Még néhány másodpercnyi hezitálás után bekopogok. Nem mondom, hogy nem dobog a torkomban a szívem.

Kis ideig még várnom kell, míg Draco ajtót nyit. Csupán egyetlen pillanatig látok meglepődést az arcán, majd halványan elmosolyodik.

- Gyere be! – csak így. Semmi kérdés, semmi „mi a péket keresel itt, Potter?". – Csak Blaise van nálam.

Ennyi… hidegzuhany. Tudtam, hogy ha elhúzok, az a barom lecsap a helyemre. Láthatóan lesápadhatok, mert Draco elneveti magát.

- Nyugi, Potter, nem az ágyamban.

- Csak azért jöttem – szólal meg ezúttal Blaise, aki időközben kijött a szalonból, és hanyagul az ajtófélfának támaszkodott -, hogy megkérjem Dracót, hogy legyen az esküvői tanúm.

- Mi van? – nézek rá döbbenten.

- Látom a szókincsed a régi – mondja Draco, és továbbra sem tudja visszafojtani a mosolyát.

- Elmondhatom még egyszer, Potter, de azt hiszem, jól hallottad. Amúgy, ha van kedved, te is eljöhetsz – néz rám egy kétértelmű mosollyal.

Ez az a típusú meghívás, amitől minden jobb érzésű embernek égnek állna a haja. Ezer okból. Például, mert ezer mardekáros között tuti, hogy meglincselnének egy griffendélest. Vagy mert fogalmam sincs, Blaise-nek milyen hátsó szándéka van a dologgal. Elő akar csalni? Hogy vállaljam fel magam végre? Ugyan… fogalmam sincs, hogy Draco egyáltalán velem jönne-e, vagy még azt is letagadná a többi mardekáros előtt, hogy ismer? Merlin… néhány hónap alatt elszoktam én már attól, hogy ilyen ellentmondásokon kelljen töprengenem. Pedig ebben a házban csak az van. Ellentmondás. Azt sem tudom, egyáltalán Draco szóba áll-e még velem, vagy csak Blaise előtt nem akar kidobni…

Végül Blaise szólal meg újra, ezúttal Dracónak címezve. – Azt hiszem, akkor mindent megdumáltunk. Jobb, ha én most megyek.

- Rendben – bólint rá a szőke. – Valamelyik nap úgyis találkozunk.

Mikor magunkra maradunk, fürkészőn néz rám.

- Szóval, minek köszönhetem a látogatásod?

Gyanakszik, amit meg is értek. Akár nyomozni is jöhetek hozzá. Bár egy bő fél év után azért még nem kéne ezt feltételeznie.

- Ez nem olyan egyszerű, hogy két mondatban elmondjam – mondom, mert nem is tudom, hogy hol vágjak bele a dolgok közepébe.

- Akkor vacsorázz velem, és utána menjünk ki a kertbe – ajánlja fel a lehetőséget, hátha időközben össze tudom szedni a gondolataim.

- Rendben.

Vacsora közben sokszor magamon érzem a fürkésző tekintetét.

- Nem tűnsz kirobbanóan jókedvűnek – szólal meg végül.

- A feje tetejére állt az életem, mi a piklitől kéne, hogy jókedvem legyen?

- Ez időnként benne van a pakliban. Felül tudsz emelkedni rajta?

- Nem, nem hiszem. Legalábbis nem úgy, hogy ne kelljen megváltoztatnom bizonyos dolgokat. Bizonyos elképzeléseimet. Úgy alapjaiban az életemet. És azt, hogy tulajdonképpen miben és hogyan kell hinnem.

- Neked mindig a hittel vannak problémáid. Higgy magadban. Az az egy biztos.

- Igen, de ha már azok a dolgok sem működnek jól, amiknek mindenáron meg kéne őrizni a tisztességüket, akkor mi a fenét várunk?

- Szóval a rendszerben csalódtál.

- Igen. Először csak azt hittem, egyes emberekben. De végül kiderült, hogy szar az egész. Amit egy szép piros almának gondoltam, az nem csak, hogy férges, de belülről rohad is.

- És ez meglepetésként érte a naiv kis lelkedet.

- Igen, mondjuk így.

A továbbiakban csendben vacsorázunk, majd utána kimegyünk a kertbe. Elég hűvös még az idő, így nem nagyon tudunk leülni, de épp elég nagy a birtok, hogy séta közben is meg tudjuk beszélni a dolgot.

- Nos, elmondod, mi történt?

