Bár Dracónak igaza van, valóban van min gondolkodnom, ennek ellenére viszonylag hamar elnyom az álom. Éppen ezért másnap reggel korán ébredek. Egy kis ideig még forgolódok az ágyamban, majd inkább úgy döntök, lemegyek. Benézek a konyhába, és amikor látom, hogy a manó még csak most állna neki a reggelinknek, némi szelíd erőszakkal kizavarom. Bár ahogy régen, úgy most sem veszi jó néven, ezúttal nem foglalkozom vele. Elkészítem a rántottánkat, főzök egy teát, pirítok kenyeret. Mikor elkészül, felküldöm az étkezőbe, majd felmegyek én is.
Az ablakból látom, hogy odakint szépen süt a nap, így kilépek a bejárati ajtón, végigjáratom a tekintetem a birtokon, veszek néhány nagy levegőt, hogy felfrissüljek, feltöltődjek az új napra, úgyis szükségem lesz az erőmre.
- Jó reggelt! – lép mögém néhány perc múlva Draco. Ezúttal nem ijeszt meg, hallottam, ahogy jön le a lépcsőn. – Reggeli?
- Mehetünk – mosolygok rá, és bemegyünk, letelepszünk az asztalhoz, és szépen komótosan nekilátunk a reggelinek.
- Elmondod, miről beszéltetek Kingsleyvel? – néz rám a teáscsészéje felett a szőke.
- Hát igazából abból jött az egész, hogy mondtam neki, hogy nem akarok visszamenni az iskolába.
- És mit mondott?
- Nem repesett az örömtől. Először próbált lebeszélni róla, ahogy te is. Hogy mindig ezt akartam, hogy amióta ismer, erre vágyom, meg ilyenek. Aztán kiakadtam, hogy ugyan már miért kéne nekem olyan emberek keze alatt dolgozni, akiknek fogalmuk sincs az egészről.
- Harry, a parancsnokságon jól képzett aurorok dolgoznak. Különben már megette volna a fene az egészet.
- Akik egytől egyig nekem akarnák megmondani, mit hogyan csináljak. Amúgy meg a jólképzettségről annyit, hogy akiktől ők tanultak, a lábuk nyomába nem érhetnek azoknak, akiktől én. Én valóban a legjobbaktól tanultam. Szóval valami olyasmit mondtam Kingleynek, hogy világ életemben egyedül dolgoztam, és jó volt az úgy. Legalább senki nem hátráltatott, és magamon kívül nem kellett másra vigyáznom. A háttérben mindig voltak, akik segítettek, de az esetek végén csak magamra számíthattam. Aztán láttam, hogy valamin elgondolkodott, és rákérdeztem mi jutott eszébe. Azt mondta, úgy kellene dolgoznom, mint Mordon tette. Egyedül… a saját szakállamra. Függetlenül a parancsnokságtól. Vannak még ötletei a dologgal kapcsolatban, azt hiszem, de már nem volt időnk beszélni róla, mert neki is dolga volt. De szöget ütött a fejembe.
- Szabadúszó fejvadász… - mosolyodik el a szőke. – Nem mondom… jól hangzik. Jövedelmező, de ugyanakkor legalább annyira veszélyes.
- A veszély mindig is része volt az életemnek – sóhajtok. – Általában az volt a furcsa, ha néhány napig nem lebegett valami fenyegetés a levegőben. Szóval ettől nem riadok vissza.
- És? Lenne kedved hozzá?
- Igazából igen. De nem tudom, hogy állnék neki… mindegy, ez a legkevesebb. Ha itt lenne az ideje, megoldanám. A magam ura lennék, és úgy dolgoznék, ahogy nekem tetszik.
- Azért a szabályok akkor is vonatkoznak rád, Harry.
- Tudom, nem is úgy értettem. A stikliket meghagyom neked.
- Meghagynád? – néz rám fürkésző tekintettel.
- Az attól függ. De azt hiszem, tudnánk együtt húzni egy határt, ameddig igen. De erről még ráérünk beszélni. Még meg akarom hallgatni Kingsley javaslatait is. Mindenesetre elhúzta előttem a mézesmadzagot.
- Azt gondolom – mondja Draco mosolyogva, és leteszi a villáját. – Köszönöm a reggelit!
