A következő napjaim azzal telnek, hogy még néhány emberrel próbálok beszélni, de a legtöbb úgy néz rám, mintha közveszélyes őrült lennék. A legjobb eredményt, még mindig úgy tűnik, hogy Kingsleynél értem el. Bár ez a tény nem ér meglepetésként.

Dracóval nem sokat találkozom, nem csak másnap jön haza később, hanem még pár napig. Szinte nem is látom. Csak néhány szót beszélünk, mikor hazaesik, és látom rajta, hogy fáradt, így nem nyaggatom hülyeségekkel.

Egyik ráérő délutánomon bemegy Kingsleyhez. Nem mintha ilyen rövid idő alatt eredményt várnék tőle, egyszerűen csak beszélgetni akarok valakivel, aki nem néz hülyének teljesen. Csak egy kicsit. Egész jól eldiskurálunk, ezúttal ő mesél a gondjairól, a nehézségeiről. Tudom, hogy nincs könnyű dolga, és még én is hozzá jövök a hülyeségeimmel.

Mikor kijövök a minisztériumból, valami sugallat hatására nem hoppanálok azonnal haza, hanem még sétálok egyet az Abszol úton. Éppen az egyik újságos előtt megyek el, mikor megakad a szemem az egyik főcímen.

„Vesztegetés gyanújába keveredett az aurorképző szakiskola vezetője".

Nem mondom, hogy nem áll meg a szívem egy pillanatra. Gyorsan megveszem az újságot, és mohón nekiállok olvasni a cikket. Röviden és tömören annyi a lényeg, hogy magát megnevezni nem kívánó forrás bizonyítékokat, köztük fotókat jutatott el a szerkesztőségbe, amelyek azt igazolják, hogy Delay igazgató némi kenőpénz fejében behunyta a szemét bizonyos dolgok felett. Természetesen az újság eljuttatta a képeket az aurorparancsnokságra, akik független vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezik, bla-bla-bla… A többi már nem érdekes.

Le vagyok dermedve, mint akit sóbálványátokkal sújtottak. Szóval nem csak nekem szúrt szemet a dolog? De ki vehette észre rajtam kívül? És hogy juthatott bizonyítékhoz? És egyáltalán nekem miért nem jutott eszembe a médiához fordulni? Na ezt legalább tudom. A saját életemből eddig csak szar tapasztalataim voltak az újsággal. Bár, ha így belegondolok, ha Rita Vitrolt állítottam volna rá az ügyre, már biztos, hogy mindent tudnánk.

Ahogy lassan felengedek, inkább hazasietek. Legnagyobb meglepetésemre Draco már otthon van, pedig az elmúlt néhány napban alig láttam. Egy pohár borral a kezében ül a szalonban, és egy könyvet lapozgat.

- Szia! Te már itthon? – kérdezem, mikor meglátom.

- Aha. De ha zavarlak, elhúzhatok – mondja fel sem nézve. Remek. Ezek szerint pompás a hangulata. Ez hiányzott még nekem, mint púp a hátamról.

- Olvastad a mai újságot? – kérdezem, megpróbálva felvenni vele a kommunikáció fonalát.

- Nem. Nem szoktam – mondja lazán, és végre rám néz.

- Ezt most érdemes – nyomom a kezébe a Prófétát.

Felvont szemöldökkel veszi át, és elolvassa a vezércikket. – Nem semmi – mondja végül. – Te voltál?

- Nem – rázom meg a fejem. – De hülye voltam, hogy nekem nem jutott eszembe.

- Valaki megtette helyetted. Ezek szerint a gépezet beindult.

- Rohadtul érdekelne, hogy ki volt – ülök le mellé elgondolkodva, hisz tényleg nem fér a fejembe. Hogy egyáltalán ki tudhatott róla… akinek még lehetősége is volt ezt megtenni.

