Másnap reggel eléggé későn ébredek, de nem is nagyon bánom, hisz kimondhatatlanul szükségem volt a pihenésre. Draco nagy valószínűséggel már rég elment dolgozni, legalábbis, ha még mindig a régi rendszer szerint éli az életét. Én is kimászom az ágyból, elmegyek tusolni, hogy még egy kicsit felfrissüljek, aztán felöltözöm, és összeszedem minden lelkierőm ahhoz, hogy a minisztériumba látogassak.

Kiballagok a ház elé, és Londonba hoppanálok. Most kivételesen nem készültem semmi szöveggel, hogy mit fogok előadni Kingsleynek. Majd improvizálok.

Ahogy belépek az épületbe, szembesülök a hülye bürokráciával. Bejelentkezés, ellenőrzések, adjam le a pálcám… Szakadjanak meg… pálca nélkül egy pillanatig meztelennek érzem magam, de aztán rájövök, hogy minden varázslat a kisujjamban van nonverbálisan, pálca nélkül. Ezek meg csak bohóckodjanak a pálcámmal, ha hasznosabban nem tudják kitölteni a munkaidejüket.

Mikor a látogatásom célja felől érdeklődnek, végképp elfogy a türelmem, és otthagyom őket a francba. Senki nem jön utánam. Dracónak talán mégis igaza van. Az, hogy az vagyok, aki, még sokat segíthet. Rég jártam itt, úgy másfél éve, de azért úgy tűnik, senki sem felejtett el.

Mielőtt belépek a miniszteri előterébe, egy másodpercre megállok. Szót fogadok Dracónak, lecsillapítom a gondolataim, határozottságot és magabiztosságot erőltetek magamra, majd benyitok. Titkárnők, asszisztensek… valamivel többen, mint amire emlékeztem. Ahhoz lépek oda, akire még emlékszem. Meglepetten emeli fel a fejét a munkájából.

- Mr. Potter, ön itt? Mit tehetek önért?

- Beszélnem kell a miniszter úrral!

- Keresek önnek egy időpontot…

- Most.

- De Mr. Potter… ez nem így működik…

- Nekem igen!

- De a miniszter úr roppant elfoglalt!

- Biztos vagyok benne, hogy a számomra lesz öt perce.

Nem mer nemet mondani, de látom rajta, hogy még akadékoskodna. Csak megcsóválom a fejem, és Kingsley ajtaja felé indulok. Halkan bekopogok, de magamon érzek minden pillantást, azt várják, mikor dob ki a miniszter. Mikor halkan kiszól, belépek hozzá.

Csak egy pillanatra lepődik meg, aztán elmosolyodik.

- Harry Potter… - feláll, és elindul felém. – Ezer éve nem láttalak. Minden rendben?

- Velem igen. És veled? – kérdezek vissza, miközben barátian meglapogatjuk egymás hátát.

- Káosz hegyek. De nem panaszkodom, én vállaltam. Gyere, és ülj le! Nem sokat hallottam felőled mostanság. Hogy megy suli? Bár… ez hülye kérdés volt hozzád, igazából sosem értettem, hogy mit akarsz még tanulni.

- Csak be akartam tartani a szabályokat. De ez most nem lényeges.

- Rendben. Mit tehetek érted?

Lassan előadom minden szívfájdalmam. Eleinte nehezen, mert nem tudom, hogy fog reagálni, és tényleg nincs kedvem rövid időn belül ajtón kívül találni magam. De aztán, ahogy látom, hogy komolyan figyel rám, őszintén elmondok neki mindent. Amit láttam, amit gyanítok, és azt is, amit még hozzágondolok. Néha látom, hogy közbeszólna, de aztán mégsem teszi, amíg nem értem a végére. Csak akkor szólal meg, mikor kifogytam a szóból.

- Ugye tudod, Harry, hogy ezek nagyon komoly vádak?

- Tisztában vagyok vele. De nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék teljesen biztos magamban.

- Számomra ez annyira hihetetlen, Harry… Marcus Delay már akkor igazgató volt ott, mikor én oda jártam, és ennek már húsz éve. És soha nem merült fel kétség a tisztességével kapcsolatban. Corn pedig két évfolyammal járt felettem, és a parancsnokságon is többször dolgoztunk együtt… mindig számíthattam rá.

