Abban a pillanatban, ahogy megérkezem, meg vagyok győződve róla, hogy eltévesztettem a célt, ugyanis egy hurrikán dönt le a lábamról, ami London közepén annyira nem jellemző. De amikor a szélvész Hermione hangján szólal meg, megnyugszom. Már legalábbis, ami a célzást illeti. A lelkemben még mindig az elmúlt percek hangulata zsong, így leginkább egyedül szeretnék maradni, de ahogy ezt a kettőt ismerem, esélyem sincs.

- Jaj, Harry, már azt hittük nem is jössz! Aggódtunk érted. Már legalább egy órája itt várunk rád – szorongat még mindig Hermione úgy, hogy alig kapok levegőt.

- Dehogynem jövök – próbálom kinyögni, anélkül, hogy belefulladnék a hajzuhatagába.

- Hát én nem voltam ebben olyan biztos – mondja Ron a háttérből, és nem tetszik a hangja. Pedig most nincs kedvem beszélni semmiről, úgyhogy jobban tenné, ha inkább nem morogna.

- Ron! Megígérted, hogy nem fogsz kötekedni! – pirít rá a csaj, mire vág egy grimaszt.

- Persze! – mondja még mindig fintorogva.

- Mi a kínod, Ron? Nekem most nincs kedvem gondolatolvasósdit játszani – fakadok ki, de inkább lenyelem a többit, mielőtt minden feszültségemet a nyakába zúdítom.

- Mi a kínom? Elmondom én neked, haver! – kapja el hevesen a karom, majd miután Hermione csúnyán néz rá, inkább elenged. - Az, hogy senki nem tudta, hol a pékben vagy egész nyáron! Anyám naponta háromszor borult ki, hogy mi van veled! Hogy minket szúrt le, hogy nem cibáltunk magunkkal a kastélyból. Az, hogy azt se tudtuk, hogy élsz-e még egyáltalán.

Csak nagy levegőt veszek, és megforgatom a szemeimet. – Sajnálom Ron! Csak egy kicsit egyedül kellett lennem… hogy összeszedjem magam. Azt hittem, ezt meg lehet érteni, azok után, ami történt. Hogy nem fogjátok ezt számon kérni rajtam.

- Ja… csak rajtam kérhette számon mindenki naponta, ugye? Rajtad nem!

- Fejezzétek már be! El fogunk késni – mondja Hermione, és látom rajta, hogy piszokul ellenére van, hogy egymást marjuk. - És amúgy is jobb lenne, ha nem esnétek egymásnak. Barátok vagytok, emlékeztek?

- Ja – morogjuk mind a ketten, nem túl lelkesen.

- Oké. Akkor menjünk, és intézzük el a hivatalos dolgokat – mondja Hermione, aki mindig is arról volt híres, hogy betartsa a szabályokat, így most sem kellett attól tartanunk, hogy a hivatalos dolgokban bármi gikszer lenne.

Hamar elintézzük a beiratkozást, megkapjuk a szükséges cuccokat, és a szobánkat is. Persze Ronnal kerülök egy szobába, holott tudom, hogy ő szeretne a menyasszonyával lenni, csak hát a szabályok… hogy ezt is még sokat kell hallgatnom, abban biztos vagyok.

Ron persze egy csomó dolgot nem szerzett be, így még el kell mennie az Abszol útra, gondoskodni a szükséges felszereléséről. Szinte biztos vagyok benne, hogy Hermione vele megy, hisz emlékeim szerint másfél percet nem bírnak ki egymás nélkül, de kellemesen csalódok. A csaj marad. Bár, hogy hátsó szándékai vannak, abban szinte biztos vagyok.

Épp az ágyam szélén ülök, megpihenve kicsomagolás közben egy percre, mikor bekopog.

- Bejöhetek?

- Persze – nézek rá, és megeresztek egy halvány mosolyt. – Főleg, ha nem akarsz nekem esni, vagy letépni a fejem, és hasonlók.

- Az a ti stílusotok. De én csak dumálni akartam.

- Szóval kíváncsi vagy valamire.