- Nem teljesen mindegy, Harry? A lényeg, hogy a bűnösök megkapják, amit érdemelnek.

- Igen, de…

- Azt ne mondd, hogy így sem jó! Vagy azt szeretted volna, hogy a te neved virítson a cikk elején? – kérdezi kissé gúnyosan.

- Ez eszembe se jutott, te hülye! – nézek rá döbbenten. – Nem azért csináltam… illetve próbálkoztam, hogy ezzel magamat dicsőítsem. Csak tényleg érdekelne, hogy ki tudta ezt megcsinálni. Bizonyítékot szerezni, úgy, hogy ne bukjon le, és rávenni a Prófétát, hogy hozza is le ezt a cikket. Hisz az újság is sokat kockáztat egy ilyen hírrel.

- Talán valaki, akinek több eszköz van a kezében, mint neked. Vagy csak mások… az eszközei.

- Mire gondolsz?

Lazán vállat von. – Időnként az ilyen embereket csak a saját fegyverükkel lehet legyőzni. A saját stílusukban. Ha valaki görény, csak akkor tudsz vele valamit kezdeni, ha átmenetileg te is az leszel. Ezt jobb, ha a későbbiekre is megjegyzed.

- Az ilyesmi nem igazán a stílusom.

- Lehet, hogy nem túl gáláns módszer, de mint a mellékelt ábra bizonyítja, legalább hasznos.

- De akkor is… valaki csak úgy besétál az utcáról a szerkesztőségbe, átad nekik egy ekkora sztorit, és minden kérdés, minden utánajárás nélkül lehozzák… én ezt nem értem…

- Mit nem lehet ezen érteni, Potter? – néz rám megcsóválva a fejét. – Valaki tudomást szerez arról, hogy mi a nyavalya folyik itt, és veszi a fáradtságot, hogy utána is nézzen. És persze nem rest közben fényképezőgépet is vinni magával. Aztán szépen hazamegy, elkészíti a képeket, közben pedig küld egy baglyot a Próféta főszerkesztőjének, hogy semleges helyen szeretne találkozni vele. Találkoznak, átadja neki a képeket, és ilyen-olyan ráhatással meggyőzi, hogy jobb lesz neki, ha szépen leközli a szenzációt. Mi ezen olyan rohadt bonyolult?

Csak nézek rá, és hirtelen megértem. Az első pillanatban még levegőt sem kapok, mikor rájövök a megoldásra. – Te voltál?

- Ne nézz hülyének, Potter! Nem ettem meszet. Én nem vagyok jótékonysági intézmény, hogy ilyenekre pazaroljam az időm.

- Pedig tuti, hogy te voltál!

- Dehogy voltam!

- Draco… - végül elmosolyodik, és beadja a derekát.

- Jól van, én voltam. Most boldog vagy?

- El nem tudom mondani, mennyire – mondom, és megölelem.

- Jól van, azért nem kell megfojtani – neveti el magát.

Megkönnyebbülten sóhajt, mikor végül elengedem, de nekem most ezer kérdés tolong az agyamban. – De… hogyan… mikor… miért?

- Szabatosan fogalmazol, Potter. Szép kerek mondatokban.

- Menj a fenébe! Nem válaszolnál inkább, ahelyett, hogy cikizel?

- Mit gondolsz, mi a búbánatot csináltam az elmúlt napokban?

- Ezért jöttél haza későn? Te tényleg erre áldoztad a drága időd? Azt nem kérdezem meg, hogy érted el, mert azt hiszem, jobb, ha nem tudom. De… miért csináltad?

- Mert erre vágytál… És mert nekem volt lehetőségem lépni, neked meg nem. Mondtam már az előbb. Vannak olyan lehetőségek a kezemben, amik neked nincsenek.

- De te most tényleg az én kedvemért napok óta ezen dolgozol?

- Azért nem kellett megszakadnom bele – mondja megforgatva a szemeit, és látom, hogy már kezd elege lenni a rajongásomból. Jól van, megpróbálom visszafogni magam.

