Legalább ma ne merülj bele ebbe az önsajnálatba.
- Tudsz is te valamit az önsajnálatról! – vágom oda neki, majd felállok, és otthagyom.
Dühös vagyok, mégis szeretném, hogy utánam jöjjön. De tudom, hogy nem fog. Ott fog megvárni a sátor előtt, míg visszamegyek hozzá. Elbújok egy szikla mögé, hogy rendezzem a gondolataimat, de végül visszatérek hozzá.
- Bocs, hülye voltam - ülök vissza az előbbi helyemre.
- Nem – csóválja meg a fejét. – Csak emberből vagy. És az ember mindig többet akar, mint ami megadatott neki. Az ember sosem tudja értékelni azt a kincset, amije van. Mindig olyasmire áhítozik, amije nem lehet. És ez a boldogtalanság forrása. Amink van, azt mindig… természetesnek érezzük. Hisz nekünk ez jár. Pedig dehogy. Minden boldog perc adomány, amiért hálásnak kellene lennünk. De ehelyett azt gondoljuk, hogy a jó dolgok mindig túl rövid ideig tartanak. Három hónap… három év… vagy harminc… bármennyi… mindig kevés… hisz a boldogság véges, Harry, mert az élet véges… egyszer mindent elveszítünk… ezért nem lenne szabad semmihez ragaszkodnunk. Ebből fakad minden fájdalom.
Ahogy hallgatom, folynak a könnyek az arcomon. Igaza van, mint mindig, ugyanakkor gyűlölöm a bölcs gondolatait, mert tőrként fúródnak a szívembe, és minden szavával csak megforgatja.
- Ne sírj, Harry! Vagy legalábbis ne most! Sírj majd szeptemberben. Addig a mosolyodat szeretném látni, hallod? – súgja csendesen, és magához húz. Ez az egyszerű gesztus szakítja át végleg a gátat, és tör ki belőlem a zokogás.
Nem szól többé, csak csendben simogatja a hátam, míg egy kicsit megnyugszom.
Végül magával húz a sátorba, ahol újra szorosan magához ölel, és én lassan álomba sírom magam. Másnap reggel hasonlóan ramaty hangulatban ébredek, ráadásul a fejem is fáj a sírástól. Draco ébren van már mellettem, és a sátor tetejét bámulja.
- Honnan tudtad, hogy szülinapom van? – kérdezem felkönyökölve mellette.
- A legfontosabb szabály, hogy mindent tudnod kell az ellenségedről. És mi hosszú évekig voltunk halálos ellenségek. Többet tudok rólad, mint gondolnád.
- Én szinte semmit nem tudok rólad – gondolkodom el.
- Többet tudsz rólam, mint bárki más. Még akkor is, ha ezt kevésnek gondolod. De ha kérdezel, tudod, hogy válaszolok. Eddig egy kérdésedet sem hagytam válasz nélkül.
- Tudom. Draco…
- Igen?
- Mindentől függetlenül… köszönöm, hogy elhoztál ide… és az ajándékot is.
- Nincs mit, Harry. De talán jobb lenne, ha hazamennénk.
- Ne! Nem szeretnék rossz hangulatban hazamenni.
- Akkor mit szeretnél?
- Sétáljunk el az erdőig!
Beleegyezésként bólint, így aztán felöltözünk, majd elindulunk. A friss tengeri levegő, és ez a gyönyörű táj megtisztítja a lelkem, és egy kis idő múlva már őszintén tudok megint mosolyogni. Látom Dracón, hogy benne is végbement ez a folyamat, és ez egy kis megnyugvással tölt el.
Dél körül érünk vissza, komótosan összeszedjük a cuccunkat, lebontjuk a sátrat, és végül hazamegyünk.
Ugyanazt érzem, amit a múltkor. Vissza a szürke hétköznapokba, a taposómalomba. De nem panaszkodom. És tényleg jó ötlet volt reggel nem azonnal hazajönni, így valamit meg tudtunk őrizni annak a helynek a csodájából, és ez elég lesz az elkövetkező néhány napra.