- Honnan tudod, hogy én…?
- Még emlékszem a főztödre… valahogy benne van… az erőd… vagy nem is tudom. Szóval messziről megismerem.
- Szívesen. Mindig szerettem neked főzni – mondom, és érzem, hogy elpirulok. Pedig ez nem igazán jellemző rám. Draco elmosolyodik, de ezúttal kommentár nélkül hagyja a dolgot, holott már kezdtem lelkiekben felkészülni valami csípős beszólásra.
- Kimegyünk a kertbe? – néz rám, mikor feláll az asztaltól.
- Persze. De még vegyünk egy pulcsit, mert hűvös van.
- Oké – bólint rá, és még felmegyünk a szobánkba.
Egy percre még leülök az ágyam szélére, hogy rendezzem a gondolataimat. Vár ránk egy komoly és nehéz beszélgetés, aminek azért van tétje. A jövőnk, tulajdonképpen. Okosnak kell lennem. Nem támadhatom le, nem akaszkodhatok a nyakába, mert akkor nagyon messzire hajthatna. De ugyanakkor nagyon kell figyelnem arra, amit ő mond, mert sok mindent másként lát, másként gondol, mint én, és nem mindig jövök rá elsőre, főleg az utalásaiból, hogy mire gondol. Bár inkább mindig egyenesen a szemembe mondja a véleményét, néha még nyersebben is, mint kéne.
Egy sóhajjal felállok, és kimegyek a folyosóra. Draco már ott vár, és ahogy találkozik a tekintetünk, felém nyújtja a kezét. Megfogom, és kisétálunk a kertbe.
Ahogy sétálunk megszólal. – Ha végül elfogadod Kingsley ajánlatát, tényleg nem kell visszamenned az iskolába.
- És ha együtt megyünk Blaise esküvőjére, akkor titkolóznunk sem kell tovább – teszem hozzá.
Egy másodpercre elneveti magát, majd újra elkomolyodik. – Azért ennyire nem egyszerű a dolog, Harry. Gyere, üljünk le!
Letelepszünk egy padra, ahova szépen odasüt a tavaszi nap, majd Draco felém fordul.
- Elmondhatom, amit gondolok?
- Persze. Hallgatlak.
Bólint, még néhány pillanatig összeszedi a gondolatait, majd megszólal.
- Az, hogy az elmúlt napokban ennyit engedtem neked… tulajdonképpen azért csináltam, hogy ezt az utat is láthasd magad előtt. Hogy ez is ott legyen a lehetőségeid között. Hogy… velem maradsz. És Kingsley, bár akaratlanul, de segített nekem. Hisz felcsillantott előtted egy olyan lehetőséget, ami lehetővé teszi, hogy a hivatásod mellett azért legyen némi magánéleted is. Én… szeretném, ha részese lehetnék ennek, de tisztában kell lenned mindennel. Ezért bár úgy tűnik, hogy magam ellen beszélek, de mégis meg kell tennem. Ahogy akkor régen is megtettem. Tudnod kell, hogy mire számíthatsz tőlem. Én nem ígérhetem neked, Harry, hogy megváltozok. Nem ígérhetek neked se sírig tartó hűséget, se nagy szavakat. Az nem én lennék… és nem akarok hazugságban élni. Nem akarok neked hazudni. De felajánlom neked az otthonomat… az életemet… amíg mind a ketten úgy akarjuk, megoszthatnánk egymással.
Egy pillanatra megáll, sóhajt, és én érzem, hogy még nem ért a mondandója végére, így nem szólok közbe.
- De neked sok minden mást is meg kell fontolnod. Nem csak azt, amit most érzel, és a meggondolatlan fejeddel azonnal rávágnád, hogy rendben, legyen így… Azt már látom, hogy lassan, de biztosan elég erős leszel, hogy felvállald a kapcsolatunkat, és ennek örülök. Azt jelenti, hogy magad is elfogadtad már annyira, hogy mások előtt is vállald. De nem tudom, hogy a jövőd szempontjából ez mennyire lenne jó ötlet. Hisz rád, mint aurorra, vagy fejvadászra, vagy nevezzünk akárhogy… nem biztos, hogy jó fényt vetne, hogy velem élsz egy fedél alatt.
