A vasárnap délelőttünk elég furcsa hangulatban telik, míg egyszer csak a szőke meg nem unja, és oda nem lép hozzám.

- Harry, tényleg el akarjuk szúrni az utolsó napokat?

- Nem - rázom meg a fejem, és odabújok hozzá. – Mit csináljunk?

- Lennének ötleteim – mosolyodik el pimaszul.

- Nimfomániás bunkó vagy, Malfoy! Nem gondolod, hogy most másra lenne szükségem?

- Te meg egy önző disznó vagy! – mondja még mindig mosolyogva, és elengedi a füle mellett a sértést. – Mindig csak azzal foglalkozol, hogy neked mire lenne szükséged! De legyen… mondd, mit szeretnél?

- Ha én azt most mind elmondanám…

- Szóval nem csak önző vagy, még telhetetlen is – ugrat tovább, mire végre én is elmosolyodom.

- Veled nem is lehet betelni.

- Szóval akkor ott tartunk, ahonnan elindultunk – mondja megint pimaszul. Felém nyújtja a kezét, megfogom, és követem fel az emeletre.

Persze nem bírja ki, míg beérünk a szobába, már a folyosón elkap, és szenvedélyesen megcsókol. Időnként eszembe jut, hogy tényleg nimfomániás, de hát mit csináljak, ha nekem sincs ellenemre? Annyira belefeledkezünk a dologba, hogy csak arra eszmélünk, hogy már este van. Lemegyünk, eszünk valami vacsorát, aztán újra ágyba bújunk, ezúttal aludni.

Másnap reggel Draco korán kel, de nekem semmi kedvem elárulni, hogy én is ébren vagyok. Csak hallgatom lehunyt szemmel, ahogy tesz-vesz, készülődik, és a tegnapi dühömet csak valami tompa fájdalom, és az előrevetített hiányérzet veszi át.

Mikor elkészül, odaül mellém az ágyra, lágyan megsimogatja az arcom.

- Harry – súgja -, sietek vissza! És… ne haragudj!

- Nem haragszom – rázom meg a fejem, és megfogom a kezét. – Csak menj, és tedd, amit tenned kell! – ó, basszus, ez az ő szövege, de úgy tűnik, ebben is jó tanítvány voltam, és már eltanultam tőle. Frankó.

Bólint, és felállna, de még nem engedem el. – Draco…

- Igen?

Annyi mindent tudnék most mondani neki, de tudom, egyiket sem akarja hallani. – Vigyázz magadra!

- Ne aggódj, nem lesz baj! – mondja, ad egy puszit, és ezúttal tényleg itt hagy, én meg csak nézek utána.

Az egész délelőttöm céltalan fetrengéssel telik. Egy ideig még próbálok aludni, de persze sikertelenül. Még túl álmos vagyok ugyan ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjak, de az érzelmek már felébresztettek annyira, hogy véletlenül se tudjak már pihenni.

Eleinte még dühös vagyok Dracóra, de aztán rájövök, hogy ez felesleges. Sokszor megállapítottam már, hogy ő nem az apja, de mégis csak Malfoy. Nem egy szemét görény, mint Lucius volt, de sokszor mesélte az apjáról, hogy az üzlet volt neki az első, és minden más csak utána jött. Még a családja is. Hát ebben úgy tűnik, mégis csak hasonlít rá.

Aztán azon gondolkodom el, hogy vajon mit tenne meg egy jó üzletért. Vajon lefeküdne az üzletfelével, ha ez lenne az ára? Végül arra jutok, miért is ne? Összekötné a kellemest a hasznossal. De a következő pillanatban már védeném is. Hiszen nem lehet minden üzletfele meleg. Sőt, elég ritka lehet az üzleti világban, aki esetleg felvállalja, még ha az is. Dracónak is épp elég nehézséget okoz, csak hát őt az ilyesmi sosem érdekelte.

Dél körül kimászok az ágyból, de a gondolataim ettől csak még borúsabb irányba fordulnak. Nem igazán tudok mit kezdeni magammal. És ha eszembe jut, hogy hosszú ideje először még az estéimet is egyedül kell töltenem, ez még inkább letargikussá tesz. Hiányszik a szőke. Még akkor is, ha még mindig mérges vagyok rá. Eddig is csinált hülyeségeket, de akkor is tudtam, hogy itt van mellettem, este hazajön, és ha előtte össze is kapunk még, de azért nem megyünk úgy aludni, hogy nem békültünk ki.

