Mikor visszamegyek a szobámba, Ron egy „ne mondj semmit!" kiáltással belém fojtja a mondandómat. Ezúttal szót fogadok neki, nem szólok semmit. Napokig. Addig jó, míg kussban van ő is, én is.
Egy hétig bírja, majd az egyik este kifakad.
- Hogy engedhetted meg neki, hogy elmenjen? – támad rám minden előzmény nélkül.
- Nincs szüksége az engedélyemre, Ron. És a tiédre sem. Olyan életet kell élnie, amiben boldog. Amiben megvalósíthatja önmagát.
- Te tömted tele a fejét ezzel a baromsággal?
Csak megcsóválom a fejem. Ron ezt a büdös életben nem fogja megérteni. Nem is érdemes próbálkoznom.
- Nem. De ettől nem vagy boldogabb. Sőt, ha most nekem eshetnél, az többet segítene a lelkeden. Tudod mit, Ron? Hagyj ki ebből! Egyszer talán majd felnősz és megérted.
- Mit? Hogy gyáván megfutamodott?
- Figyelj, Ron! Ha csak arra vagy képes, hogy szidd Hermionét, jobb lenne, ha inkább nem beszélnénk róla. Mert arra nem vagyok kíváncsi.
- Ahogy óhajtod – mondja gúnyosan, és újra napokig nem beszélünk. Ez a hülyeség kezd már kínos lenni, hisz egy szobában vagyunk.
Végül, mikor egyik délután Ron már órák óta hiába próbálkozik egy pitiáner varázslattal, felajánlom neki a segítségem. Mondanom sem kell, először elküld a búsba, de még egy óra szerencsétlenkedés után elfogadja a segítő kezet. Innentől kezdve, ha nem is lettünk olyan jóban, mint előtte, legalább beszélő viszony van köztünk, ami egy fokkal jobb, mint ez a gyerekes „haragszom rád" játék.
Lassan telnek a hetek, igazából én is kegyetlenül unom ezt a bohóckodást, de én nem léphetek le. Pont a terveim akadályoznak meg benne. A terveim, miszerint auror akarok lenni. Ahogy Draco mondta volt, a legjobb. Ahhoz viszont kell ez a nyomorult papír, amit majd itt kapok, főleg, ha kibírom épp ésszel ezt a három évet. Bár ahogy most elnézem magam, nem fogom. Végtelen hosszúak az órák, amin a többiek gyakorolnak, vagy egyáltalán rájönnek arra, hogy mit kell csinálni. Nekem ezek voltak az alapok, amik után egyáltalán szóba állt velem Mordon, vagy Piton. Szóval cefetül unom magam. Minden egyes órával úgy érzem, megőszülök, és mikor este tükörbe nézek, nehezen hiszem el, hogy mégsem.
Ahogy már november közeledik a vége fele, mindenki kezd bepánikolni a félévi vizsgák miatt. Ronhoz sem lehet szólni már megint, mert az ember fejét leharapja, így inkább nem is próbálkozom. Időnként elgondolkodom, hogy mennyire önteltség, és elbizakodottság az, hogy egy csipetnyi aggodalmat nem érzek a vizsgák közeledtével, de bármilyen mélyen is nézek magamba, még csak az izgalom legkisebb jelét sem vagyok képes felfedezni. Persze nem hibáztatom a többieket, hogy paráznak ezerrel, hisz nekik nem volt ezt lehetőségük korábban megtanulni. Nekem volt. Legalábbis, ha nem akartam feldobni a talpam idő előtt. És hát a mellékelt ábra azt mutatja, hogy sikerült elsajátítanom egy-két dolgot.
Aztán ahogy egyre jobban közelednek a vizsgák, a diákok körében szárnyra kap az a pletyka, hogy néhány tárgyból kikerültek a leendő vizsgalapok, és magam tapasztalom, hogy a többiek egymás között lelkesen adják-veszik őket némi aprópénz fejében.