- Tudom. És tudom, hogy a szemedben minden gyanú felett állnak… de én tudom, hogy mit éltem át.

- Harry… nem lehet, hogy… hogy valamit félreértettél?

Jaj, a fenébe, annyira tudtam, hogy ebből ez lesz. Megértem a reakcióját, de akkor is bosszant. Valahogy ebben a dologban mindenki engem akar hülyének kihozni. De megpróbálom megőrizni a hidegvérem, mert tudom, hogy azzal többet érhetek el, mintha most kiborulok.

- Nézd… neked… de csak neked… még el is hinném, hogy így van, ha Corn nem akart volna engem is belerángatni. De azt a beszélgetést nem lehetett félreérteni. Ahogy arra próbált rávenni, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében hallgassak a kis piszkos üzleteikről – csak sóhajt, és tudom, hogy viaskodik magában. – Figyelj… nem azt kérem, hogy az én szavam alapján rohand le őket, és csukasd börtönbe. Csupán annyit kérek, járj utána annak, amit állítok. Aztán majd eldöntöd, hogy mit akarsz csinálni. Megtisztítani legalább a parancsnokságot és az iskolát ezektől az alakoktól, vagy továbbra is hinni az emlékeidnek, és szemet hunyni a dolgok felett.

- Harry, hogy mondhatsz ilyet?

- Ne haragudj, de az elmúlt hetekben már annyi elutasítást kaptam, hogy még egy már meg sem lepne.

- Feltételezed rólam, hogy…

- Nem! Pontosan ezért jöttem hozzád, mert te vagy az egyetlen, akiben még bízom.

- Rendben. Meglátom, mit tehetek. De ez egy nagyon kínos ügy, Harry. Nem ígérhetek neked holnapra eredményeket.

- Tudom. Nem is várom. Már annak örülök, hogy meghallgattál, és nem hajtottál el a fenébe.

- Ugyan miért tenném? Mindig jó megfigyelő voltál, hallgatnom kell a szavadra. Csak… nehezemre esik elhinni.

- Megértem. Ezért kérem, hogy saját magad bizonyosodj meg róla.

- Úgy lesz, Harry. És ha bármit megtudok, értesítlek. Hol talállak meg?

- Inkább majd én kereslek – mondom neki, mert tudom, hogy a Malfoy név említése meglehetősen rontana az esélyeimen, hogy higgyen nekem. Nem Draco miatt, hanem még Lucius emléke miatt.

- Mégsem bízol bennem?

- De igen. De ezt most jobb, ha nem tudod.

- Rendben – bólint rá végül.

- Hát, akkor még egyszer kösz, hogy meghallgattál – állok fel végül. – És majd jelentkezem.

- Rendben, Harry. Gyere bármikor! – mosolyodik el halványan, mire felvonom az egyik szemöldököm.

- Az embereid nem így gondolják.

- Csak vigyáznak rám. Ez a dolguk. De majd beszélek velük.

- Hagyd. Nem nyugtatná meg a lelkem, ha csak úgy be lehetne sétálni hozzád – mondom, és búcsúzóul még kezet nyújtok neki. Érzem a hátamban a tekintetét, ahogy kimegyek az irodájából.

Kint pedig úgy néznek rám, mint a jetire, hogy bejelentés nélkül csak így beállítottam, és nem szálltam el, mint a győzelmi zászló. Nem foglalkozom velük. Visszamegyek az előcsarnokba, és miután visszakaptam a pálcámat, inkább hazamegyek.

Késő délután van már, talán Draco is hamarosan hazajön. Így nem ülök le kajálni, bár már kezd felkopni az állam, hisz tegnap este óta nem ettem, de inkább megvárom.

Kisétálok a kertbe, arra gondolok, meg kéne néznem, hogy meg vannak-e még a rózsák, és közben legalább végiggondolom, hogy volt-e valami értelme a minisztériumi látogatásomnak. Végül némi ígéretet kaptam Kingsleytől, de tudom, ahhoz, hogy ez működjön, először saját magát kell legyőznie. Tisztában vagyok vele, hogy idővel képes lesz rá, de én most türelmetlen vagyok. Azonnal szeretnék valamit tenni… de ennél többet nem tudok. Frusztráló érzés, nem mondom.

