Alig pár nappal később, késő délután jövök be a kertből, mikor Dracót otthon találom. A szalonban, a kandalló párkányára támaszkodik. Már a testtartásából látom, hogy valami nincs rendben, hogy valami komoly baj lehet. Nem igazán láttam még ilyen megtörtnek. Odalépek hozzá, és a vállára teszem a kezem.
- Draco, mi baj?
Csak sóhajt, és egy kis ideig nem válaszol. Már épp mondanék valamit, mikor mégis.
– Anyám… meghalt.
Az első pillanatban fel sem fogom, hogy mit mond. Hisz mióta utoljára beszéltünk róla, néha említette, hogy bent volt a kórházban, de sosem mondta, hogy rosszabbodott volna az anyja állapota.
- Mi történt?
- Annyira tipikus – csóválja meg a fejét, és én nem tudom eldönteni, hogy indulatot, csalódást, vagy fájdalmat vélek kihallani a hangjából. – Elkábította az ápolónőt, kilopta a zsebéből a nyugtatós üveget, és megitta az egészet abból, amiből két csepp is lórúgás. Mire a nővér magához tért, már halott volt – megint megcsóválja a fejét, de aztán lassan, finoman megpróbálom magam fele fordítani.
A szemén látom, hogy lezárja magát, de azért hagyja, hogy átöleljem. Egy kis ideig tűri ezt a közelséget, majd eltol magától.
- Most szeretnék egyedül lenni, Harry.
- Biztos? – csak bólint. Tudom, erőltethetném a vigasztalásom, de csak annyit érnék el vele, hogy elküld Mekkába. – Ha bármit tehetek… szólsz, ugye? – csak újabb bólintás. – Rendben. Azért később majd gyere fel – mondom, és csendben magára hagyom.
Tudom, ha vele maradnék, nem tudna szembenézni a fájdalmával, hisz sosem engedné meg, hogy lássam. Felmegyek, megfürdök, és egy könyvvel bebújok az ágyba. Megpróbálok olvasni, de persze képtelen vagyok. Állandóan Draco körül kavarognak a gondolataim. Vajon mi járhat most a fejében? Soha, még egy pillantással sem árulta el, hogy szerette az anyját, de most, ez a bezárt tekintet erősen bizonyítja, hogy szenved.
Egy idő után már nem is strapálom magam a könyvvel, leteszem a francba, és inkább gondolkodom. Hogy mivel is segíthetnék Dracónak. Hisz ő nem egy könnyű eset. Nem mehetek oda hozzá ölelgetni, vagy mondhatok közhelyes hülyeségeket, amik saját tapasztalatból tudom, hogy úgysem segítenek francot sem. Neki talán a csendes, de biztos támasz segítene a legtöbbet, és ezt meg tudom neki adni.
Valamivel elmúlt már éjfél, mikor végül ő is feljön, és bebújik mellém az ágyba. Hátat fordít nekem, gyanítom nem véletlenül. Így csak lágyan átölelem, adok egy puszit a vállára, és hagyom pihenni.
Másnap hajnalban arra ébredek, hogy nincs mellettem, és ez azonnal aggodalommal tölt el. Kimászok az ágyból, és közben mintegy véletlenül a tekintetem megakad azon a szál rózsán, amit a múltkor tőlem kapott. Valamilyen bűbájjal tartósította, mert még mindig olyan friss és illatos, mint akkor. És egyből tudom már, hogy hol keressem.
Gyorsan utánamegyek, ki a kertbe. Ahogy sejtettem, a rózsák között találom meg. Úgy szorítja a pálcáját a kezébe, hogy elfehérednek rajt az ujjai. Odalépek mögé, és gyengéden megfogom a két karját. Nagyon halkan merek csak megszólalni, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hallja, amit mondok.