Első körben úgy hírlik, hogy néhány merészebb diák, (erről rögtön Fred és George Weasley jut eszembe), belopózott egyik-másik tanár irodájába, és kicsempészte a feladatsorokat. Aztán később már úgy hallom, hogy a tanárok maguk adják el, némi fizetés-kiegészítés reményében. Az előbbi verzió nem hat meg túlságosan, hisz az ikrek húzásain is mindig csak egy jót mosolyogtam, az utóbbi eset azonban aggodalommal töltene el. Hiszen, ha már valaki tanárnak megy, ráadásul ilyen helyre, akkor legyen már benne annyi gerinc, hogy átadja, és meg is követeli a tudást. Főleg azért, mert a későbbiekben ezen életek múlhatnak. És nem csak a rosszfiúké, hanem a társainké is. Hisz ha a csapatban csak egy valaki béna, egy valakire nem lehet számítani, abba mindenki belehalhat. Lehet, hogy ezt csak én értem? Mindenesetre a többieknek nem okoz lelkiismereti kérdést a téma, és készpénznek is veszik a kérdéseket, ergo csak azokat tanulják meg.
Az első vizsgákig nem zavar túlságosan a dolog, hisz csak pletykának tartom, de aztán be kell látnom, hogy van igazságalapja a dolognak. Innentől kezdve tudat alatt jobban odafigyelek a tanárokra. Úgyis csak unatkozom órán, így közben inkább próbálok rájönni, hogy ki lehet spicli, és ki nem. Egészen apró jelei vannak csak a kivételezésnek, annak, hogy ki melyik tanárt vette meg. Csak egy-egy pillantás, egy bíztató mondat… de körbelengi őket a csalás semmihez sem hasonlítható aurája. Nem tudom, hogy vagyok képes megérezni, de egy idő után teljesen kiélesedik rá a szimatom. És persze a legnagyobb bizonyosság, hogy ha a tanár ilyenkor véletlenül észreveszi, hogy nézem, azonnal zavartan elfordul, arrébblép, sürgősen úgy tesz, mintha más dolga lenne. Egy idő után úgy érzem pontosan tudják, hogy figyelem őket. Aztán meg lecseszem magam, hogy paranoiás vagyok. Bár ez a letolás csak két napig használ, aztán újra csak azon kapom magam, hogy figyelek.
Nem mintha tehetnék bármit is. Időnként úgy érzem, csak egy szót kéne szólnom, hogy kirúgassam magam. Néhány átható pillantás elég volt ahhoz, hogy három-négy emberből ellenség váljon. Pedig tényleg nem tehetek semmit. Csak egy diák vagyok a sok közül, itt nem számít az, hogy mit tettem. Legalábbis szeretném ezt hinni. Nem a nevemre akarok jó jegyet kapni, hanem a tudásomra. Még akkor is, ha én vagyok az egyetlen ilyen régimódi hülye.
Igazából nem haszontalan ez az őrület, amibe egyre jobban belebonyolódom. Legalább egy hajszálnyival gyorsabban telnek a napjaim. Van valami, ami leköti a figyelmem. Viszont megkönnyebbülés, hogy nem mind ilyen, van köztük néhány, aki úgy tűnik becsületes. Nem, ez nem jó fogalmazás, azért egyelőre úgy tűnik, ők vannak többségben. És a társaim között is vannak olyanok, akiket rendszeresen látok belemélyedni a könyveikbe. Ahogy belegondolok, talán köztünk is ők vannak többen. Próbálok ebbe a gondolatba belekapaszkodni, és néha egy kis időre sikerül is.
Van egy kedves, idős professzorom, aki különböző védekezési technikákat tanít nekünk, és a szememben is minden gyanú felett áll. Úgy döntök, hogy megpróbálok vele beszélni. Persze csak óvatosan és finoman, nehogy bármi hülyeséget csináljak. Nem akarom sem őt, sem magamat bajba keverni, ezért egyik nap, vacsora után megpróbálok a lehető legkevesebb feltűnéssel odalépni hozzá.
- Professzor úr, beszélhetnék önnel?
- Természetesen, Mr. Potter. Hallgatom.
- Valami nyugodtabb helyre gondoltam.
- Akkor jöjjön be hozzám, ha az megfelel.
- Igen, tanár úr.
Elsétálunk a szobájáig, és közben nem szólunk semmit. Én próbálom összeszedni még a gondolataim, ő pedig talán sejti, hogy olyan dologról lesz szó, amit nem a folyosón kellene megbeszélnünk.
A szobája nem sokkal nagyobb, mint a miénk, csak annyi a különbség, hogy két kényelmes fotel van a kandallója előtt. Helyet foglalunk bennük, majd érdeklődve rám néz.
- Nos, mit tehetek önért, Mr. Potter?