- Tényleg csak aggódtunk érted, hidd el. Köszönés nélkül tűntél el, és… gondolj csak bele, Mrs. Weasley hogy reagált… De tényleg nem mondod el, hol voltál?

- Dracónál – vallom be neki az igazat, valami hirtelen ötlettől vezérelve. Aztán várom, hogy kiugorjon a nadrágjából, vagy sikítson egyet, vagy minimum úgy nézzen rám, mint a jetire. De nem… továbbra is csak fürkészőn néz a szemembe.

- Sejtettem – mondja végül halkan, amitől rajtam a ledöbbenés sora.

- Ugyan honnan? – nézek rá hitetlenkedve. Hiszen sehol, senki nem láthatott minket együtt, és még a kastélyban is vigyáztunk arra, hogy semmi gyanúsat ne tegyünk.

- Az utolsó héten többször láttalak beszélgetni vele… nem estetek egymásnak… sőt, inkább olyan… nem is tudom… közvetlen volt a dolog. És ő sem volt a vonaton… tudod, ő is prefektus, látnom kellett volna. Valahogy összevágtak a dolgok.

- De ebből még nem következik, hogy nála voltam.

- Nem tudom, Harry. Csak egy megérzés volt. De többször megfordult a fejemben. Elmondod?

- Hát… - el kéne, de vajon attól fog visítani?

- Ha nem akarod, nem kell. Én nem erőltetem. Nem vagyok Ron.

- Beleszerettem – csak egy pillanatra fut át rajtam, mennyit beszéltünk Dracóval arról, hogy milyen elmondani valakinek. De valahogy Hermionétól egyáltalán nem félek. Tudom, hogy ő megérti. Hisz nem rosszabb egy meleg pasi, mint egy jogaitól megfosztott házimanó. Ez a csaj mindenkivel tud együttérezni.

Csak egy pillanatra lepődik meg, és sápad el, majd hitetlenkedve csóválja a fejét. – Azt tudtam, hogy ő…

- Hogy ő meleg? Igen, az.

- De hogy te?

- Hát… ez így alakult – vonok vállat, hisz úgysem tudnék racionális magyarázatot adni.

- De mikor? Hogyan?

- A bálon.

- De hát ott sem voltál.

- Hiszed. Ott voltam. Úgy egy órát. Dumáltunk Dracóval.

- De… és ő?

- Hát, ő nem egy romantikus típus. Sosem mondta, hogy szeret… bár én is csak ma reggel mondtam ki. De ennek ellenére kedves volt és gyengéd. Jól éreztem magam vele, és tudom, hogy ő is. Boldog voltam ebben a néhány hónapban.

- Furcsa ilyeneket hallani Dracóról. De hát te tudod, te voltál vele. De akkor miért jöttél vissza mégis? Kidobott?

- Nem. Nem úgy, ahogy gondolod. De ez túl bonyolult ahhoz, hogy pár mondatban elmondjam.

- Jól van, nem erőltetem. Elmondod Ronnak?

- Még csak az kéne! Így is elharapta a torkomat, hát még ha megtudná, hogy összeálltam az ellenséggel. Merlin… tuti, hogy ezt mondaná. Meg különben is… szerinted hajlandó lenne egy szobában aludni velem, ha tudná, hogy…

- Nem – szakít félbe, mielőtt újra kimondom. Pedig már kezdek belejönni. Lassan megértem, Draco hogy tud olyan lazán beszélni magáról. A lényeg az, hogy felvállaljam magam, úgy ahogy vagyok. Bár, ha nem Hermione ülne itt mellettem, valószínűleg én sem lennék olyan nagylegény. Most valahogy sokkal közelebb érzem magamhoz, mint Ront. Pedig régen egyformán szerettem mindkettejüket. Bár Ron forrófejű hülyesége gyakran kihúzta a gyufát, de ez most valahogy más. Most olyan, mintha nem is érdekelne, hogy hülye. Mintha tök mindegy lenn, mit csinál. Mintha egy szakadék túloldaláról figyelném a hőzöngését. De Hermione hangja visszaránt a jelenbe. – Igazad van, jobb, ha nem tudja.

