Synchronicity [Sugizo]
Byakuya x Renji
Byakuya POV
Újabb április, újabb szürke vasárnap. Mintha ebben a világban már képtelen megváltozni az időjárás – ugyanolyan hűvös, lágy szél fúj nyugatról, ugyanolyan felhők takarják el az ég megnyugtató kékjét, hol sötétebb, hol világosabb pamacsokban. Nincs Nap, nincs Hold. Már évek óta arra várok, hogy sírni kezdjen.
Csak ilyenkor hagynak egyedül, csak ilyenkor nem látják, hogy felnézek, és figyelek a csendre.
Eddig azt kívántam, bárcsak olyanná tudnám változtatni a világot, hogy elfogadjon minket; hogy békében élhessünk, elvárások és félelmek, bizalmatlanság és betegségek nélkül. Sokáig tartott, de rájöttem, hogy ezzel az utópiával mindenki más a legrosszabb rémálmát élné át… rájöttem, hogy miért kell nemet mondanom.
Nem akartam bántani senkit sem, nem akartalak kínozni. Nem akartam, hogy sírnunk kelljen olyan dolgok miatt, amiket amúgy sem tudtunk volna teljesíteni. Nem akartam elbukni, és nem akartam feladni a büszkeségem. Szerettelek volna őszintén, formaságok és mímelt szerepek nélkül szeretni.
Ha eddig azt kívántam, hogy a világ változzon meg, most azt, hogy maradjon olyan kegyetlen és rideg, olyan változatlan és állandó, mint eddig. Ha nem találjuk meg itt azt az utat, amit járnunk kell, egy másik világot kell keresnünk.
Ahogy feltekintettem a szomorú, sírni akaró égre, az örökös szürke felhőréteg felett megláttam azt a falatnyi kéket, amiért érdemes kitartani.
Világok között vergődő, gyenge és törékeny lelkek vagyunk, semmi több; egyszer kiszabadulunk, és élünk.
Sok kihagyással, de itt van tenshi. Mikor ezt írok, egész pontosan 2191 megtekintésem van. Köszönöm. Köszönöm a kritikát, köszönöm Misának a szombat délelőttöt, köszönöm a Múzsának, hogy még mindig itt van nekem.
Mostanában lassabban jönnek a fejezetek, talán, mert egyre közeledünk a végéhez. Még 38 van hátra, de az igazi visszaszámolást kilencvennél kezdjük.