- Az a helyzet, tanár úr… hogy az elmúlt néhány hétben nyitott szemmel jártam az iskolában, és észrevettem bizonyos dolgokat.
Sóhajt, és alig észrevehetően bólint. – Hát igen… biztos voltam benne, hogy ön észreveszi… ha senki más nem is.
- A tanár úr tudja, hogy mi folyik itt? – kérdezem meglepetten, de egyszer s mind kíváncsian.
- Tudom. Elég sokan tudják.
- De akkor miért nem tesznek semmit?
- A legtöbben struccpolitikát folytatnak. Ha homokba dugják a fejüket, és úgy hiszik, ha nem látják, hogy mi történik, akkor biztos nem is történik semmi rossz.
- És a tanár úr?
- Mit vár tőlem, Mr. Potter? Jövőre leszek száz éves… én váltsam meg a világot? Sokszor már ahhoz is bűbájra van szükségem, hogy reggel kikeljek az ágyból. Nekem már csak az az egy célom van, hogy átadjam a tudásom annak a néhány embernek, aki valóban tanulni szeretne. Aki valóban azért van itt, amiért ezt az iskolát létrehozták. Én már nem akarok hősködni. Meghagyom ezt a dicsőséget a fiataloknak. Az olyanoknak, mint ön. Csak vigyázzon! Ne menjen fejjel a falnak! Nagyobb falat ez, mint gondolná.
- De én csak néhány emberről tudok. Néhány tanár…
- Akkor még nem nézett körül elég alaposan. Lehet, hogy a tanárok közül csak néhány… de vannak mások… máshol… és különben is… ha egy csoportból csak néhány ember adja is el a becsületét, az az egész csoport hitelét veszélyezteti. És a többiek hiába küzdenek becsülettel… minden erejükkel az igazságért.
- Ez igaz. De nem lehetne valamit tenni?
- Meg lehet próbálni. De inkább azt javaslom önnek, hogy először végezze el az iskolát. Aztán kemény munkával érjen el egy olyan szintet, ahol már könnyebben megteheti, hogy szétrobbantja a rendszert. Alulról nehéz megtisztítani ezt az egészet. De ha már feljebb van… az megkönnyítené a dolgát.
- És addig én is dugjam homokba a fejem?
- Önnek kell eldöntenie, hogy mit akar. Csak egy javaslat volt. De Mr. Potter… Harry… legyen óvatos. Nagyobb darázsfészekbe készül nyúlni, mint gondolná.
- Számíthatok önre, tanár úr?
- Amikor robban a bomba, mindenképp… egy ilyen öreg, tapasztalt szem sok mindent lát… és sok mindent látott az évek folyamán. De vigyázzon, mert ami ellen küzdeni akar, egy olyan bulldog, ami erősen megragadta már a csontot, és nagyon nehezen fogja ereszteni.
- Hát, nem lehet nehezebb eset, mint Voldemort – mondom morogva.
- A különbség az, hogy Voldemort – meglep, hogy kimondja a nevét, hisz, így lassan két évvel a háború után is tapasztalom sokszor, hogy az emberek ódzkodnak tőle, vagy megborzongnak, ha én kimondom – és a csatlósai szemtől szembe kiálltak magával. De itt akkor, és onnan fog támadásokat kapni, ahonnan nem is várná. De ha valaki képes tenni ellene, akkor az maga. Ha gondolja, próbálja meg. Vagy fogadja meg az előbbi tanácsomat, és várjon egy kicsit. Tegyen belátása szerint.
- Megfontolom, tanár úr – mondom elgondolkodva. – És köszönöm, hogy meghallgatott… hogy elmondta ezeket a dolgokat.
- Igazán nincs mit, Mr. Potter – mondja, és nehézkesen áll fel a karosszékből, hogy kikísérjen. Még elköszönök tőle, és magára hagyom.
Egész este azon töprengek, amiket az öreg mondott. Valahogy sejtettem, hogy amit itt látok, csak a jéghegy csúcsa, és ez még jobban dühít. A francnak kellett engem ilyen becsületesre nevelni? Ha nem lennék ilyen, most szépen kihúznám ezt a három évet, aztán tehetném a dolgom. Ehelyett ilyen idiótákkal kell foglalkoznom. Aztán rájövök arra, hogy az hogy „tehetném a dolgom" pontosan azt jelenti, hogy az ilyen idiótákkal foglalkozom. Pont ők azok, akik ellen a későbbiekben küzdeni akartam. Na jó, ők nem kifejezetten azok a mindenre elszánt, gonosz sötét mágusok, akiket elképzeltem magamnak régen, hogy gyilkos átkokkal dobálóznak az utcasarkon, de azért ők is vannak legalább olyan veszélyesek.