- Te se mondd el neki, oké? Csak feleslegesen szítanánk a feszültséget.

- Persze. Senki nem tudja rajtatok kívül?

- Csak Blaise. De ő sem fogja senkinek elmondani.

- Ő Draco legjobb barátja, igaz?

- Az volt. És egyszer talán újra az lesz. De te meg az én legjobb barátom vagy.

- Kösz, Harry. És megtartom a titkod.

- Kösz! – mondom én is, és egy pillanatra megölelem. Mosolyogva hagy magamra, és nekem hatalmas megkönnyebbülés, hogy így fogadta ezt a dolgot. Ugyanúgy kiabálhatott volna velem, mint Ron. Hisz feltételezem, hogy a többiektől ő is ugyanúgy megkapta a cseszegetést.

Mivel egész nap pörögnek az események, este van csak lehetőségem a saját nyomorommal foglalkozni. Este, mikor egyedül fekszem az ágyamban, és a szomszéd ágyon Ron horkol, mint a gőzgép. Hát ennyit az éjszakai nyugalomról. Bár a legnagyobb baj nem a vörös eget rázó horkolása, hanem, hogy a lelkem háborog, mint a tenger. És tudom, hogy ez még hosszú ideig így lesz. Kimondhatatlanul hiányzik mellőlem a szőke. A közelsége, az ölelése, egyszerűen a jelenléte az ágyamban, az életemben. Fogalmam sincs, mi fogja kitölteni ezt az űrt, amit hagyott maga után, de hogy ez a vákuum most készül magába rántani, az tény. Fizikailag fáj a magányom. Mintha a szívemet, a gyomromat, a lelkemet szorongatná egy óriás.

Másnap megkezdődik a tanítás, és folyton rohanni kell ilyen-olyan órákra, így csak az éjszakák maradnak arra, hogy a szőkére gondoljak. Így jó darabig kialvatlan vagyok nap közben, míg Hermione le nem szúr, hogy ez így nem lesz jó. Később sem alszom sokkal többet, de legalább arra figyelek, hogy reggelente valami frissítő bűbájt szórjak magamra, hogy leplezzem az éjszaka gyötrelmeit.

Néhány nap alatt Ron is megbékül, bár neki elég nehéz a természete, és még mindig nem emészti meg, hogy nem árulom el neki, hol töltöttem a nyarat. Pedig eszem ágában sincs megosztani vele ezt az információt.

Bár, ahogy elkezdődik a tanítás, neki is egyre kevesebb ideje van az én dolgaimmal foglalkozni. Épp eléggé lekötik az órák, meg a rengeteg gyakorolnivaló, el is felejti, hogy valamiről faggatni akart. Eleinte morgolódik ugyan, de mikor látja, hogy nem igazán hat meg vele senkit, lassan inkább elveti a sündisznó stratégiáját, és elkezd normálisan kommunikálni.

Ahogy azt előre sejtettem, rohadtul nem bírom ezt az egész iskola dolgot. Tényleg semmi újat nem tudnak mondani. Ennél jóval keményebb dolgokat tanultam, sokkal hatalmasabb varázslóktól. És az, hogy mindig mindent rajtam és velem akarnak prezentálni, az agyamra megy. Eleinte csak nyelek kettőt és továbblépek, de később már nem tudom megállni morgolódás nélkül. Én vagyok az ügyeletes bazári majom, és ezt nem szoktam díjazni. Egyre jobban elegem van belőle, és egyre inkább csak testben vagyok itt, és lélekben nem.

Pont ezért döbbent meg határtalanul, hogy Hermione sokall be először, minden előre látható jel nélkül.

Egyik este, korán vacsoráztunk, mikor a szobáink fele menet még megszólít. Ron nincs velünk, mert ő még felvett valami mugliismereti tárgyat, amiről mi, mint mugli származásúak, úgy döntöttünk, hogy úgy kéne mint púp a hátunkra, így nem vettünk fel.

Szóval Hermione odalép hozzám.

- Harry, beszélhetnék veled? Négyszemközt.

- Persze, gyere be a szobánkba.

