The Last Song [X-Japan]
Kyouraku POV
Kyouraku x Ukitake
Olyan kicsi ez a kő, mintha pont a méretével próbálná ellensúlyozni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit azzal okoz, hogy akarva-akaratlan rátéved a tekintetem – de ilyenkor teljesen egyedül vagyok. Akár este, akár éjjel, mint egy tökéletes színész, csak nézem a kijelölt pontot, és azt sem tudom igazán, hogy miről szól a történet, amiben játszom – még azt sem, hogy mikor van vége a szerepemnek. Talán már itt lett volna az ideje, hogy lehulljon a vasfüggöny.
Mióta rálátok erre a kőre, többet olvasok, mint azelőtt. Mintha pótcselekvés lenne, talán ezzel próbálok kompenzálni valami olyat, amit soha többé nem lehet. Rájöttem, hogy szeretem a könyveket. Szeretem a természetleírásokat, szeretem olvasni, hogy milyen a naplemente, milyenek az ég színei. Talán mert már nem látom többé a színeket.
Amikor olvasom, akkor általában találok magamnak kellemes italt, ami segít megemészteni a leírtakat. Jólesik ilyenkor a tetőn lenni, még akkor is, ha esik. Nem lesz nagyobb bajom úgyse. Nem féltem magam, meg mostanában mások sem féltenek már magamtól. Mennyire vágytam rá, hogy így legyen… és csak most döbbentem rá, hogy éppen ezt szerettem bennük annyira.
Néha úgy érzem, semmirekellő vagyok. A szó szoros értelmében – haszontalan, égetnivalón értéktelen. Nem kellek én már senkinek sem, nekem sem kell senki. Nem csinálok semmit az öregedésen kívül, és ez annyira megterhel, hogy még inkább belefáradok. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen én fogok visszavágyni a múltba, és ha valaki párszáz évvel ezelőtt felveti ezt nekem, minden bizonnyal kikacagom. Már megtanulhattam volna, hogy általában azoknak van igazuk, akiket kinevetek.
Szeretem a XX. századi irodalmat. Szeretem Proust körmondatait, a felidézését, a leírásait. Azt, hogy tizenhat oldal után elaludtam, mert egy mondat két oldalon ível keresztül. Azért, mert ez pont arra emlékeztetett, amikor tanulnunk kellett volna, és te csak beszéltél, a nagy fa árnyékában, és ecsetelted az egyik kidolgozott tételedet, hogy az mennyire jól sikerült, és hogy valamelyik akkori kapitány is segített neked… és hogy egy nap te is olyan kapitánnyá akarsz válni, aki segít a fiatalokon. Azt már nem tudtad, hogy nem alszom, hanem figyelek, és hallom a hangod elkeseredett színét – mert akkor még képes voltam arra, hogy a hangnak is színeket adjak.
Amikor hivatalosan is meglátogatlak, olyan szempárok vesznek körbe, amelyektől félek. Kiemelnek maguk közül, különös trónra ültetve cipelnek körbe, rettegve egyetlen királyuktól – olyan élesen él bennem a lázálmomban látott kép, hogy lassan vizualizálom. Ha elmegyek a kicsi sírkőhöz, tisztelnek engem, és hajlongnak, de a szemük elárul – lenéznek, megvetnek, mert én még mindig nem tettem túl magam rajtad, mert én még mindig figyellek, onnan fentről, a tetőről, amikor azt képzelem, hogy senki sem lát, és senki sem hall.
És néha, amikor nagyon rosszul érzem magam, beszélek veled. Igaz, nem szoktál válaszolni, de hát már a hallásom sem a régi. Mindig meghallgatsz, és letelepedsz mellém. Bólogatsz, vagy a vállamra hajtod a fejed – én meg engedem, mert tudom, hogy mennyire hiányzott ez neked. Aztán amikor felkel a Hold, és lenyugszik a Nap, te is elfoglalod helyed az égbolton.
Most már nem is sírok, mikor elindulsz, de régen még fájt. Már hozzászoktam, mert már olyan sokszor el kellett engedjelek. Mostanában azt kívánom, hogy ne érjen véget az éjszaka, hogy még egy kicsit lássalak ragyogni, és úgy érzem, már azt sem érdemlem meg, hogy könnyeket ejtsek érted. Abban viszont megingathatatlanul sziklaszilárd a véleményem, hogy nem lehetek elég rossz ahhoz, hogy ne tudjam, mikor kell befejezni, hogy mikor kell letenni a könyvet, mert vége az utolsó fejezetnek. Tudom, mikor kell elénekelnem az utolsó dalt.