A következő néhány napra elég gondolkodnivalót adott az öreg professzorral való rövid beszélgetésem, így az egyik óra végén is a merengésemből szakít ki a tanár hangja, ahogy megkér, hogy maradjak még ott néhány percre, miután a többiek elmentek. Nem tölt el kitörő lelkesedéssel a dolog, nem kifejezetten bírom az ürgét.
- Nos, Harry… - szól hozzám olyan hangon, amitől égnek áll a hajam. Nyálas, kétszínű… és kiszámíthatatlan. – Azért szerettem volna önnel négyszemközt beszélni, mert kissé kényes a téma, amit érinteni szeretnék…
- Hallgatom, tanár úr – nézek rá figyelmesen, és tudom, hogy most okosnak, de legalább annyira óvatosnak is kell lennem, ha nem akarok hülyeséget csinálni.
- Szóval úgy vettem észre… hogy ön mostanában élénken érdeklődik bizonyos dolgok iránt.
Bizonyos dolgok… jah. Annyi gerinc sincs már benne, hogy kimondja, mit csinál. Hát nem könnyítem meg a dolgát.
- Nem tudom, mire gondol, tanár úr.
- Arra, kedves Harry, hogy az éles szemével, és a nem kevésbé éles logikájával észrevett valamit, amit nem kellett volna.
- Még mindig nem értem, tanár úr.
- Ne játszunk gyerekes játékokat, Potter! – csattan fel végül. - Nagyon jól tudja, hogy miről beszélek!
- Talán. De attól még nem látom tisztán ennek a beszélgetésnek a célját.
- Csak arra gondoltam… gondoltunk a barátaimmal… hogy esetleg köthetnénk önnel egy az ön számára is előnyös megállapodást.
Csak egy pillanatra önti el a lila köd az agyamat, de aztán elsöpröm, mert tudom, hogy most józanul kell gondolkodnom, és nem elvakulva.
- Nem hinném, tanár úr, hogy rá lennék szorulva az önök előnyös ajánlatára.
- Gondolja meg még egyszer, Harry! Ez az anyagi hasznon kívül esetleg más előnyökkel is járhatna az ön számára.
- Persze. Megkaphatnám a kiválót azokon a vizsgákon, amiken fél kézzel is kétszer kiválóan szerepelnék? Ne legyen nevetséges.
- Szóval elutasítja az ajánlatomat?
- Azt hiszem, nincs szükségem semmire, amit ajánlani tudna.
- Fiatalság… túlbuzog az önbizalmuk… talán majd meggondolja magát. Idővel.
Ebben benne van az, hogy napokon belül számíthatok valamire, amivel rá szándékoznak bírni, hogy meggondoljam magam. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy nincs a közelemben senki, akivel zsarolhatnának. Bár ezek a saját nyakam is elvágják alvás közben, ezt látom most a szemében.
- Nem hinném, tanár úr. És ha nincs más mondanivalója, akkor mennék a következő órámra, már így is alaposan elkéstem.
- Tűnjön a szemem elől! – mondja, és ezúttal szívesen szót fogadok neki.
Persze a következő óráimon úgy vagyok ott, mint egy zombi. Gondolkodom. Idővel kialakult bennem a kép, és tudom, hogy az „ő és a barátai" úgy nagyjából három embert jelent a tanári karból. Egy ideig töprengek, majd arra az elhatározásra jutok, hogy árulkodás ide vagy oda, felsőbb szinthez kellene fordulnom, mondjuk az igazgatóhoz.
Aztán ezt az elhatározást még érlelem néhány napig, hisz sosem voltam az az árulkodós típus, most sem szívesen tenném meg. Egy kicsit úgy érzem magam, mint mikor az óvodás kisgyerek fut az óvónénihez, hogy a másik elvette a játékát. Aztán lassan meggyőzöm magam, hogy itt sokkal nagyobb tétekről van szó, mit egy plüssmaci.