Elsétálunk odáig, és közben azon töröm a fejem, hogy mi lehet ennyire komoly, hogy Hermione velem akarja megbeszélni, és nem Ronnal. Ahogy beérünk, leülök az ágyamra, és Hermione mellém telepszik.

- Nos, elmondod, mi a baj?

- Én… - nem meri kimondani. Basszus, akkor tényleg valami komoly lehet.

Az elmúlt hetekben nap, mint nap kapom magam azon, hogy Draco szavait idézem, mintha ezzel valahogy megerősíteném a jelenlétét az életemben. Most sincs ez másként.

- Hermione… vedd elő a zsebedből a griffendéles bátorságot, és csapj a közepébe!

- Itt akarom hagyni az iskolát – mondja összeszorított szemmel, mintha azt várná, hogy ettől a mondattól összeborul a világ körülötte. Mikor ez nem történik meg, rám néz.

- Miért? – kérdezem végül halkan.

- Nekem ez az egész nem tetszik, Harry. Én nem ezt akarom csinálni. Szeretnék végre békét találni, és nyugalomban élni, nem pedig életem végéig harcolni! Szeretném, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, nem kellene félelemben élniük azért, mert az anyjuknak egy rakás ellensége van. Nem akarok nap mint nap akciókat tervezni, és párbajozni. Én… végigharcoltam a háborút veletek, mert akkor az volt az egyetlen helyes út… de most már nem akarom tovább csinálni. Nem vagyok gyáva… nem azért… ha újra úgy hozza a sors, újra szembeszállnék a gonosszal…Én… tudom, hogy nem ezt ígértük, és…

- Hermione… nem kell mentegetőznöd – szakítom félbe. - Én nem foglak olyasmire kényszeríteni, amit nem akarsz. Ami boldogtalanná tesz. Tedd azt, amit te akarsz. Nem kell az én életemet élned… sem Ronét. Csak és kizárólag a sajátodat.

- Komolyan? – látszik, hogy őszintén meglepődik a reakciómon. Nem ezt várta.

- Figyelj… a barátság nem arról szól, hogy azt kell tennünk, amit a másik akar. Hanem arról, hogy el kell fogadnunk, hogy a másiknak önálló élete van, és támogatnunk kell ebben és nem akadályozni. Sajnálom ugyan, hogy elmész, és nagyon fogsz hiányozni, de nincs jogom az utadba állni.

- Köszönöm, Harry.

- Ugyan. Ez egy olyan lecke, amit nekem is alaposan meg kellett tanulnom.

- Draco mellett?

- Igen – mosolyodom el halványan. Furcsa, hogy Hermione milyen könnyen és természetesen fogadta el a kapcsolatom Dracóval. Soha egy rossz szava nem volt ellenünk. Most én hogy vethetnék bármit is a szemére? Csak azért, mert más dolgokra vágyik, mint én? – És mihez fogsz kezdeni?

- Megpályáztam egy állást a Szent Mungóban… úgy tűnik, hogy sikerrel.

- Ez tök jó! És tényleg jobban is illik hozzád. Szorítok neked! – mondom, majd eszembe jut valami, ami inkább aggodalommal tölt el. – És Ron… tudja már?

Megrázza a fejét. – Nem mertem neki elmondani. Tudom, hogy mérges lesz. Hogy nem fogja megérteni.

- Ha igazán szeret, meg fogja érteni.

- Nála ez nem így működik. Ő ezt személyes sértésnek veszi.

- Bocsáss meg, Hermione, hogy ezt mondom, de akkor nem szeret úgy, ahogy te szereted őt.

- Tudom. De ismered…

- Igen, ismerem. Forrófejű hülye. De ha mérges is lesz, egy idő után lecsillapodik. Mond el neki… ki kell állnod a saját életedért.

- Elmondom. És még egyszer kösz, Harry!

Megszorítom a kezét, mire halványan rám mosolyog, elköszön, és kimegy a szobából.