- Ha elpusztítod a virágait, azzal nem hozod őt vissza. Édesanyád szerette ezeket a virágokat. Engedd, hogy ők tovább éljenek, és ő is örülni fog nekik, akárhol is van most. Ezek a rózsák nem tehetnek semmiről. És a fájdalmad semmit sem fog enyhülni, ha bántod őket. Csupán te is pusztulást hagysz magad után.
Alig észrevehetően enged csak az izmai feszültsége a kezem alatt. Lassan kiveszem a pálcát a kezéből, és ő engedi. Aztán elé lépek, és átölelem. Elég csak egy perc, hogy áttörjön a lelkében a gát. Némán folynak a könnyei hosszú ideig. Nem szólok, nem akarom megzavarni, vigasztalni pedig nem tudnám semmivel.
Egy idő után elenged, és szó nélkül bemegy a házba. Nem sietek utána, csak lassan bandukolok. Mire beérek már összeszedi magát annyira, hogy megszólaljon.
- El kell mennem, Harry… intézni a dolgokat.
- Segíthetek valamit?
- Nem. Majd valamikor jövök – mondja, és ezzel kilép az ajtón.
Tudom, hosszú lesz ez a napom, eltelve a szőke iránti aggódással, de ezúttal én sem tudok kimenni a kertbe. Tudom, hogy most nem kapnám meg a virágoktól azt a megnyugvást, amit máskor.
Draco csak késő délután ér haza. Odasietek hozzá, és megölelem. - Mindent el tudtál intézni?
- Igen – bólint. – Holnapután lesz a temetés.
- Szeretnék ott lenni veled – fogom meg a kezét. Rám néz, és megrázza a fejét.
– Ha mellettem lennél, az nyilvánvalóvá tenné a kapcsolatunkat.
- Nem érdekel. Melletted a helyem.
- Ez az én fájdamam, Harry. Az én életem. Ne csinálj hülyeséget miatta.
- Draco…
- Nem! – mondja szigorúan, és én töröm a fejem, hogy mit csinálhatnék.
- És ha láthatatlanná tévő köpenyben…
- Mindenáron végig akarod nézni? – fakad ki.
- Nem. Csak ha megengeded nekem, hogy ott legyek veled.
Csak vállat von. – Felőlem – mondja és otthagy.
A hátralévő másfél napban nem tudok sok értelmes szót kihúzni belőle, amit meg is értek. Igyekszem nem nyaggatni, de sokszor majd megszakad a szívem érte, és olyankor odamegyek hozzá. Időnként elviseli, de a legtöbbször hamar elzavar.
Mielőtt elindulnánk a temetésre, még odalép hozzám. - Biztos, hogy el akarsz jönni?
- Segítek valamit azzal, ha ott vagyok? – kérdezek vissza.
- Nem tudom. Talán.
- Akkor megyek – mondom, és magamra terítem a köpenyem. Együtt hoppanálunk, de amikor megérkezünk, azonnal elengedem a kezét, hogy még csak véletlenül se bukjunk le.
Kevesen vannak, de úgy tudom, hogy Draco kifejezett kérése volt, hogy csak a közeli ismerősök vegyenek részt a szertartáson. Blaise lép oda hozzá, megölelik egymást. Ő is felajánlja a segítségét Dracónak, és tudom, hogy ez most szívből jövő, és baráti. Még azt is megkérdezi, hogy én eljövök-e, mire Draco csak bólint. Blaise előtt nem titkolózik, elvégre ő úgyis tud a kapcsolatunkról.
Tovább is gondolkodnék ezen, de elkezdődik a szertartás. Draco üveges szemmel állja végig az egészet, ahogy a végén hasonlóan rezzenéstelen arccal fogadja az emberek részvétnyilvánítását.
Az emberek lassan elszállingóznak, már csak Blaise van itt, aki odalép hozzá. - Jól vagy, Draco? – kérdezi, gyengéden megfogva a karját.
- Jól vagyok – sóhajt a szőke.