Most igazából nem vagyunk összeveszve, még akkor sem, ha nem vettem jó néven ezt a húzását, de valahogy akkor is rossz érzés, hogy távol van. Hiányzik még a cinikus mosolya és a gúnyos beszólásai is. Basszus… igaza volt. Ha ezt a három napot nem bírom ki, mi lesz a jövő héten?

Ezek a gondolatok már akkor jutnak eszembe, mikor nem túl nagy étvággyal nyammogom a vacsorámat. És ettől jutok el oda, hogy ez nem alkalmas időpont, hogy alámerüljek az önsajnálatba.

Megint csak Draco szavai jutnak eszembe. Hogy mi lenne Dumbledore hat éves nevelésével, meg a legfelsőbb jóval, ha a saját érzéseimért, a saját érdekemért hátat fordítanék az egésznek. Tudom, hogy Dumbledore is eldobta a saját életét azért, hogy harcoljon a gonosz ellen. Ő is volt szerelmes, nem is egyszer. Legalábbis én magam tudok vagy két esetről… de sosem hagyta, hogy ez eltérítse a feladatától. Mert ez nem más… mint egy feladat, amit végre kell hajtani. Még ha nem is könnyű. Főleg nekem.

Igen, nekem. Mivel születésemtől fogva az az átkozott jóslat határozta meg az életem. Dumbledore maga döntött úgy, hogy küldetéséül választja a harcot, de helyettem már a születésem előtt eldöntötték. Ó, hogy gyűlölöm azt az átkozott jóslatot. Tönkretette a gyerekkoromat, a fiatal éveimet. Azokat az éveket, amik életem legszebb időszakának kellett volna, hogy legyen. De nekem nem jutott más, csak küzdelem és szenvedés. Meg egy csomó igazságtalanság.

Talán pont ezért van, hogy az igazságérzetem messze fejlettebb sokakénál. Hisz vegyük csak azokat az eseteket, mikor a minisztériumban jártamban-keltemben belefutottam Lucius Malfoyba, amint épp magasrangú hivatalnokokkal pusmogott. Egyből háborogni kezdett a lelkem, mert tudtam, hogy vagy zsarolásban, vagy fenyegetésben mesterkedik. És bár még gyerek voltam, azonnal tenni akartam ellene valamit.

De én ehhez is csak hivatalos és legális eszközöket használhatok… hisz erre is neveltek. Viszont ha így van, akkor ott vagyok, ahol a part szakad, mert tényleg el kell mennem abba a nyomorult iskolába. Ami már csak azért is bosszantó, mert meg vagyok győződve róla, hogy semmi újat nem fognak tudni mutatni. Hisz a legjobbaktól tanultam, miközben mindenki igyekezett felkészíteni a háborúra. Köztük olyanoktól, akik maguk is aurorok, vagy esetleg messze az aurorok feletti képességekkel és tudással rendelkeztek. Bosszant, hogy ott kell bohóckodnom még évekig, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék. Elpazarolok rengeteg időt.

Ezekből a gondolatokból csak hajnal fele tudok kigabalyodni, ezért a másnap délelőttöt simán átalszom. Elmegyek tusolni, remélve, hogy ez majd egy kis életet önt belém, de hát nem igazán váltja be a hozzá fűzött reményeimet. Eszek egy késői ebédet, majd úgy döntök, inkább elmenekülök valamerre, csak hogy ne engedjem megint elhatalmasodni magamon a tébolyító pánikot.

Elmegyek az Abszol útra, és próbálom logikusan végiggondolni, hogy az elkövetkező időszakban mire lehet szükségem. Módszeresen járom végig a boltokat, és próbálom elnyomni a feltörni készülő ezer féle érzésemet, miközben beszerzem a dolgokat.

Mikor hazamegyek, és lepakolok a szobámban, leülök az ágyam szélére, és milliószor teszem fel magamnak a kérdést, hogy normális vagyok-e. Hogy tényleg ezt akarom-e. Végül, mikor már az eszem kismilliomodszor kerül ellentmondásba a szívemmel, felhagyok azzal, hogy értelmes választ adjak a kérdésre. Gyorsan eltüntetem a ládámba a vásárolt cuccokat, hogy legalább ezek ne emlékeztessenek arra, amit tenni készülök.