Elgondolkodom, hogy milyen furcsa dolgokat produkál az élet. Mindannyiunknak fel kell áldoznunk dolgokat azért, hogy megvalósítsuk, amit igazán szeretnénk. Átkozottul nehéz az élet, és időnként nagyon nehéz mérlegelni, hogy mi az, ami igazán fontos. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Draco nekem nem fontos, és ezért voltam képes elhagyni. A mai napig ugyanolyan fontos, mint amikor ott voltam mellette. Vagy Hermionénak Ron... Csak egyszerűen vannak helyzetek, amikor meg kell lépni bizonyos lépéseket.

Ron csak késő este jön vissza a szobánkba, és rohadtul fel van dúlva. Bevágja az ajtót, a sarokba hajítja a könyveit… egyszóval tajtékzik. Ha az tette ilyenné, hogy Hermione beszélt vele, akkor elég nagy gáz lehet.

- Mi történt? – kérdezem gyanakodva.

- Ne játszd az eszed! Nagyon jól tudod, mi történt! – támad le.

- Ron, meg kéne nyugodnod! Így nem lehet gondolkodni.

- Ne mondd meg, hogy mit csináljak! Hogy mondhattad azt neki, hogy menjen el nyugodtan?

- Ron, nem téged akar itt hagyni, csak az iskolát!

- Nem! Megfogadtuk, hogy együtt maradunk, és együtt fogjuk csinálni. Nem szállhat ki! Együtt kell maradnunk!

- Ron, te most tényleg olyasmire akarod kényszeríteni, amit nem akar?

- Dehogynem akar! Csak most valami összezavarta a fejét! A végén már ő is azt mondta, hogy akarja. Nem tudom mi ütött bele.

Na persze, el tudom képzelni, hogy milyen eszközökkel csikarta ezt ki.

- Ron, nem vagy normális! Tényleg nem látod, mit csinálsz? – nézek rá egy pillanatig, majd kimegyek a szobából, és rávágom az ajtót. Tudom, hogy Hermionénak most nagyobb szüksége van rám.

Bekopogok hozzá, és belépek. Az ágyán ül, a felhúzott térdére könyökölve sír. Odaülök mellé, és átölelem. Egy darabig nem szól semmit, majd rám néz.

- Nem megyek el, Harry.

Csak megrázom a fejem, és bosszúsan fújok egyet. Idióta Ron! Most, ebben a helyzetben értek meg sok mindent, amit nekem Draco mondott, és akkor nagyon mérges voltam rá miatta.

- Elmesélek neked valamit, jó? Figyelsz rám? – Merlin… ez is Draco szövege, de a csaj ezt nem tudja, csak bólint. – Rendben. Szóval Draco nekem mindig azt mondta „én nem érek annyit, Harry, hogy feláldozd miattam az életed" meg azt, hogy „én mindig itt leszek, de ha hagyod elúszni az álmaid, soha többé nem kapod vissza őket".

Felemeli a fejét, és könnyes szemmel rám néz. – Draco szeretett téged.

- Tudom. De ha ezt a szemébe mondanám, veszett dühösen tiltakozna – mondom egy halvány mosollyal. – De visszatérve rátok. Ron is szeret téged, csak egy forrófejű, önző disznó. Idővel belátná, hogy nincs igaza.

- Persze, csak addig én beleőrülök.

- Ne, ne tedd! Nézd, én nem akarok ellenetek beszélni… meg semmi ilyesmi, de… nekem az a véleményem, hogy ne hagyd, hogy Ron befolyásoljon. A saját életedet kell élned… és ha szeret, akkor megérti.

- Igen, de tényleg megfogadtunk, hogy küzdeni fogunk a gonosz ellen…

- Hermione… gyerekek voltunk még, akiknek fogalmuk sincs még az életről. Hol gondolkodtál te még akkor olyasmiről, hogy majd egyszer neked is gyerekeid lesznek, akikre vigyáznod kell? Meggondolatlan kölykök voltunk, akik kalandot kerestek… Amúgy pedig… hol tudnál jobban küzdeni a gonosz ellen, mint egy kórházban? Segíteni az embereknek… ez a legfontosabb, nem? Ne vágd haza az egész életed valakinek az önző butasága miatt. Még akkor se, ha az éppen Ron, akit szeretsz. És különben is, neki elmondtad azokat a dolgokat, amiket nekem?