- Harry?
- Itt van, ne aggódj!
- Vigyáz rád?
- Persze.
- Rendben. Akkor megyek én is. De tényleg, ha bármiben tudok segíteni… vagy csak dumálnál… keress meg!
- Úgy lesz – bólint rá Draco, mire a másik fiú elsétál.
Körülnézek, és amikor látom, hogy tényleg tiszta a levegő, ledobom a köpenyem. Odalépek Dracóhoz, és megfogom a kezét. Úgy szorítja vissza, hogy attól tartok eltörnek a csontjaim, mire inkább magamhoz húzom, és átölelem. A következő pillanatban egy vaku villan nem messze tőlünk. Egyszerre kapjuk oda a fejünket, és még éppen látjuk a fotóst eliszkolni.
- A francba… - fakad ki Draco. – Megmondtam neked, hogy…
- Ne! Hagyd, nem számít – mondom, és ebben a pillanatban tényleg úgy érzem. Megfognám újra a kezét, de elhúzza.
- Engedj!
Még utána szólnék, de abban a pillanatban egy halk pukkanással eltűnik, és ami a legrosszabb, elszánt dühöt látok a szemében, és tudom, hogy ilyenkor a legfélelmetesebb. Hideg, számító, és eléri, amit akar. Mindenáron. Utánamennék, de halvány fogalmam, hol keressem, így inkább hazamegyek. Egy óra múlva kerül elő, a körülményekhez képest viszonylag nyugodtan.
- Draco… aggódtam érted! Jól vagy?
- Remekül – mondja, és megfeszült állkapcsán látom, hogy még mindig ideges.
- Ugye nem csináltál semmi hülyeséget?
- Nem.
- Ez nem volt meggyőző.
- Miért szerinted mi a péket csináltam? – akad ki, és tudom, hogy most minden feszültsége az én nyakamon fog landolni. – Azt hiszed, szarrá átkoztam azt az idióta fotóst? Bár az egyszerűbb és gyorsabb lett volna… és meg is érdemelné. De nem az volt a célom, hogy ma legyen még egy temetés.
- Én csak láttam, hogy dühös vagy, és…
- És azt hitted, apám példáját követve elteszem láb alól, aki az utamban áll? – vág vissza, majd otthagy, és kimegy az ajtón.
Percekig nézek utána. Tulajdonképpen rossz beismerni, de ez is megfordult a fejemben. Végül összeszedem magam, és utána indulok. Nem kell messzire mennem, mert a lépcsőn ül, a tenyerébe hajtva az arcát. Leülök mellé.
- Ne haragudj! Tényleg csak aggódtam érted… és nem akartam… hogy is szoktad mindig mondani? Hogy miattam csinálj valami hülyeséget.
- Nem csináltam – emeli fel a fejét, de nem néz rám. – Tudod, Harry… amit el lehet érni a halálos átokkal… azt általában el lehet fenyegetéssel is. Sokszor még többet is. De ne beszéljünk erről többet. Ezt most megúsztad, de máskor ne csinálj ilyen hülyeséget.
- Nem fogok. De mindenképpen melletted akartam lenni.
- Nem hitted el nekem, hogy nem tudsz racionálisan gondolkodni.
- Talán igazad van. De ott, akkor tényleg nem számított az egész. Se a hülye fotós, se az, hogy holnap velünk lesz tele az újság. Volt fontosabb dolgom is, mint ezzel foglalkozni.
- Hát… ez is valami – mondja, és végre hagyja, hogy átkaroljam a vállát.
Sokáig ülünk így, és időről időre érzem, hogy lassan enged benne a feszültség. Már lassan sötétedni kezd, mikor berángatom a házba, és napok óta először rá tudom venni, hogy egyen is valamit. Tudom, még hosszú idő, míg újra magára talál, de amíg szüksége lesz rám, addig mellette leszek. Bár valami azt súgja, hamar össze fogja szedni magát. Legalábbis látszólag. Hogy benne mi forrong, fogalmam sincs. Sosem tudtam, sosem engedett átlátnom a körülötte lévő falakon.