- Tök apró dolgokkal kezdődött... olyan emberekben csalódtam, akiket elvileg tisztelnem kéne. És eleinte tiszteltem is őket, míg nem tudtam meg bizonyos dolgokat.

- Az emberek nagyon könnyen befolyásolhatók, Harry, könnyen csábulnak a könnyebb útra. Keveseknek van olyan tartása, mint neked.

- Vagy neked.

- Ezt el ne hidd! Én megcsinálom a saját kis stiklijeimet. Ha tudnál róla, talán bennem is csalódnál... talán eszedbe sem jutott volna idejönni.

- Igen, de te... te nem is titkolod... nem játszod közben a szentet... nem vagy képmutató. Sokan álszent módon prédikálnak, közben pedig nyakig ülnek a kenőpénzekben, a részrehajlásban, meg egyéb gennyes dolgokban. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan rájuk bízhatják az álmukat, és közben nem különbek, mint akik ellen igazából harcolniuk kéne. Szemet hunynak olyan dolgok felett, amitől égnek áll a hajam. Undorodom tőlük.

- Kinyögöd, végre, hogy mi törént?

- Első körben a tanárokon buktam ki. Tudom, hogy ez piszlicsári dolognak tűnik, de akkor is, valahol elindulnak a lejtőn. Lehet, hogy én vagyok szemfülesebb, mint kéne, vagy észreveszek olyat, amit más nem venne észre, de valahogy mindig belebotlottam abba, hogy eladják az összes vizsgát. Ezen még csak bosszankodtam, hogy olyanokból lesznek aurorok, akik nem tudnak francot se. Ilyenekre bíznám egy bevetésen az életem. Valahogy ez nem nyugtatta meg a lelkem. Aztán egyre több ilyen apró húzást vettem észre, és ahogy egyre inkább nyitva tartottam a szemem, egyre magasabb szinteken futottam bele olyan dolgokba, amik nem tetszettek. Nagyon soknak szem és fültanúja voltam.

- Mintegy véletlenül, mi? – kérdezi Draco cinikusan.

- Eleinte igen. Aztán később már tudatosan nyomoztam. De a kaput az tette be, mikor engem akartak megkörnyékezni, és még én voltam a hülye, hogy elhajtottam őket az ótvarba. Végül magasabb szinthez akartam fordulni, és persze falakba ütköztem. Aztán rájöttem, arra is, hogy miért. Mindenki benne van ebben nyakig. Az egész iskola, meg feltételezem a parancsnokság jó része is. Még azok is, akikről sosem gondoltam volna. Akikben tényleg bíztam volna.

- Hát… megértem, hogy most csalódott vagy…

- Te nem tűnsz meglepettnek.

- Nézd, én… apám mellett megtanultam, hogy ritka kivételektől eltekintve minden ember megvehető, ha meg tudod adni az árát.

- De ilyen embereknek nincs keresnivalójuk az aurorparancsnokságon, sem az iskolában! Főleg nem igazgatói szinten.

- Harry… én nem tudom, ki az igazgatótok, de ő nem Dumbledore. Ne hasonlítsd hozzá!

- Nem akarom hozzá hasonlítani. Tisztában vagyok vele, hogy belőle csak egy volt. De egy ilyen poszton elvárnám, hogy tisztességes legyen valaki.

- Mert magadból indulsz ki. Az emberek többsége nem olyan becsületes, mint te.

- Akkor nem méltó arra a székre, amiben ül! A francba, legalább ez a szféra legyen mentes a korrupciótól! Hogy a fenébe hihetnék el az emberek, hogy értük vagyunk, ha látják, hogy ezek az emberek eladják a becsületüket? Hogy jó pénzért bármilyen mocsokság felett szemet hunynak? Ez csak arra bíztat mindenkit, hogy bármit megtehet, elég csak tejelni egy kicsit ide-oda, és el van simítva.

- Most nagyon sértett az igazságérzeted, ugye?

- Hogy a fenébe ne lenne? Azért mentem abba a nyomorult iskolába, hogy a jóért és az igazságért harcoljak, és rá kell jönnöm, hogy egy nagy kupac szemétnek kerültem a közepébe?

- Változtatni akarsz rajta?

- Én ahhoz kicsi vagyok.

- Szart! Csak a hited kicsi. Nézz szembe végre azzal, hogy ki vagy, és ha máshogy nem megy, használd fel! Amúgy meg nem ez volt a kérdésem. Változtatni akarsz rajta?

- Szeretnék.

- Akkor próbáld meg.

- Jópofa vagy. Mi a fenét tehetnék?