- Szerinted hagyta?

- Próbáld elmondani neki. Talán megérti. Talán holnapra már elfelejti az első mérgét, és lehet vele értelmesen beszélni.

- Nem hiszem, Harry. Nem úgy nézett ki, mikor elment.

- Kicsikarta belőled, hogy maradj. Ez szemét húzás.

- Elmegyek.

- Vagy még egy darabig játszod a szélkakast – mondom, és újra belém mar a felismerés, hogy szemétül mardekáros tudok lenni. Egy pillanatra döbbenten néz rám, majd megrázza a fejét.

- Nem, Harry. Igazad van. És Dracónak is igaza van. Az én életem. És én döntöm el, hogy mit kezdek vele. Ha Ron megérti ezt, én továbbra is úgy fogom szeretni, ahogy eddig. De ha nem…

- Jól van, Csaj. Ez griffendéles hozzáállás. Büszke vagyok rád! – mondom, majd miután még megszorítom a kezét, magára hagyom.

Egy kicsit most utálom magam. Hisz ha ők ketten szakítanak, annak jórészt én leszek az oka. Hisz én beszéltem rá Hermionét, hogy álljon ki a saját életéért. De azt is tudom, hogy ha egy életre rákényszerít valamit Ron, amit ő nem szeretne, akkor még inkább boldogtalan lenne. Lehet, hogy hazudhatna saját magának, de annyi mindentől megfosztanánk…

Visszamegyek a szobánkba, és ahogy azt várom, Ron tüntetően a fal felé fordulva alszik, vagy legalábbis úgy csinál. Pillanatnyilag nincs indíttatásom a hülyeségével foglalkozni. Gyorsan én is ágyba teszem magam, de a gondolataim még sokáig Hermione körül járnak.

Reggel így is korán ébredek, hiába, megszoktam, hogy keveset alszom. Ron még javában horkol az ágyában.

Nem sokkal reggeli előtt kopog be hozzánk Hermione. Bizonytalanul rám néz.

- Harry, beszélhetnék Ronnal négyszemközt?

- Persze – mondom, és úgy ahogy vagyok, pizsamában kimászok az ágyból, és magukra hagyom őket. Kimegyek a kihalt folyosóra, a csont üres társalgóban lehuppanok az egyik székre. Nem szoktam ilyen lenni, de most mindent megadnék, hogy lenne nálam egy telefül… pedig tudom, ami köztük elhangzik, csak rájuk tartozik. De mégis…

Szeretnék nekik segíteni, de ha egyszer ennyire ellentétes dolgot akarnak, tudom, hogy képtelenség összebékíteni őket. Nem irigylem Hermionét. Pontosan tudom, hogy mit él át. Főleg, ha Ron továbbra is olyan barom, hogy ragaszkodik az elképzeléseihez. Pont a makacssága és az önzése miatt fogja elveszíteni a nőt, akit szeret. Merlin… pedig azt hittem, hogy ők az ideális pár… hogy együtt fognak megöregedni, és örökké fogják szeretni egymást. Hát, úgy tűnik, már az örökké sem tart örökké…

Időnként az órára sandítok, de aztán belenyugszom, hogy ez a beszélgetés hosszú lesz. Ergo az első órámat fújhatom. Nem mintha érdekelne a dolog. Biztos megint valami abszolút béna pajzsbűbájt tanulnánk. Jó, nem leszek nagyképű, de miután Dumbledore, Mordon, és még Piton is saját fejlesztésű, ilyen vacakoknál százszor jobb védelmi varázslatokat tanítottak nekem, igazán békén hagyhatnának az ilyen gagyikkal.

Hermione jó másfél óra múlva kerül elő, kisírt szemekkel. Rá van írva, hogy nem volt könnyű a vitája Ronnal, és talán még az is, hogy nem szerencsésen végződött. Elésietek, megölelem.

- Elmegyek, Harry – mondja, miután elenged. - Még akkor is, ha Ron nem képes ebbe belenyugodni.

- Mit mondott?

Cinikus mosolyra húzza a száját. – Azt, hogy ha szeretem, akkor vele maradok.