Még három hétig mindenképpen itt leszek vele. De utána is csak egy szavába kerülne és maradnék. De nem fogja kimondani. Sosem tenné meg. Még akkor sem, ha utána teljesen egyedül marad ebben a rohadt nagy világban. Hisz hite szerint mindenkinek a maga útját kell járnia. Csak azt nem képes felfogni, hogy időnként ezek az utak futhatnak egymás mellett. Ahogy a mi útjaink futhatnának. De ez még a jövő zenéje. És mivel mindig is hülye voltam jóslástanból, az is marad.
~~ o ~~
A következő napok az eszmélés jegyében telnek Dracónak. Próbálok mellette lenni, amennyire csak lehet, és amennyire a természete engedi. De sokszor érzem, hogy inkább egyedül szeretne lenni, és olyankor hagyom.
Dolgozni persze bejár, hiába mondom neki, hogy legalább néhány napig maradjon itthon. Az élet megy tovább, mindig ezt mondja. Ennek ellenére sokszor kapom azon, hogy üveges tekintettel mered maga elé, és ki tudja, hol járnak a gondolatai.
Egyik este, úgy tűnik, túlságosan nyaggattam, mert kiborul. Eleinte engem cseszeget, és velem kötekszik, de nem veszem magamra, hiszen látom, hogy ez csak feszültség-levezetés. Aztán végül lerogy a kanapéra, és az anyjáról kezd beszélni, anélkül, hogy kérdezném. Elmondja, hogy milyen érzéseket kelt benne az, hogy az anyja végül is öngyilkosságba menekült. Hogy igazából sosem volt képes arra, hogy önálló életet éljen. Mikor közbevetem, hogy én akárhányszor találkoztam vele, eléggé határozott egyéniségnek tűnt, csak megrázza a fejét.
- A neve volt az egyetlen, ami erőt adott neki. Az apám neve. Ezzel ért el mindent, és ezt használta mindenre. Ez adta a nagyképűségét, azt a gőgöt, amivel mindenkire nézett. De ez alatt nem volt önálló akarat, Harry… ahogy a halála is ezt bizonyítja. De most már újra együtt van apámmal, és újra van, aki irányítja. Talán jobb is neki így – sóhajt, és megint magamra hagy, hogy csak egy jó óra múlva kerüljön elő újra.
Így telnek a napok, és lassan eltelik két hét. A szőke lassan talpra áll, és úgy tűnik, tényleg segít neki, ha munkával, vagy más egyébbel lefoglalhatja magát. Ez erőt ad neki.
Szombat este azonban megint ő borít ki engem. Épp végzünk a vacsorával, és még ki akartunk ülni a kertbe, mikor megszólal.
- Pár napra el kell utaznom, Harry – jelenti be olyan hangon, mint aki nem ismeri a naptárat, és nem tudja, hogy augusztus vége van. Mondja azt nekem valaki, hogy nem jogosan akadok ki.
- Nem tudnál várni vele egy hetet? – kérdezem, miközben leülünk egy padra, megpróbálva magamba fojtani a feltörni kívánkozó érzéseimet. Dühöt, kétségbeesést, értetlenséget.
- Ez üzleti ügy, Harry. És sajnos halaszthatatlan. De csak néhány napról van szó. Visszaérek, mielőtt elmész…
- Egy rohadt szóval nem mondod, hogy ne menjek? Egy pillanatig sem jut eszedbe, hogy esetleg szeretnék maradni? – fakadok ki, mert ebben a témában nem tudok úgy tekintettel lenni rá, mint ahogy az elmúlt napokban voltam. De ő továbbra is végtelen nyugalommal néz rám.