- Köszönöm, Draco! Én nem is tudom, hogy háláljam meg…

- Nekem lenne egy ötletem.

Merlin… meghűl bennem a vér egy pillanatra. Egy mardekáros bármit képes kitalálni ilyen helyzetben.

- Mondd!

- Csak egy javaslat… ötlet… inkább kérés… ha lenne kedved…

- Ne húzd fel az agyam, Malfoy!

- Gyere velem Blaise esküvőjére!

- Úgy érted…

- Együtt – néz komolyan a szemembe. - Nem kell most válaszolnod. Van még addig egy csomó idő. Gondoldd meg.

- De… ez azt jelenti, hogy…

- Addig még van időnk tisztázni a dolgainkat. Neked eldöntened, hogy mit akarsz most kezdeni az életeddel. Ne… - fojtja belém a szót, mikor látja, hogy közbe akarok szólni. – Nem most. Most örülj ennek – int a fejével az újság felé. – Aztán ha meguntad, esetleg vacsorázhatnánk, és aludhatnánk, mert az elmúlt napokban nem sok lehetőségem volt, és piszok fáradt vagyok. Majd holnap, vagy inkább majd a hétvégén beszélhetnénk a mi dolgainkról is.

- Rendben – adom meg magam, mert látom, hogy már nagyon menekülni akar a szituációból. Egyáltalán azt is csodálom, hogy eddig tűrte a hülyeségemet.

Vacsora közben elkalandoznak a gondolataim, ami kiül az arcomra, mert rám szól.

- Hol jársz, Potter?

- Csak az jutott az eszembe, hogy hogy állok most Kingsley elé? Tuti azt fogja hinni, hogy én voltam.

- Mondd meg neki, hogy én voltam.

- Biztos repesni fog az örömtől. De mindegy, ezt majd én lerendezem vele.

- Helyes. Csak határozottan továbbra is. De most menjünk aludni.

- Mehetünk – mondom én is befejezve a vacsorámat.

Lassan felsétálunk a lépcsőn, majd a szobáink előtt még megállunk.

- Draco… én tényleg nagyon köszönöm, hogy ezt megtetted… ez nagyon sokat jelent nekem, és…

- Harry, ha hajnalig ezt hallgatom, akkor ma sem fogom kipihenni magam.

Na, megint megszólalt az örök romantikus. – Tudom, csak…

- Nincsen csak – lép oda hozzám, és megsimogatja az arcom. Néhány pillanatig csak néz a szemembe, végül odahajol hozzám, és egy röpke puszit lehel a számra. – Jó éjt! – súgja még, és bemegy a szobájába, én pedig a mai nap folyamán már sokadszor játszok sóbálványt.

Egyszerűen nem értem, mi ütött a szőkébe. Azt sem, hogy megoldotta helyettem ezt az ügyet, vagy legalábbis elindította a legjobb úton, és azt sem, hogy hirtelen felcsillantotta előttem a lehetőséget, hogy közelebb engedjen magához. Hisz az ajánlata, hogy menjünk együtt Blaise esküvőjére, úgy tűnik, azt jelenti, hogy megpróbálhatnánk újra. Hiszen azt mondta, együtt… Bár nála sosem lehet tudni, hogy ez mit jelent. A nyáron is együtt voltunk… valamennyire. De hát, én már egy olyan szituációval is elégedett lennék.

Megrázom a fejem, és végül bemegyek a szobámba. Nem mondom, hogy Draco ma esti viselkedése, és az a lepkeszárny-érintésnyi csók hagyja nyugodni a lelkem. Egyáltalán nem. De meg kell próbálnom aludni. Holnap még vár rám egy kínos beszélgetés Kingsleyvel. Hisz valahogy ki kell magyaráznom ezt a dolgot. Biztos, hogy le fog támadni, hogy miért csináltam ilyet. Mikor megígérte, hogy utánajár a dolognak, szépen, csendben. Hát erről most letehet.