- Hát, ha jól tudom, vannak kapcsolataid. Egészen a legfelsőbb körökig. Olyanok, akik maguk is onnan jönnek, ahonnan most te. A nagy kupac szemét közepéből, de talán meg tudták őrizni a tartásukat.

- Kingsley?

- Például. Ha jól tudom, vele jóban voltatok annak idején.

- De egy miniszternek kisebb gondja is nagyobb, mint az én nyomorommal foglalkozni. Épp elég dolga van, ha mindent újra akar szervezni a háború után.

- Nézd, ha annyira gáz a helyzet, mint ahogy leírod, lehet, hogy már csak arról a szintről tud valaki segíteni. Benne bízol?

- Végigharcolta velem a háborút. Tudom, hogy a jó oldalon áll. És van olyan igazságérzete, mint nekem.

- Akkor mi tart vissza? Beszélj vele!

- Nem hiszem, hogy lenne értelme. Elvileg olyan embereket vádolnék meg, akiket a barátainak tart. Szépen, udvariasan leszerelne, mondván paranoiás vagyok.

- Ha nem próbálod meg, sosem tudod, mi lenne.

- Szerinted van értelme?

- Értelme minden tettünknek van. Az eredmény, az már más dolog. Viszont ha holnap is tükörbe akarsz nézni, akkor tenned kell valamit.

- Igazad lehet – mondom végül elgondolkodva.

Egy kis ideig szótlanul bolyongunk tovább, a még korán sötétedő tavaszi estében. Végül elindulunk vissza a házba.

- És veled… úgy értem, személy szerint… mi újság azóta, hogy elmentél? – töri meg a csendet a szőke.

- A magánéletem is szétzuhant körülöttem.

- Elmondod?

- Persze. A híres trió… úgy tűnik végleg és visszavonhatatlanul szétrobbant. Hermione már hónapok óta otthagyott bennünket. Akkor rossz volt, de utána már örültem neki. A saját lábára állt, és azt teszi, amit szeretne. Csak sajnos ez azzal járt, hogy szakítottak Ronnal. Eleinte magamat vádoltam ezért, mert én bátorítottam a csajt… de aztán rájöttem, hogy ezt kellett tennie.

- És a vörös?

- Mostanában alapból sokat vitáztunk, de ma kegyetlenül összevesztem vele. Egyszerűen homokba dugja a fejét, mintha semmit sem akarna látni, vagy hallani. Annyira utálom most Ront!

- Miért? – kérdez vissza Draco, és már hallom a hangján, hogy valami konkrét választ vár, de fogalmam sincs, hogy mit. Ha nem lennék ilyen feldúlt, talán utána tudnék gondolni. De így?

- Mert egy bunkó – mondom tele indulattal. – Már azért mérges voltam rá, ahogy Hermionéval viselkedett, de hogy még a történtek után sem tudja levenni a szemellenzőjét…

- Egyszerűen csak fél, Harry.

- Ugyan mitől? – vágok vissza, mert még mindig tényleg mérges vagyok Ronra. – Attól, hogy végül egyedül marad? Hát ezt sikerült elérnie.

- Ez most a kisebbik baja. A nagyobbik az, hogy a ti álmaitokkal elveszti majd a sajátját is. Illetve azt, amit a sajátjának hitt, de tulajdonképpen ti adtátok neki. Illetve te adtad mindkettejüknek. Granger még időben felébredt, és a sarkára állt. De a vörös még mindig nem. Ragaszkodik valamihez, amit a sajátjának akar tudni, pedig egyáltalán nem az. És fél, hogy ha elveszitek tőle, akkor ott marad lebegve a semmi közepén egy abszolúte céltalan élettel.

- Ne mondd nekem, hogy Ronnak nincsenek céljai az élettel! – nézek a szőkére hitetlenkedve.

- Csak egyet mondj!

El kell gondolkodnom, de idővel belátom, hogy igaza van. Ron sosem beszélt arról, hogy ő maga mit szeretne. Hogy majd ők ketten összeházasodnak Hermionéval… hogy majd mi hárman aurorok leszünk… hogy majd a családjával akármi lesz… de a maga nevében sosem beszélt.

- Látod, Harry… Ron mindig ment utánatok, mint a kiskutya, és azt tette, amit ti. Mert biztonságot adott neki, hogy vezettétek. És most piszokul fél, hogy elveszíti ezt a biztonságot, és meg kell tanulnia megállni a saját lábán. Ez cseszettül félelmetes lehet valakinek, aki még nem próbálta. És ezért kiabál, semmi másért.