Eszek valamit vacsorára, majd egy gyors fürdés után bebújok az ágyba. Ezúttal ismét Draco fele kalandoznak a gondolataim. Az jut eszembe, hogy vajon ő is szenved azért majd egy kicsit, ha elmegyek? Vajon jelent majd neki egyáltalán valamit? De ha tényleg olyan érzéketlen tuskó, amilyennek legtöbbször mutatja magát, akkor viszont miért mondta nekem azt, hogy bármikor megtalálom, ha szükségem van rá? Nem hinném, hogy a rám várakozással töltené élete hátralévő napjait. Bár gyanítom, hogy ahogy előttem nem volt soha egy napnál hosszabb kapcsolata, úgy utánam sem lesz. Tehát legalább attól nem kell tartanom, hogy beletenyerelek valamibe, ha esetleg még visszatalálok hozzá. Bár nem tudom, hogy fogadna. Talán néhány hónap múlva már arra sem emlékezne, hogy a világon vagyok. Vagy mégis? Nála sosem lehet tudni.

Megint hajnalban jön csak álom a szememre, de ez legalább azzal az egy előnnyel jár, hogy délelőtt nem kell hülyeségeken gondolkodnom.

Viszont, amikor ebédidő körül felébredek, az jut eszembe, hogy Draco azt ígérte, ha minden rendben lesz, lehet, hogy már ma este itthon van. Vajon tényleg siet haza hozzám, vagy csak úgy mondta? Bár az az egy igaz, hogy ő sosem szokott a levegőbe beszélni. Hát, mindenesetre bizakodó vagyok. Nem szeretnék még egy éjszakát hülyeségeken gyötrődve végighánykolódni. Még akkor sem, ha tudom, valószínűleg összekapunk, ha hazajön. Bennem ott van az elmúlt három nap minden feszültsége és agyament gondolata, ő meg valószínűleg kimerült lesz és ingerlékeny. Ebből pedig csak az következhet, hogy simán egymás torkának ugrunk, még akkor is, ha nem szeretnénk.

A három napban először fogok egy könyvet, és próbálom valami értelmes cselekedetre kényszeríteni magam. Mondanom sem kell, nem sok sikerrel. Annyi a különbség, hogy ezúttal könyvvel a kezemben bámulok magam elé üveges szemekkel. Így talál rám a szőke, mikor késő délután hazaér. Odalép hozzám, kiveszi a kezemből a könyvet, és én csak ekkor rezzenek össze, hisz észre sem vettem, mikor érkezett.

- Nos, sikerült valami döntésre jutnod? – kérdezi leguggolva elém. Szeme ezúttal éles és komoly, mintha a vesémbe látna.

- Nos… te… és az élet, nem túl sok választási lehetőséget hagytok.

- Szóval elmész?

- Tudod, hogy igen – mondom lesütve a szemem.

- Tudom. De végre egyszer tőled akartam hallani. És most volt elég időd alaposan átgondolni. Anélkül, hogy tőlem kérdezted volna, hogy mit csinálj.

- Ezért mentél el? – kérdezem, és igazolva látom a gyanúmat, hogy nem akart befolyásolni.

- Talán ezért is – mondja, és feláll, odasétál a kandallóhoz. - Tudod… összekötöttem a hasznost a hasznossal. Ez olyan… tipikus Malfoy-féle viselkedés.

- Nem, ez egy tipikusan szemét viselkedés – fakadok ki, ezúttal én engedve előbb a csábításnak, hogy szabadjára engedjem az indulataimat.

- Gondold csak ezt, Harry. Ez a harag majd segíteni fog.

- Ugyan miben?

- Abban, hogy így emlékezz rám. Egy szemét dögre, aki csak kihasznált és eldobott – mondja, miközben háttal nekem a kandallóra támaszkodik.

Odamegyek hozzá, és a vállára teszem a kezem. – Tényleg ezt akarod?

- Ettől majd kevésbé fog fájni – sóhajt.

- És neked?

Rám néz, az arcán némi gúnyos kifejezés. – Ezt te sem kérdezed komolyan, Potter!

Ha tudná, hogy milyen rohadtul komolyan kérdezem… a szemében neki sem az ég, hogy tök mindegy neki az egész. De sosem vallaná be, és ha erőltetem, csak még előbb kidobna, nekem pedig semmiképp nem ez a célom.

- Nem, tényleg nem. Épp elégszer tetted nyilvánvalóvá a választ.