De ezeket a gondokat inkább meghagyom a holnapnak. Most kicsit lecsillapítom a gondolataim, és megpróbálok aludni.

~~ o ~~

Másnap megint későn ébredek. Nehezemre esik kimászni az ágyból, mert semmi kedvem a minisztériumba menni. Ennek ellenére, tudom, hogy meg kell tennem. Így fair.

Végül összeszedem magam, megreggelizek gyorsan, bár már késő délelőtt van. Aztán kelletlen képpel bár, de Londonba megyek.

Mielőtt bekopogok Kingsleyhez, veszek még pár nagy levegőt, bár most már senki nem áll az utamba, úgy megszokták, hogy ide járok szinte minden nap.

Mikor belépek, Kingsley fürkészőn néz rám, majd tanácstalanul sóhajt.

- Harry, miért csináltad ezt? Én megígértem neked, hogy…

- Tudtam, hogy ez lesz az első kérdésed, de nem én voltam.

- Hanem ki? – néz rám kételkedve.

- Valaki, aki megunta, hogy emiatt gyötröm magam.

- Ki az?

- Valaki, akinek fontos, hogy megnyugodjon végre a lelkem.

- Harry…

- Nem örülnél neki, ha tudnád.

- Ha valakinek ennyire fontos vagy, hogy ezt meglépte érted… miért ne örülnék neki?

- Mert a te szemedben ő talán nem egy olyan ember, aki… hozzám való.

- Sosem szólnék bele az életedbe, Harry. Semmi alapom nincs rá. Bárkit választhatsz életed párjául, ha boldog vagy vele.

- Még akkor is… ha egy férfit választanék?

Csak egy pillanatig tűnik meglepettnek, de aztán szinte látom, ahogy gondolatban vállat von. – Ez a te döntésed, Harry. Mint mondtam… ha boldog vagy, más nem számít. De ha ennyire titkolod a kilétét, akkor más is van a dolog mögött, ha jól sejtem.

- Valóban tudni akarod?

- Csak ha el akarod mondani.

Hát, ha eddig nem borította rám az asztalt, talán ettől sem fogja. Egye fene…

- Draco Malfoy.

Igaz, hogy rajta nem látni, ha elsápad, de inkább érzem, hogy így van. Néhány másodperc után azonban összeszedi magát.

- Hát… nem mondom, hogy nem leptél meg. Több okból is. Azt, hogy egy férfit választasz életed párjául… egye pokol, még lenyelem. De hogy Malfoyt… azt a Draco Malfoyt, akivel gyerekkorotok óta gyűlöltétek egymást… azt a Draco Malfoyt, akinek az apja Voldemort első embere volt…

- Draco nem az apja. Nekem is ez volt az első lecke, amit meg kellett tanulnom. Nézd… én nem állítom, hogy ő egy fedhetetlen ember. Korán sem… megvannak a kis stiklijei, és ezzel tisztában vagyok. Soha nem is tagadta előttem. De akkor sem hasonlítható az apjához.

- Viszont, ha auror akarsz lenni, Harry… a vele való kapcsolatod károsan befolyásolhatja a jövődet. És mielőtt közbeszólsz… ez nem az én személyes véleményem. Miattam, ha tényleg boldog lennél, akár az ördöggel is összeállhatsz, de a világ nem ilyen megértő.

- Tudom, Kingsley. De én már nem akarok visszamenni az iskolába.

- Harry, amióta csak ismerlek, erre készülsz…

- Arra, hogy olyan emberek tanítsanak törvénytiszteletre, akik két lábbal tapossák a szabályokat? Nem. Nem erre készültem.

- Idővel rendet teszünk, Harry, hidd el!

- Levágjuk a hétfejű sárkány egyik fejét… óriási eredmény.