Közben elérek a rózsákig. Hogy stílszerűen fogalmazzak, nincsenek ugyan rózsás állapotban, de azért látom rajtuk, hogy valaki próbálkozott velük. Sosem hittem volna, hogy Draco rászánja magát, de úgy tűnik, mégis megtette. Pedig rengeteg fájdalmas emlék kötötte ezekhez a virágokhoz. Az édesanyja is, és én is… de talán az a hevenyészett ígérete, amit nekem tett, jelentett neki annyit, hogy szembenézzen ezekkel a fájdalmakkal. És ez egy újabb fénysugarat csillant fel előttem, hogy talán van még remény a számunkra, csak okosnak, kitartónak és türelmesnek kell lennem.

~~ o ~~

Egy fél órával később Draco is hazaér. Úgy oson mögém, hogy észre sem veszem, így ugrok egy fél métert, mikor megszólal.

- Sejtettem, hogy itt talállak – mondja. – Nos, milyen napod volt?

- Szinte olyan, amilyennek előre sejtettem.

- Ez nem hangzik túl jól. Elmondod?

- Persze. De menjünk be inkább, és üljünk le – mintegy végszóra megkordul a gyomrom, és Draco kérdőn néz rám.

- Egész nap nem ettél? – csak vállat vonok. Az volt a legkisebb gondom, hogy enni kéne. – Adok én neked! – fenyeget meg félig-meddig tréfásan. - Most bemegyünk és vacsorázunk. Addig még a beszámolód is várhat.

Némán sétálunk el vissza a házig, időnként megkísért a gondolat, hogy megfogjam a kezét. Egyik ilyen alkalommal tehetek egy apró, önkéntelen mozdulatot, mert egy pillanatra rám néz, majd lehajtja a fejét. Nem tiltakozik, nem néz rám csúnyán, csak azt érzem, hogy egy kicsit lezárja magát. Amíg ez nem oldódik fel, csak erőltetném a dolgot, amit tudom, hogy nem venne jó néven.

Némán vacsorázunk, majd átmegyünk a szalonba. Tölt egy pohár bort mindkettőnknek, ami ellen azonnal tiltakoznék, hisz nem nagyon szoktam inni, de nem hagyja.

- Ez most jót fog tenni, Harry. Idd meg!

- Rendben – egyezek bele végül, és leülök a kanapéra, belekortyolok a boromba. Hordóízű és erős. Egy szakértő biztos azt mondaná rá, hogy fenséges, érett bor. Ha ezt megiszom, ki fogom ütni magam megint. Draco mellém telepszik, és most már érdeklődve néz rám.

- Szóval, mire jutottál a minisztériumban?

- Túl sokra nem. Kingsley úgy reagált, ahogy vártam. Nehezére esik hinni nekem, hisz mindannyiukat személyesen ismeri. Együtt dolgozott valamennyivel, vagy akár még tanították is, mikor ő járt iskolába. Benne is összeomlana egy világ, ha kiderülne, hogy mégis igazam van.

- Elhajtott?

- Nem. Megígérte, hogy utánajár a dolognak. De tudom, hogy ez nem egyszerű neki.

- Ha tényleg utánajár, be fogja látni, hogy igazad van.

- Persze. Csak az még hetek, hónapok kérdése. Hisz, ahogy mondta, ez egy kényes ügy. Túl sokan vannak benne, és olyan emberek, akiknek nem lehet csak úgy nekik esni.

- És te türelmetlen vagy, mint mindig.

- Eléggé.

- Akkor tarts több vasat a tűzbe. Beszélj másokkal is.

- Más ötletem nem nagyon van.

- És az öreg Weasley? Neki is van némi szava, mióta áthelyezték.

- Nem akarom belekeverni. És különben is, ha Ron már megelőzött és beszélt vele, akkor úgyis falra hányt borsó. Amilyen véleménnyel most Ron van rólam, ellenem fordíthatta az apját is.