Elfordulok, de úgy kap a kezem után, hogy megijedek tőle. Visszaránt magához, és megcsókol. Olyan szenvedéllyel, hogy szinte levegőt sem kapok. Megértem, hogy tőle ez a legkonkrétabb válasz, amit erre a kérdésre kaphatok. Szavakban sosem fogja kifejezésre juttatni, hogy esetleg fontos vagyok neki, hogy egy kicsit azért ő is szeretné, hogy együtt maradjunk, csak a hülye elvei nem hagyják.

Meg az én hülye elveim sem. Ja... hát ez az átka, ha két olyan embert hoz egymás mellé a sors, akiknek elvei vannak. Elég szar ügy.

De nem tudok sokáig ezen gondolkodni, mert a szőke fékevesztett szenvedélye magával ragad. Nem kell sok hozzá, hisz három napja nem láttuk egymást, mondhatni, ki vagyunk éhezve.

Ezúttal azonban végül gyengédel eltol magától.

- Mire vágysz most, Harry?

Értetlenül nézek rá egy pillanatra, de mire eszembe jutna, hogy mire céloz, már válaszol. - A múltkor azt mondtad, hogy nem biztos, hogy neked erre van szükséged. Tudod, mikor azt vágtad a fejemhez, hogy egy nimfomániás bunkó vagyok.

- Felejtsd el. Hülye voltam.

- Nem. Oka volt, hogy ezt mondtad.

- Olyan, mintha minden problémát ezzel próbálnál elütni.

- Mert a problémák legtöbbször a feszültségből és a kielégületlenségből származnak. Így egy részüket meg lehet oldani egy kis gyönyörrel, ahelyett, hogy elharapnánk egymás torkát.

- Ez csak látszatmegoldás. De most nem érdekel. Három napja nem láttalak... eszméletlenül kívánlak. És ha további hülye kérdéseket teszel fel, ezúttal én foglak leteperni téged.

- Na azt megnézem. Lássuk a következő hülye kérdést - mondja vigyorogva, és úgy tesz, mintha tényleg gondolkodna. De nem hagyom neki, hogy kitalálja a következő kérdést, inkább most én vagyok, aki szenvedélyesen megcsókolom őt. Érzem, ahogy közben elégedetten elmosolyodik, de hamar kiveszi az irányítást a kezemből. Ez annyira jellemző rá, és én nem is bánom. Mindig engedtem, hogy ő vezessen, és soha nem bántam meg. És különben is, ki akarom élvezni az utolsó éjszakáinkat, és ő mester az érzékek területén.

Másnap Draco elmegy dolgozni, így továbbra is egyedül töltöm a napot. De akkor is benne van az az érzés, amiről beszéltem, hogy este hazajön, és vele lehetek. Még akkor is, ha benne van a következő napokban, hogy a szobája négy fala között fogjuk tölteni a még együtt tölthető órákat. Nem fogok tiltakozni ellene, még akkor sem, ha valóban másra is vágyom. Hisz a szőkének nem kenyere a lelkizés, bármennyire is jó lenne néha.

Talán majd szombaton. Akkor egy kicsit több időnk lesz, nem csak egy késő délután és este, mint hétköznap. Bár akkor meg már eléggé szét leszek csúszva, azt hiszem.

És különben is, Draco egy öleléssel, egy szenvedélyes csókkal sokkal többet el tud mondani, mintha nyavalyogna nekem. Csak hát ahhoz nagyon jól kell ismerni, hogy az ember megfejtse ezeket a kódolásokat.

És hát persze akármennyire is nem szeretnénk, egyszer csak eljön a vasárnap reggel. Egy ideje már fenn vagyok, de mozdulni sincs kedvem, mert akkor Draco is felébred, és elenged… pedig ez az utolsó reggel, mikor mellette ébredhetek. Szeretném, ha most megállíthatnám az időt, és akkor sosem kéne kimásznunk az ágyból. De mint egyszer már ezt kifejtettem, kicsi vagyok hozzá.

Hamarosan Draco is felébred, és gyengéden megcirógatja az arcom.

- Ne dugd homokba a fejed, Harry! Ez annyira nem jellemző rád. Te mindig szembenéztél a sorsoddal.

- Tudom. Mivel töltjük még ezt a fél napot?

- Amivel akarod. Legyen ez most neked kívánságműsor. Az elmúlt napokban úgyis minden úgy volt, ahogy én akartam.

- Szeretnék még egyszer veled lenni... - súgom neki halkan.

- Biztos? Nem csak azért, mert tudod, hogy én ezt szeretném?