- De nem élhet valaki célok nélkül…

- Amíg valaki ad neki, addig simán. De megértem, hogy fél, hogy ezt elveszíti.

Egy sóhajjal bólintok. Én is megértem. Tényleg félelmetes lehet. Aztán újra fürkészőn nézek a szőkére.

- Draco te nem félsz semmitől?

- De, biztos. De ez kívülről jobban látszik. A saját félelmeit ismeri fel legnehezebben az ember.

- Hát, én máson sem veszem észre.

- Mert nem ismered az embereket. Javíthatatlanul naiv vagy, és nagyon könnyen megbízol bárkiben. Ahelyett, hogy megpróbálnál az álarc mögé látni. De mindegy, ez nem is számít.

- Nem, tényleg, csak arra lettem volna kíváncsi, hogy te mitől lettél ilyen. Átlátsz minden emberen, minden helyzeten, és mindig tudod, hogy mit kell tenned.

- Talán ennyit örököltem apám jéghideg, számító természetéből. Nem tudom… erre még sosem kerestem magyarázatot.

- A képességet talán örökölted, de a hajlamot biztosan nem. Vagy legalábbis elenyésző mértékben. Te nem vagy olyan, mint apád volt. Eleinte nehezemre esett ezt elhinni, de most már tudom.

- Igyekszem egyéniség lenni.

- Hát, akkor a legjobb úton jársz – mosolyodom el halványan, és csak most tudatosodik bennem, hogy a dühöm észrevétlenül elpárolgott. Ha Ronra, vagy a gondokra gondolok, akkor még mindig dühös vagyok, de itt, Draco mellett valahogy mindent más színben látok. Ahogy máskor is, most is segített nekem átlátni a káoszt, megvilágítani a lehetőségeket.

Közben beérünk a házba.

- Draco…

- Igen?

- Figyi… itt maradhatok nálad?

- Persze. A régi szobád még megvan.

Némi csalódottsággal, és egy apró sóhajjal veszem tudomásul az álláspontját. Tulajdonképpen számíthattam erre. De akkor is kiülhet a csalódottság az arcomra, mert Draco az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen.

- Mit vártál, Harry? Hogy felbukkansz ki tudja hány hónap után, és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk?

- Csak naiv voltam, mint mindig. Igazad van.

- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Csak… azt el tudtam fogadni, hogy elmentél. Megértettem, és tudtam, hogy helyesen cselekszel. Még azt is megértem, hogy idejöttél most, mikor egy biztos pontra van szükséged. És tulajdonképpen örülök is, hogy látlak. De tudom, hogy pár hét alatt helyre teszed azt a disznóólat, és akkor megint el fogsz menni. Nem hiányzik nekem még egyszer ez az egész.

- Soha többé nem megyek oda vissza.

- Harry…

- Akárki kerülne oda, már nem tudnék bízni senkiben.

- Erre egyszerű a megoldás. Vedd át saját magad.

- Pfff… na persze. Merlin se mosná le rólam, hogy azért kezdtem az egész gyanúsítgatási cécót, mert én pályáztam a helyükre. És amúgy is eszem ágában sincs beülni egy irodába papírmunkát csinálni egész életemben… elbújni egy íróasztal mögé. Bele is őrülnék.

- Az tény. De akkor mit szeretnél?

- Nem tudom. Pillanatnyilag az a legkisebb bajom, hogy a távoli jövőmmel mit akarok kezdeni. De… mindegy. Kösz, hogy befogadsz. Megint. Nem lenne hová mennem.

- Ugyan. Talpraesett vagy, megoldanád. De így egyszerűbb – aztán ahogy látja, hogy nem derített jobb kedvre, még megsimogatja a karom. – Egyelőre maradjunk annyiban, hogy maradhatsz. Aztán majd eldöntöd, hogy mit akarsz. Meg én is.

- Ez nem hangzik túl bíztatóan.

- Harry, mióta elmentél, én kavartam fűvel-fával. Ezek után visszajönnél hozzám? Őrültség lenne. Én pedig már elmondtam, mit gondolok.

- Tisztában vagyok vele, mit csináltál. Eléggé a nyilvánosság előtt folyik az életed. A pletykalapok tele vannak a viselt dolgaiddal. De tudod… amíg egyik sem tart tovább két napnál, addig nem aggódom.

- Kicsit el vagy szállva magadtól, nem gondolod? – kérdezi elmosolyodva.

- Egy kicsit – viszonzom a mosolyát.

- Oké. De egyelőre maradjunk ennyiben, jó?