Egyik este vacsora után szedem össze magam, hogy bemenjek hozzá. Elindulok az irodája felé, de már messziről a folyosón hangokat hallok. Aztán valami zajtól mintha megrezzennének, majd egy halk pukkanással az egyik eltűnik, és egy ajtót hallok csapódni, amit a távolság alapján akár az igazgató ajtajának is vélhetek.
Már épp előbújnék a fedezékemből, mikor hallom újra nyílni az ajtót, és pár másodperccel később az igazgató úr viharzik el a szobor előtt, ami mögött elrejtőztem.
Áldom az eszem, hogy már régen rászoktam arra, hogy necces kirándulásokra nem indulok el a köpenyem nélkül, így most is nálam van. Csak gyorsan magamra terítem, és az igazgató után indulok. Nem tudom, mi visz rá erre, hisz őt eddig nem gyanúsítottam semmivel. De most mégis belém bújik a kisördög, hogy megtudjam, hova megy ilyen feldúltam, azok után, hogy valaki meglátogatta.
Ahogy kilép az épületből, kiábrándítóbűbájt szór magára. Még szerencse, hogy Dumbledore annak idején megtanított átlátni rajta. Ettől viszont kifejezetten gyanússá vált a viselkedése, úgyhogy nem hagyhatom annyiban a dolgot. Utána megyek, pedig ennyire nem voltam elszánt, mikor ma este elindultam.
Egyre gyanúsabb környékeken mászkálunk, mikor a pasi bemegy egy késdobáló kinézetű krimóba. Nem tudnék észrevétlenül utána lopózni, így megpróbálom csak az ablakon keresztül szemmel tartani. Nem túl bizalomgerjesztő alakokkal ül le egy asztalhoz. Mondhatni eléggé elvetemült feje van némelyiknek. Egyik-másik ismerősnek tűnik, de csak később jövök rá, hogy a parancsnokságon láttam a fejüket a körözöttek között.
Na ez hiányzott még a boldogságomhoz. Azt hiszem, ebből elég is ennyi. Fogom magam, és hazamegyek, közben persze egyre jobban belelovalom magam a dühbe. Legalább valakinek elmondhatnám, basszus, de jó lenne. De kinek? Ron úgy elküldene a fenébe, ahogy már régen nem voltam. Az öreg professzor meg úgysem tud segíteni semmit. Másnak meg nem igazán van kedvem beszélni róla.
Hiába is tagadom egy kissé kiborítottak az elmúlt napok tapasztalatai. Lassan rá kell döbbennem, hogy itt sokan nyakig ülnek a lekvárban, van, aki csak hallgatólagos beleegyezéssel, de a az a három-négy ember meglehetősen aktívan. Így aztán tényleg nem tehetek semmit. Hova a fenébe fordulhatnék, ha az igazgatói szint sem tiszta?
Tudom, hogy már csak az utolsó csepp van hátra, és elmegyek innen. Egyik délelőtt minden lelkiismeret furdalás nélkül ellógom a délelőtti órákat, és átmegyek a Mungóba Hermionéhoz. Dióhéjban összefoglalom neki a történteket, és várom, hogy ő is lehülyézzen, hogy orvosként közölje velem, hogy gyógyíthatatlan üldözési mániában szenvedek, vagy valami hasonló. De ahogy a korábbiakban sem tett soha ilyet, úgy most sem. Meghallgat, végiggondolja a dolgot, és csodák csodája, ő egyetért velem. Ez egy kicsit megnyugtat, azt jelzi, hogy nem biztos, hogy az én készülékemben van a hiba. Ettől egy hajszálnyival jobban érzem magam, viszont Hermione szerint amíg benne ülök a közepében az egész cirkusznak, nem nagyon van lehetőségem semmit változtatni rajta. Talán igaza van. Egy ideje már bennem is forrong a gondolat, csak valahogy nem tudtam még rászánni magam. Talán majd holnap. Megköszönöm a csaj segítségét, és hagyom végre dolgozni, így is épp elég sokáig feltartottam.
Visszamegyek a szobámba, pedig semmi kedvem most Ronhoz. Bár őt sosem láttam semmivel üzletelni, gyanítom ő sem maradt ki belőle, csak esetleg ügyesen titkolta előlem.
- Mi bajod? – kérdezi, mikor belépek, és felemeli a fejét egy kviddics újságból. Most, hogy így belegondolok, nem sokszor láttam tanulni.