- Nem. Most szükségem van rád.

Megsimogatja az arcom, és magához húz egy csókra. Szorosan ölel magához, és az én lelkemnek most pont erre van szüksége. Olyan gyengéd, amilyen még talán soha nem volt, talán még az első alkalommal sem. Talán azt szeretné, ha a nyakláncon kívül valami más szép emléket is vinnék magammal. Ha tudná, hogy én már most csak a szép dolgokra emlékszem. De most máshol jár a fejem. Finom érintései, csókjai most minden gátat átszakítanak a lelkemben, és folynak a könnyek az arcomon, ahogy én is simogatom őt. Mérhetetlen fájdalom az a tudat, hogy utoljára. Lecsókolja a könnyeket az arcomról, és még egyszer megosztja velem azt a gyönyört, amit oly sokszor adtunk egymásnak a nyár folyamán.

Ahogy később egymás karjaiban fekszünk, képtelen vagyok megszólalni. Nem tudom megzavarni ezt a békés csendet, még akkor sem, ha tudom, hogy ez csak illúzió. Főleg a béke. Már csak percekig tarthat. Draco is érzi bennem ezt a hangulatot, így csak csendben simogatja a hátam, a hajam, néha ad egy puszit a homlokomra.

- Összepakoltál? - kérdezi továbbra is a hajamat cirógatva. Csak megvonom a vállam. - Segítsek valamit?

- Ennyire ki akarsz dobni? - nézek rá egy halvány mosollyal.

- Nem. Csak gondoltam megtöröm a csendet. Meg valahogy kirángatlak az ágyból. És valami életet lehelek beléd. Mert most olyan vagy, mint egy zombi.

- Úgy is érzem magam. De igazad van, fel kéne kelni. Együnk valamit, és befejezem a pakolást.

- Ez a beszéd – mondja, és nem éppen finomnak nevezhető módon kipaterol az ágyból.

Lemegyünk, eszünk valamit, bár egyikünk sem esik túlzásokba. Olyan a gyomrom, mintha egy óriás szorítaná marokra, úgyhogy jobb is, ha nem erőltetem a dolgot, ha nem akarok rosszul járni. Inkább felmegyek, és pepecselek még a szobámban, de már nem sok pakolásznivaló van. Draco egy darabig szintén ott téblábol körülöttem, de aztán, mikor látja, hogy inkább csak a feszültségemet vezetem le ezzel az egésszel, magamra hagy. Kicsit talán jobb is így. Ha itt van, folyamatosan úgy érzem magam, hogy mondanom kellene valamit, csak egyszerűen nem jönnek a szavak. Kavarognak bennem az érzések, de képtelen vagyok szavakba önteni.

Jobb lesz, ha inkább leülök néhány percre, és megpróbálom lecsillapítani a gondolataim. A háború vége óta nem szedtem elő az okklumencia tudásom, de most úgy tűnik, ha nem akarok összeomlani, szükségem lesz rá. Pár perc múlva már jobban érzem magam. Az érzéseimet nem akarom elfojtani, csak a kitörni készülő pánikot és kétségbeesést szeretném kordában tartani. Ez legalább annyit segít, hogy nyugodtan be tudom fejezni a pakolást.

Közben valamikor hallom, hogy Draco lemegy a földszintre. Nem akarok utána menni, csak amikor már készen állok az indulásra. Mikor teljesen összepakoltam, még leülök egy kis időre, és még utoljára felteszem magamnak a kérdést, hogy normális vagyok-e, hogy elmegyek innen. Mikor végül százezredszer is arra jutok, hogy igen, összezsugorítom a ládám, és lassan lemegyek Draco után.

A szőke az ablaknál áll, és nézi a kertet. Leteszem a ládám, és odalépek hozzá. Átölelem, és felteszem neki a kérdést, amit ő nekem néhány napja.

- Most nagyon utálsz? – csak megrázza a fejét.

- Nem, Harry – fordul felém. - Tudom, hogy ezt kell tenned. Talán jobban, mint te. Csak…

- Fáj.

- A fájdalom leküzdhető – mondja, és sóhajt. - És le is kell küzdenünk. Csak akkor tudunk továbblépni.

- Draco…

- Ne kezdjük el újra, Harry. Ezt már eldöntöttük, és nincs szükség arra, hogy még tovább ragozzuk. Azt tesszük, ami helyes…

- Tudom. Csak nehéz. Megtenni a lépést.