- Akkor keress valaki mást!

- Ugyan ki hinne nekem?

Lassan felém fordul, és lazán a kanapé támlájára támaszkodva az enyémnek koccintja a poharát. – Még mindig nem hiszel magadban. Pedig ideje lenne.

- Nem láttál ma a minisztériumban... Rég voltam ennyire határozott és magabiztos.

- És? Megnyíltak az ajtók?

- Meg.

- Na látod. Harry Potternek senki nem mer nemet mondani, ha valamit nagyon akar.

Két korty bort ittam, de úgy tűnik, már megártott, mert félénken megcirógatom a háttámlán nyugvó kezét. – Egy valakit ismerek, aki igen – mondom halkan.

Egy pillanatig a kezemre néz, ami még mindig az övén nyugszik, majd sóhajt.

- Az a valaki már megtanulta, mekkora fájdalmat tudsz hagyni magad mögött – mondja, és elhúzza a kezét.

Valahonnan megint belém bújik a mardekáros ördög, pedig tudom, hogy őt nem kellene bántanom, hisz csak segíteni akar most is. De akkor sem tudom megállni, hogy ne szóljak be neki.

- Ugyan, Draco… hisz neked csak egy könnyű nyári kaland volt az egész, nem? Csak én voltam a kis hülye, naiv griffendéles, aki beléd szeretett.

Veszélyesen villan az az ezüst szempár, és én tudom, hogy most túllőttem a célon.

- Én nem kértem tőled ilyesmit, és nem is ígértem semmit, amit most számon kérhetnél rajtam.

- Draco… várj! Ne haragudj… én… nem akartalak megbántani. Csak… mindig te voltál, aki ezt hangoztattad.

- Persze – mondja, és feláll mellőlem, és az ablakhoz sétál. Az, hogy nem hagy itt a fenébe, azt jelenti, hogy azért még nem tartja lezártnak a témát. Utána megyek.

- Sajnálom, hallod? – simogatom meg a karját. – Te is tudod, milyen nehéz volt elmennem! Beleszakadt a szívem… de te is arra bíztattál, hogy menjek!

- Mit tehettem volna? Láncoljalak magamhoz, és tegyelek boldogtalanná egy életre?

- De te tudtad, hogy mi vár rám…

- Az élettől nem tudlak megvédeni, Harry! A sorsoddal szembe kell nézned, azt hittem, ezt már volt lehetőséged megtanulni! Az élet bármely területén belefuthatsz nehézségekbe – fordul végre felém, és végtelenül komolyan néz a szemembe.

- De figyelmeztethettél volna!

- Ugyan mire?

- Arra, hogy nem minden az, aminek látszik… és arra, hogy amit ott kaphatok, töredékét sem éri annak, amit te adhatsz nekem.

- Nem hittél volna nekem.

- Honnan tudod?

- Akkor még sok mindent másképp láttál. És most is csak azért látod így, mert csalódtál.

- De nem érte meg…

- Harry! Az álmaid érnek mindig a legtöbbet az életedben. Soha, semmi ne legyen fontosabb!

- Az álmaim szart sem érnek! – fakadok ki, és most valóban így gondolom.

- Tudod, hogy ez nem igaz. Csalódtál emberekben… de ettől még ne dőljön össze a hited a jóban. Te ettől vagy az, aki. Attól, hogy hiszel a tisztességben, a becsületben, az elveidben. Ezt soha ne add fel! Se azért, mert vannak ilyen aljas emberek, akik miatt most mérges vagy, se miattam – mondja, és újra az ablak felé fordul.

Nem tudom, hogy most mit mondjak, így csak a vállára hajtom a homlokom. Szeretném átölelni, hozzábújni, de tudom, hogy még nem szabad.

- Tudod – mondom végül -, veszettül hiányoztál az elmúlt hónapokban. Minden nap gondoltam rád. És amikor összeomlott az egész, csak te jutottál eszembe, ahova menekülhetnék. Csak te vagy ezen az egész rohadt világon, aki számít nekem, és akire számíthatok. Még akkor is, ha egy undok dög vagy. Ennek ellenére te vagy nekem a legfontosabb. Fontosabb a hülye iskolánál, és a hülye álmaimnál, amikből azóta már rémálmok lettek. De nem kényszerítelek semmire. Nem tehetem. Erre nagyon jól megtanítottál. Tegnap azt mondtad, várjunk… és én elfogadom. Várjunk. Várjuk meg, amíg letisztul ez a hülye helyzet, és akkor mindketten el tudjuk dönteni, hogy mit akarunk. Így oké?