- Ugye tudod, hogy ez baromság?

- Tudom, csak…

- Fáj – ugyanezt mondtam Dracónak, és megint kénytelen vagyok őt idézni. – A fájdalom leküzdhető, Hermione. És talán idővel belátja, hogy hibát követett el. És hogy még mindig szereted.

- Nem tudom. Remélem így lesz. De most nagyon utál.

- Dehogy utál. Csak emészteni kell neki… de veled most mi lesz? Hol fogsz lakni?

- A Mungóban.

- Jól van. De azért ne tűnj el szem elől, jó? Attól, hogy ti összevesztetek, még te vagy a legjobb barátom.

- Figyi, akkor jössz hozzám, amikor csak akarsz, oké? És a városban is találkozhatunk, majd megdumáljuk.

- Persze – mosolyodom el halványan. – Mondanám én is, hogy bármikor jöhetsz, de…

- Tudom, kitörne a harmadik világháború – csóválja meg a fejét bosszúsan.

- Tudok valamit segíteni? Csomagolni, vagy költözni…

- Megoldom, Harry. Neked amúgy is már órán kéne lenned.

- Ne röhögtess! Ismered a véleményem… szóval? Segítsek?

- Aha. Addig sem vagyok egyedül. Tuti csak bőgnék.

- Ha segít, tedd azt. Ne fojtsd vissza!

- Bőgtem eleget előtte. Már nem akarok. Gyere, menjünk!

- Hé, át kéne öltöznöm! – mondom neki egy hamiskás mosollyal. – Nem kis feltűnést keltenék a környékeden pizsamában.

- A végén még azt hinnék, hogy hetero vagy? – súgja a fülembe, és mindketten elmosolyodunk.

- Ja, mi lenne akkor a hírnevemmel? – mondom, és visszasietek a szobámba felöltözni. Szerencsémre, vagy Ronéra, a vörös épp fürdik, pedig most nagyon ki tudnám osztani semmi perc alatt, de így csak gyorsan felöltözöm, és visszasietek Hermionéhoz.

Segítek neki összecsomagolni, bár amilyen pedáns rend van a holmijai között, nem igazán szorul segítségre. Mikor már üres a szobája, leül az ágy szélére, és olyan erővel kulcsolja össze az ujjait, hogy azok elfehérednek. Odaülök mellé, és átkarolom a vállát.

- Ha most azt kérdezed magadtól, hogy normális vagy-e, azt kell mondanom, hogy igen.

Egy nagyot sóhajt, és végül rám néz. – Most már értem, miért jöttél vissza. Pedig sokáig nem tudtam összerakni, hogy ha szeretted Dracót, akkor miért hagytad el? Vagy hogy ő miért engedett el. De most már tudom… pont azért tudtátok ezt meglépni, mert szeretitek egymást. De… hogy lehet kibírni? Túlélni?

- Nehéz. A mai napig minden este úgy alszom el, hogy rá gondolok.

- És ő?

- Ő? – kérdezem egy kicsit szomorú, kicsit cinikus mosollyal. – Éli a saját életét, ahogy ő mondja. Időnként látom az újságokban… nem él egy visszafogott életet. Sem üzleti, sem magán értelemben.

- Hát igen, egy-egy dologról én is olvastam. De miért ilyen?

Egy szó jut eszembe, ami úgy érzem, tökéletesen illik a helyzetre. – Fájdalomcsillapítás. Tüneti kezelés. Egy leendő gyógyítónak magyarázzam? – addig sem kell a múlton gyötrődnie, nézhet csak előre, ahogy ő szereti.

- Igazad lehet – mondja elgondolkodva. – De most már ideje mennem.

- Rendben. Menj, és éld az életed úgy, ahogy te akarod!

- Úgy lesz, Harry… és mindent köszönök.

- Ugyan. És ha bármikor szükséged lenne rám, csak keress meg.

- Rendben – mondja, és feláll, lekicsinyíti a ládáját, és elindulunk. Lekísérem a bejárati csarnokban, ott még búcsúzóul megölelem, majd kilép a kapun, ami egyben egy jelképes bejárat egy új, talán jobb életbe.