- Egy bátor griffendélesnek? Ugyan… ha valaki meg tudja tenni, akkor az te vagy.

- Egy szart. Ennek semmi köze a bátorsághoz. Vagy a griffendélességhez. Egy barom vagyok, hogy elmegyek…

- És egy barom lennél, ha itt maradnál.

- Basszus, akkor ez sehogy se jó? – mosolyodok el halványan.

- Hát, ez nem. De azt hiszem, ha tovább húzzuk sem lesz jobb.

- Szóval, húzzak már el?

- Nyavalyoghatsz még egy órácskát, Potter, de utána már elkésel.

- Jól van, megyek. Csak… nem kenyerem a búcsúzkodás.

- Akkor ne tedd! Csak bújj ide még egy percre hozzám, aztán menj! Menj el, és ne nézz vissza. Tudod… mindig csak előre – mondja, és magához húz, és szorosan átölel.

Szorosan hozzásimulok én is, csak hallgatom a szívverését. Aztán felemelem a fejem, de nem húzódok el tőle. Valamit még el akarok mondani neki, végül is már az sem számít, ha elküld a fenébe.

- Draco… tudom, hogy sosem akartad hallani, de…

- Várj… ettől csak még nehezebb lesz – mondja egy pillanatra összeszorítva a szemét.

- De én szeretném végre kimondani! Akarom, hogy tudd… szeretlek!

- Tudom, Harry… mindig is tudtam – sóhajt, és félrenéz egy pillanatra.

- Hagyd… nem kell mondanod semmit. Nem azért mondtam el, mert viszonzást várok. Csak nem tudtam úgy elmenni, hogy nem mondtam soha.

- Nem fontosak a szavak, Harry… mindig kevesebbet mondanak, mint amit szeretnénk.

- Nekem most akkor is szükségem volt arra, hogy kimondjam.

- Tudom. De most már ideje indulnod. Keresd elő a zsebedből a híres bátorságod, és tedd meg azt a lépést. Éld az életed… éld meg az álmaid! És soha, egy percig se bánkódj miattam. Emlékezz, mit szoktam mondani! Én nem érek annyit. Sem annyit, hogy szomorú légy, sem annyit, hogy könnyeket ejts, sem annyit, hogy álmatlanul töltsd az éjszakáidat. És hamarosan már csak egy szép emlék lesz az az idő, amit együtt töltöttünk.

Tiltakoznék, de nem hagyja, a számra téve két ujját, megakadályoz.

- Erős vagy, ki fogod bírni. Ennél sokkal nehezebb dolgokat kibírtál már.

- És te?

- Nem tudom – mondja sóhajtva. – Talán eladom ezt a házat…

- De… azt mondtad, hogy bármikor megtalállak…

- Így is van, Harry. Nem azt mondtam, hogy el akarok bújni, csak ezt a helyet akarom itt hagyni – mondja egy fájdalmas grimasszal körülnézve. - Te bármikor meg fogsz találni. Mindig leszek annyira szem előtt, hogy megtalálj. És különben is, te leszel a legjobb auror, így nem féltelek.

- És a rózsák?

- Majd valaki más vigyáz rájuk. Talán jobban, mint én tenném.

- Szóval éled a saját életed.

- Erre készülök. És erre bíztatlak téged is. De most már elég a nyavalygásból. Menj! És nem akarom látni, hogy visszanézel!

- Megyek. De valami azt súgja, még látjuk egymást.

- Remélem, nem a tárgyalóteremben – fut át egy cinikus mosoly az arcán. – De ne keltsünk egymásban felesleges reményeket. Elválnak útjaink, és hogy valaha is keresztezik-e egymást még egyszer, egyikünk sem tudhatja.

Csak bólintok, még egyszer egy pillanatra megölelem, és ő is magához szorít, majd gyorsan elfordulok. Ha még egyszer a szemébe nézek, esküszöm, nem tudok elmenni. Márpedig muszáj.

Gyorsan kimegyek az előtérbe, fogom a ládámat, és kimegyek az ajtón. Ahogy lemegyek a lépcsőn, erős kísértést érzek, hogy visszanézzek. Tudom, Draco ott áll az ablakban, és engem néz. De azt is tudom, mérges lenne, ha az ígéretem ellenére, akár csak egy pillanatra is visszanézek.

Még egyszer végignézek a kerten, ami az elmúlt néhány hétben annyi megnyugvást adott nekem, majd minden lelkierőmet összeszedve hoppanálok az iskola elé.