Shikori yuutsu [The GazettE]
Gin x Aizen
Gin POV
Senkinek sem mondtam el, hogy féltem. Neked sem. Talán, mert felért volna egy öngyilkossággal, talán mert semmi szükség nem volt rá – tudtad magadtól is, csak valamiért nem akartad meglátni. Egyszerűen félretoltad, mintha nem lenne, mintha csak ilyen könnyen el lehetne tekinteni a létezésétől, de nem, mert a gyávaság nem ilyen. Ez állandó, nem tudom csak úgy leküzdeni. Nem is akartam igazán.
Véres hajnalokat ártatlan reggel követett, kedélyes nappaloktól könnyekkel búcsúztam esténként, és nem tettem mást, csak amit látni szerettél volna. Csak azt, és semmi többet, és ezzel okoztam a legnagyobb örömet számodra. Remélem, hogy te is felismerted.
Gyáva voltam akkor, olyan visszataszítóan gyenge, hogy számoltam a hónapokat, hányat kell még megélnem, hogy vége legyen? Letörölhetetlen nyoma maradt annak a rettegésnek, és elfelejtettem, milyen volt a kezed melege, amikor megpróbáltál a valóság keretein belül tartani. Olyankor csak letelepedtél mellém, kivittél a lelkem falai közül, és szabadon engedtél valami megfoghatatlan érzést. Törékenyebb annál, hogy el tudjam mondani, elporlad, ha megpróbálok visszaemlékezni rá. Mindig a hátamra terítetted a haorit, és én mindig ellenőriztem az illatát, hogy aztán felvegyem ugyanazt a mosolyt, és hosszú időn keresztül le sem kellett vetnem.
Amikor azt mondtam, hogy rossz álmaim vannak, nevettél, és azt mondtad, hogy bírjam ki. A következő lépés még rosszabb lesz, és fel kell készülnöm. Olyan megfoghatatlan. Amikor azokat a szavakat mondtad, képtelen voltam a félelemre, ami egész addig a percig annyira megbénított, hogy még lélegezni is alig tudtam. Nem akartam, hogy megakadjon a mondandóm, ezért inkább csöndben simogattam a fehér köpenyt.
Minden megváltozott, és minden maradt a régiben – csak az emlékeim állandóak, mert már ismerem a saját gyengeségem. Az emlékeim az illatodról, a fehér selyem, ami már elvesztette a jelentőségét – amikor ma este elalszom, újra magamhoz szorítom, és felidézem, milyen volt az otthon illata; így egy kicsit olyan, mintha megölelnélek… mintha még mindig abban az ismerős illatú, szoros ölelésben védenél a kegyetlen valóságtól.