– Nem, Harry. És ezt már annyiszor végigrágtuk, hogy nem hittem, hogy még szükséges lenne. De ha nagyon akarod, majd még beszélhetünk róla, ha visszajöttem.
Csak megcsóválom a fejem, és félrenézek, mire átkarolja a vállam. - Most nagyon utálsz?
- Eléggé – sóhajtok bosszúsan.
- Figyelj… szerdán este, de legkésőbb csütörtök reggel itt vagyok veled. De ha ezt kihagyom, nagyot bukhatok rajta. Három nap… ha ezt nem bírod ki, mi lesz utána?
- Érdekel is az téged! Talán már alig várod, hogy ajtón kívül tudjál – basszus ezt lehet, hogy nem kellett volna, de nem tudtam visszatartani.
- Így gondolod, Harry? – enged el, és fürkészőn néz rám.
- Nem tudom, mit gondoljak, és kurvára nem könnyíted meg a dolgomat! Úgy viselkedsz, mintha semmit nem jelentene neked, hogy az utolsó nyolc napunkból hármat-négyet távol akarsz tölteni. Tényleg nem tudom, hogy számít-e neked valamit.
- Talán igazad van. Talán nem számít. Talán az egész rohadt világ nem számít semmit – mondja, és ott akar hagyni, de elkapom a kezét.
- Ne menj el! – kérem viszonylag lecsillapodva. – Nem akarom, hogy veszekedjünk! Utazz el, ha azt kell tenned, a többit meg majd meglátjuk.
Visszaül mellém, de nem szól semmit, rám sem néz.
– Ne haragudj, Draco! Csak… túl sok indulat forr bennem ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem tudtam uralkodni magamon.
- Nem akarom, hogy uralkodj magadon! – néz rám végül. – Azt akarom, hogy mondd ki, amit gondolsz. Ha dühös vagy, tolj le! Kiabálj velem, vagy csapd rám az ajtót, de ne fojtsd magadba! Tudnom kell, hogy mit gondolsz!
- Igen? Neked tudnod kell? És az, hogy te soha egy rohadt gondolatot nem osztottál meg velem, az nem számít? Sosem tudtam, mit gondolsz, csak próbáltam találgatni. Tudod, hogy így milyen rohadt nehéz?
- Mindig tudtad, mit gondolok. Sosem titkoltam előtted sem azt, hogy hogyan élek, sem azt, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról.
- Ez csak egy része az igazságnak.
- Látod ez a te bajod, Harry. Hogy mindig túlkombinálod a dolgokat.
- Szóval tényleg csak ennyi? Három hónapig elszórakoztál velem, és most húzzak a francba?
- Sosem ígértem neked olyat, Harry, hogy a nyár végén megkérem a kezed. De ha jól emlékszem, azt megígértem neked, hogy engem bármikor megtalálsz, ha úgy alakul az életed, és ezt komolyan is gondoltam. Még akkor is, ha enyhén szólva részeg voltam, mikor ezt az ígéretet tettem neked.
- Megint összezavarsz. Mindig összezavarsz!
- Csak feltárom a lehetőségeidet.
- Jah… azt a kettőt, ami között meg fogok őrülni.
- Ne tedd, Harry! Semmi szükség rá. Te is pontosan tudod, hogy mit kell tenned, ahogy én is.
Erre már nem mondok semmit. Draco magához húz, és a vállára hajtom a fejem.
Annyira tudom utálni, hogy ő ilyen kristálytisztán látja maga előtt az utat, ami előttem homályba vész. És most őt is annyira tudom utálni, hogy itt hagy magamra az idióta kérdéseimmel.
Mintha az lenne a célja, hogy egyedül hozzam meg a döntésemet. Hogy nehogy egy szóval, egy pillantással is befolyásoljon. Talán tényleg ez a célja. Többet nem beszélgetünk a dologról, és már majdnem teljesen besötétedik, mikor visszamegyünk a házba.