- Akkor mit szeretnél?

- Nem tudom. Majd kitalálok valamit. Nem adom fel az álmaimat, hogy tegyek valamit a jóért, de rájöttem, hogy nem egy darab pergamenre van szükségem, hogy ezt megtehessem. És különben is… te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy semmit nem tudnak már nekem tanítani. És arra sincs szükségem, hogy a parancsnokságon akárki megmondja, hogy mit csináljak és hogyan, csak azért, mert ő már régebb óta ott van. Mióta az eszemet tudom, egyedül dolgoztam, jobb esetben a barátaimmal. De az igazán gázos helyzetekben mégis egyedül. Nem kellett vigyáznom senkire, csak magamra, és nem akadályozott senki.

Ahogy ránézek, látom, hogy halványan elmosolyodik.

- Mi jutott eszedbe?

- Úgy beszélsz, mint Rémszem.

- Mi van? – nézek rá csodálkozva.

- Ő mondta mindig ezt. Ne mondja meg senki, hogy dolgozzak! Addig volt mindig eredményes, amíg nem akart neki valaki segíteni… vagy ahogy ő mondta, hátráltatni. Igazi szabadúszó volt, magányos farkas. És most az ő szavait hallom vissza tőled. Te sem tűröd senkitől, hogy beleszóljon a dolgaidba. Talán az ő útját kéne járnod…egyedül vadászni… bár meglehetősen kockázatos. Mert igaz, hogy senki nem szól bele a munkádba, de ha bajban vagy sem számíthatsz senkire.

Ezen elgondolkodom. Hogy miért is nem jutott előbb eszembe. Nem is olyan elvetemült ötlet.

- És van erre valami lehetőségem?

- Természetesen van. De jól gondold meg! Hisz igaz, hogy a szabadság előnyeivel jár a dolog, de ugyanakkor a szabályok nem védenek annyira, mintha hivatalosan dolgoznál a parancsnokságon.

- Ez a legkevesebb. Erről beszéljünk még, ha kicsit elcsitult a káosz! Addig én is megfontolom a dolgot.

- Rendben, Harry. De most ha megbocsátasz, egy fél óra múlva egy megbeszélésem lesz.

- Persze. És ne haragudj, hogy ilyen sokáig feltartottalak.

- Ugyan. Örülök, hogy láttalak. És, ha valami fejlemény van az ügyünkben, tájékoztatlak.

- Kösz. Most már tudod, hol találsz.

- Igen, tudom – mondja még mindig hitetlenkedve csóválva a fejét, de egyáltalán nem látom, hogy mérges lenne, vagy neheztelne érte. Ez némi megkönnyebbüléssel tölt el. Búcsúzóul kezet rázunk, és végül hagyom dolgozni.

Hazamegyek, és egy teával letelepszem a szalonba, a kandalló elé. Teljesen a gondolataimba süllyedek, és még azt sem veszem észre, hogy Draco mikor jön haza.

- Harry, minden oké? – áll meg mögöttem, és finoman megérinti a vállam.

- Persze. Miért?

- Gondterhelt a tekinteted. Beszéltél Kingsleyvel?

- Igen.

- Minden szót úgy kell kihúznom belőled, vagy hajlandó vagy legalább kétszavas választ adni egy kérésre?

- Bocs. Nem voltam itt teljesen. Mire vagy kiváncsi?

- Hogy mi volt Kingsleyvel. Nagyon letámadott?

- Eleinte igen.

- És mit mondtál neki?

- Az igazat – mondom lesütve a szemem, és érzem magamon a fürkésző tekintetét, hogy vajon mennyit mondtam el az igazságból. – Arra gondoltam, hogy talán te sem bánnád. Vagy igen?

Még néhány pillanatig néz rám, csak utána szólal meg. – Nem, Harry, nem bánom. Csak azon tűnődöm, mi vitt rá?