- Kurvára kezd elegem lenni – mondom neki, bár vele nem szoktam vaskosabb kifejezéseket használni. Kicsit ráncolja is a homlokát, de engedtessék már meg nekem, hogy akkor legyek mérges, amikor akarok.
- És megtudhatnám, hogy miből?
- Abból, ami itt folyik – mondom sóhajtva, és leülök az ágyamra.
- Miről beszélsz? – teszi le az újságot, és úgy tűnik rám figyel.
- Arról, hogy ez a hely tele van gerinctelen alakokkal.
- Jaj, Harry, ugye nem megint a vizsgákon húztad fel magad? Gyerekes diákcsínyek… régen mi is csináltunk ilyeneket.
- Nem, Ron. Ilyeneket nem. Sosem vesztegettünk meg senkit. És ez nem csak a diákokról és az iskoláról szól. Ez a kör jóval kiterjedtebb. Hisz az itt tanító tanárok máshol is töltenek be bizonyos pozíciókat.
- Eltúlzod, Harry. Mindig is szeretted túldramatizálni a dolgokat.
Hát ez jó. A végén még én leszek a hibás.
- Azt hiszed? A saját szememmel láttam hogy az átváltoztatástan tanár egy zacskó pénzt vett át az egyik végzőstől. Az igazgatót pedig láttam olyan emberrel beszélni, aki körözés alatt áll. Mit lehet ezen eltúlozni?
- Biztos félreérted, Harry! Biztos van rá valami logikus magyarázat.
- Persze, mert szerinted mindenre van logikus magyarázat, ugye? És elárulnád, hogy mi?
- Nem tudom, Harry! Miért nem kérdezed meg őket? – vágja oda mérgesen.
- Megpróbáltam.
- Te nem vagy normális – képed el, mert maga sem gondolta komolyan, amit mondott. Én igen.
- Lehet. De az én lelkiismeretem ezt nem bírja már sokáig.
- Kivel beszéltél?
- Nem mindegy az neked? Több emberrel is. Olyannal, aki benne van, és olyannal is, aki nem.
- És?
- Mi van, most hirtelen érdekel?
- Csak kíváncsi vagyok, mivel rúgatod ki magad.
- El kell árulnom, ezek a beszélgetések csak még jobban megerősítettek a hitemben.
- Paranoiás hülye vagy! De még ha igazad is lenne… nem azért vagyunk itt, hogy a szánk járjon, hanem hogy tanuljunk, és megkapjuk azt a kicseszett papírt!
- És ezért bármit le kell nyelnünk, szerinted?
- Amíg nem végeztünk, igen!
- Egy szart! Miért kéne addig várnunk, míg kapunk egy papírt, amivel kitörölhetjük a seggünket? És különben is… a törvények csak két év múlva lépnek érvénybe, majd ha végeztünk? Addig áttaposhatunk rajtuk?
- Mondtam, hogy eltúlzod, Harry. Attól, hogy itt vannak ezek a kis stiklik, senkinek nem lesz baja.
- Én most nem a vizsgakérdésekről beszélek, Ron! Én ennél sokkal nagyobb dolgokról tudok!
- Engem hagyj ki a hülyeségeidből, Harry! De ha te is el akarsz menni, mint Hermione, könnyebb útját is választhatnád, mint hogy kirúgatod magad, és ezzel még nevetségessé is válsz.
- Így gondolod?
- Így – mondja egy gúnyos félmosollyal.
- Hát majd meglátjuk, hogy kinek lesz igaza. De légy óvatos, Ron. Legalább te ne csinálj butaságot, ha elmegyek!
- Nem tartok igényt az aggodalmadra! Tudok vigyázni magamra! Menj, ha te is el akarsz menni!
- Hát jó. Akkor csak vigyázz magadra, ahogy tudsz, de rám ne számíts. Én ezt már nem bírom tovább gyomorral, pedig elég sokáig nyeltem nagyokat. Ha te félre tudod tenni még két évre a becsületedet, hát tedd – nem akartam már ma este elmenni, de most Ron felhúzott annyira, hogy legyen erőm megtenni a lépést. Még egyszer ránézek, megcsóválom a fejem, és otthagyom. Bevágom magam mögött az ajtót, lemegyek a földszintre, kisétálok az utcára, és az egyetlen helyre hoppanálok, ami most eszembe jut. A Malfoy kúriába.