- Rendben, legyen. És még egyszer kösz.

- Ugyan. És most tedd ágyba magad, ahogy elnézlek, hetek óta nem aludtál rendesen.

- Már jóval előbb kellettél volna, hogy megvilágítsd előttem a káoszt.

- Ha egy percre lecsillapítottad volna az indulataid és a dühöd, te is átláttad volna. Hát hiába tanultál olyan sokáig Perselustól okklumenciát? Sokszor az a legnagyobb bajod, Harry, hogy engeded, hogy maguk alá temessenek az érzelmeid. És azokon nagyon nehéz átlátni.

- Jah, én már csak ilyen hülye vagyok.

- Aha – mondja vigyorogva. - De most tényleg menj aludni. Meg vagy zuhanva. Majd holnap még beszélünk.

- Oké. Holnap megpróbálok beszélni Kingsleyvel, de visszaérek, mire te is hazajössz.

- Csak légy határozott. És ne feledd, amit mondtam. Használd a neved. Hidd el, sokat fog segíteni.

- Rendben – mondom, miközben elindulunk felfele a lépcsőn. Hát igen, már el is felejtettem, hogy az ajtóink egymással szemben vannak. A francba, ez így piszokul nehéz lesz. Megállni, hogy ne szökjek át hozzá. Merlin… elképzelni is rossz, hogy elküldene a fenébe.

- Harry – szólal meg, kitalálva a gondolataim, mint régen is. – Most pihend ki magad, holnap szükséged lesz az erődre. És még valami… csak egy jótanács. Ne légy indulatos, ne mutass dühöt, az nem segít! Légy higgadt, és logikus.

- Basszus, én nem vagyok mardekáros.

- Nem sokon múlt. Gondolj erre! Jó éjt! – mondja, még megsimogatja a karom, és belép a szobájába. Még úgy egy percig nézek utána, majd én is bemegyek az enyémbe.

Kicsit fura érzés most itt lenni. Egy kicsit vendégnek érzem magam. És ahogy a szőke egyelőre felfogja a helyzetünket az is vagyok. Tulajdonképpen elégedettnek kéne lennem ezzel is, hisz simán ki is dobhatott volna. De nem tette. Befogadott az otthonába, és most is segít, mint mindig. Kevés ember van, akinek ezt megtenné. Én így kapásból magamon kívül még egyet tudnék, de hát az éppen házasodni készül, úgyhogy miatta nem kell aggódnom.

Hogy milyen érzés most látnom a szőkét? A közelében lenni? Észveszejtően jó, ugyanakkor szörnyű. Kimondhatatlanul hiányzott minden nap, amikor távol voltam tőle, és most jó érzés látni, érezni a hamisíthatatlan kisugárzását. De bele fogok őrülni abba, hogy nem léphetek oda hozzá, hogy megöleljem, vagy megcsókoljam. Vajon képes leszek valaha meggyőzni arról, hogy nekünk egymás oldalán lenne a helyünk? Nem tudom. Talán egy világvégének kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy ezt ő is elfogadja.

Azt megértem, hogy most fél… hogy tiltakozik az ellen, hogy beleugrassam valamibe, aminek talán semmi értelme. Tényleg igaza van, hogy ki kéne várni, hogy alakulnak a dolgok. Neki és magamnak sem kívánom, hogy újra át kelljen élnünk, amit a múltkor. Embertelen kín volt elszakadni tőle, és tudom, hogy neki sem volt könnyebb

Egyelőre azt hiszem, helyre kell billentenem az életemet… ja, meg a világot, hogy ezt az apróságot el ne felejtsem… aztán majd meglátjuk, hogy velünk mi lesz.

Lassan összeszedem magam, és elmegyek fürödni. Mikor jövök visszafele, megkísért a gondolat, hogy bekopogjak Dracóhoz. Pár pillanatra meg is állok az ajtaja előtt, de aztán úgy döntök, mégsem zargatom. Talán nem lenne jó, ha most ráerőltetném a társaságom. Türelemre intem magam, még akkor is, ha rohadtul nehéz. Meg kell állnom. Annyi sokkal nehezebb dolgot is túléltem már, ahogy ő mondta.

Végül bemegyek a szobámba, és lefekszem. A szőkének igaza van, ha néha előszedném az okklumencia tudásom, minden sokkal könnyebb lenne. Most, hogy eszembe juttatta, ezt is fogom tenni. Legalábbis, ha most aludni akarok. Úgyhogy szépen lecsillapítom a háborgó gondolataim, és a magam számára is meglepően hamar elalszom.