- Nem tudom. Egyszerűen csak úgy éreztem, így helyes. És hogy nem fogja leharapni a fejem, ha elmondom neki.

- Gondolom nem volt kitörően lelkes.

- Hát nem, de azt hiszem, napirendre tért a dolog felett.

- Biztos? Nem úgy tűnsz, mint akinek nyugodt a lelke…

- Ez nem miattad… illetve… nem azért, mert elmondtam neki… csak adott egy érdekes ötletet, és azon gondolkodom.

- Elmondod?

- Ezt most inkább emésztem még egy kicsit.

- Ahogy akarod. Vacsorázunk?

- Persze. Én sem ettem reggel óta.

Gyorsan megvacsorázunk, aztán visszatelepszünk a szalonba.

- Elmondod, milyen érzés volt?

- Elmondani neki? – csak bólint, mire elgondolkodom. – Nem is tudom. Egy kicsit izgultam. Tudod, annyira nem fontos a véleménye, csak valahogy úgy tartottam fairnek, hogy tudja. De…

- Igen?

- Elmondtam… Hermionénak… még akkor szeptemberben…

- És?

- Egy kicsit olyan lehetett, mint neked Perselusszal… tudtam, hogy meg fog érteni… de mégis féltem.

- És megértette?

- Igen. Tök természetesen elfogadta. Teljesen ledöbbentem.

- Idővel képes leszel felvállalni. Főleg, ha látod, hogy azok, akiknek fontos a véleménye, elfogadják.

Egy cinikus mosollyal lehajtom a fejem.

- Mi jutott eszedbe?

- Hogy Ron tuti szarrá átkozna, ha megtudná…

- Egyszer majd felnő ő is… lehet, hogy csak hatvan éves korára, de eljön az az idő is. Addig ne törődj vele.

- Megpróbálom – mondom, majd ránézek. – Holnap itthon vagy?

- Persze, holnap szombat. Miért?

- Csak csinálhatnánk valamit együtt. Vagy sétálhatnánk a kertben… vagy bármi.

- És ígértem neked egy beszélgetést is… tudom. De ahhoz talán meg kéne osztanod velem az ötletet, amit Kingsleytől kaptál. És akkor majd tisztábban látunk. De ezt hagyjuk meg a holnapnak. Most lassan ideje nyugovóra térnünk.

- Még ne! – kérem, mire egy mardekáros mosoly jelenik meg a szája sarkában. - Te most direkt szívatsz? – nézek rá.

- Nem. Bár megérdemelnéd – mosolyodik el. – De ez nem lesz egy könnyű és rövid beszélgetés. Hagyjuk meg holnapra. Tiszta fejjel, kicsit nyugodtabban – mondja, majd megcirógatja az arcom. – Még mindig olyan türelmetlen vagy, mint régen – mosolyodik el. – Ez jó jel. De most, sipirc aludni.

- Hé, nem vagyok gyerek, akit csak úgy aludni küldenek! – csóválom meg a fejem durcásan.

- Nem? – néz rám csípőre téve a kezét, mire kitör belőlem a nevetés, és ő is mosolyog még mindig. – Feküdjünk le, Harry. Neked még úgy láttam, úgyis gondolkodnod kell valamin. Holnapra talán kitisztul előtted az út.

- Ahhoz általában te szoktál kelleni. De talán igazad van. Menjünk!

Felmegyünk a lépcsőn, és búcsúzóul most is adna egy röpke puszit, de ezúttal nem hagyom visszahúzódni. Átölelem, és finoman megcsókolom. Érzem a testén finoman végigfutó reszketést, de tudom, hogy most ennél többet nem kérhetek tőle. Meg kell várnom a holnapot. Így fair. Először megbeszélni a dolgokat, nem hiú reményeket kelteni mindkettőnkben. Így ezúttal én vagyok az, aki halkan jó éjt kívánok neki, és bemegyek a szobámba.