Csak bólint, mire még megsimogatom a karját, és felmegyek a szobámba.

Elmegyek fürödni, hátha az megnyugtatja kissé felkorbácsolt idegeimet. Aztán az ágyamra telepszem, a hátamat a falnak döntve, és felváltva gondolkodom a mai napon és Dracón. Tudom, hogy egyik ügyben sem fogok tudni most előbbre lépni, de mégis kattognak a fogaskerekek a fejemben.

Jó idővel később hallom Dracót is feljönni, majd ő is elmegy fürödni. Én ekkor már elfeküdtem az ágyamban, kioltottam a fényeket, és megpróbálok aludni. Már majdnem sikerül, mikor hallom a szobám ajtaját nyílni, majd érzem, ahogy Draco óvatosan leül az ágyam szélére.

Ahogy ránézek, úgy ragyognak a szemei a holdfényben, hogy az belém fojtja a szót. Talán jobb is. Lassan felülök, de csak megbabonázva nézek a szemébe.

- Tudod – szólal meg végül halkan -, mikor elmentél… olyan volt… mintha belőlem is magaddal vittél volna egy darabot. A lelkem egy részét… Sokáig nem találtam magamra. Úgy járkáltam a házban, mint egy kísértet – sóhajt, és egy kis időre elhallgat. Úgy mondanék valamit, vagy egyszerűen csak megölelném, de nem teszem, mert tudom, hogy akkor nem tudná végigmondani, amit akar. – Csak az az egy dolog tartotta bennem a lelket, hogy tényleg tudtam, hogy ezt kell tenned. De ettől még hiányoztál. És bár mindig jött valaki az utamba, aki szíves-örömest eljött velem… sosem volt olyan, mint veled. Tudod, hogy sokszor csak az okklumencia tartott vissza attól, hogy kiboruljak? Csak hát nem igazán engedhettem meg magamnak, hogy elássam magam az önsajnálatba. De hosszú idő kellett, hogy elfogadjam, hogy már egy másik életet élsz – néhány másodpercre megint elhallgat. – Harry, én ezt nem akarom még egyszer átélni. Nem bírnám ki. Egyszer már elvesztettem valakit, akit szerettem, és egyszer már te is elhagytál. Ez pont elég egy embernek, nem akarok többet szenvedni.

- De ha csak egy kicsit tudnál szeretni – szakítom félbe végül -, én soha többé nem hagynálak el.

- Ne ígérj olyat, Harry, amit nem tudsz betartani! Ne kötelezd magad olyanra, ami… ami ellentétben áll az elveiddel.

- De én…

- Harry, kérlek… most lehet, hogy így érzel… mert haragban vagy az egész világgal… de ha kitisztul a kép, újra a saját utadat kell járnod.

- És ha az a tiéd mellett vezet?

- Ezt nem tudhatjuk – csóválja meg a fejét.

- És meg sem próbáljuk kideríteni?

- Talán… majd egyszer… ha már te is tisztábban látod a saját érzéseidet… és én is szembe tudok nézni a félelmeimmel. Látod… tegnap azt kérdezted, hogy én mitől félek… és úgy tűnik, az sem változott, hogy tőlem mindig, minden kérdésre kapsz választ.

- Azt hiszem, ezt a választ már tegnap megkaptam.

- Nocsak – mosolyodik el halványan -, kezded kiismerni az embereket?

- Lehet.

- Helyes. De most megyek. Tulajdonképpen csak szólni akartam, hogy holnap későn jövök. Van egy kis plusz dolgom.

- Valami stikli? – nézek rá én is egy halvány mosollyal.

- Olyasmi – mosolyog vissza. – Jó éjt, Harry!

- Neked is – mondom, és nézek utána, ahogy kimegy a szobából.