Közbeszólnék, de csak egy egész kicsit emeli fel a kezét, és ezzel máris belém fojtotta a szót.
- Ugyanazokkal a vádakkal illethetnének, Harry, amik miatt nem olyan rég még magad is kiborultál. Hogy részrehajlásból szemet hunysz a dolgaim felett. És… bár ahogy te szoktad mondani, nem vagyok az apám… azért nekem is megvannak a kis ferde üzleteim. És előbb-utóbb szembe találnád magad a kérdéssel, hogy milyen jogon büntetsz bárkit is, amíg a saját házad táját nem teszed rendbe. De igazából ez a kisebbik gond. Az, hogy mások mit gondolnak majd rólad. Le tudod kezelni, ha igazán akarod. A nehezebb az, hogy te magad hogy tudsz szembenézni a dolgaimmal. Hisz ebben sem ígérhetem, hogy megváltozom. És bár régen azt mondtam neked, hogy amiről nem tudsz, az ne fájjon, ha úgymond komolyabbra fűzzük a kapcsolatunkat, és nyilvánossá tesszük, azért már nem egészen így működik a dolog – mondja, és látom, hogy elgondolkodik. - És még biztos van egy csomó minden, ami csak menet közben derülne ki. Pedig most úgy szeretnék olyan biztos lenni a dolgomban, mint általában. Egy kicsit ijesztő, hogy annyi… bizonytalan pont van ebben az egészben. Amire most még nem is gondolunk. Pedig nagyon nem szeretném, hogy ha újra közel kerülünk egymáshoz… át kelljen élnünk az elszakadás fájdalmát. Mindkettőnknek nagyon nehéz lenne.
- Félsz?
Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, elgondolkodik. – Igen – vallja be végül.
- Tudom. Egy kicsit én is. Én is elmondhatom, mit gondolok?
- Mondd!
- Megpróbálok sorban reagálni azokra a dolgokra, amiket mondtál, aztán elmondom azt is, ami nekem jut eszembe. Azt mondod, az elmúlt napokban azért engedtél közelebb magadhoz, hogy láthassam ezt az utat is a lehetőségeim között. De én ezt az utat sosem vesztettem el szem elől, egyetlen pillanatra sem. Még akkor sem, amikor messze voltam tőled. Még akkor is élt a remény a szívemben, hogy egyszer valahogy visszatalálhatok hozzád. Bár nem egészen így gondoltam, ahogy végül is történt, most már nem bánom. Szóval számomra inkább az volt a kérdés, hogy a te számításaidba hogy illik bele ez a lehetőség. Hisz… mikor visszatértem hozzád, kedvesen, de távolságtartón fogadtál. Ez… bár akkor más töltötte ki a gondolataimat, de tudat alatt lelombozott, hisz olyan volt, mintha te már végleg lezártad volna magadban a múltat. A közös múltunkat, amit én olyan féltőn őriztem mélyen magamban.
- Sajnálom – szól közbe halkan.
- Ugyan… abból, amit azóta megosztottál velem, már megértettem, miért tetted. És abban is igazad van, hogy Kingsley tudtán kívül adott nekünk egy lehetőséget. Hisz ha csak én mondogatom, hogy nem akarok visszamenni a suliba, simán elhajtottál volna, mondván, hogy megint nem tudok racionálisan gondolkodni.
Egy halvány mosollyal lehajtja a fejét, amit akár beismerésnek is vehetek.
- De így, hogy adódott ez a lehetőség, valóban úgy néz ki, hogy az álmaimat sem kell feladnom érted, és az érzéseimen sem kell erőszakot tennem az álmaimért. Időnként úgy érzem, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Biztos van valami buktató a dologban.
- Ne légy pesszimista – simogatom meg tétován a kezét. – Azt hiszem, mindketten megérdemelnénk már, hogy valami sikerüljön az életünkben.
- Neked mindig minden sikerül – hajtja le a fejét.
- Ezt el ne hidd! És, még ami sikerül is, általában nem rajtam múlik. Csak vagy piszok szerencsém van, vagy valaki segít. De visszakanyarodva a témához… azt Kingsley is említette, hogy a veled való kapcsolatom nem tesz jót a karrieremnek. De szerintem nagyon jól tudod, hogy nem a karrierért csinálom, amit csinálok. Köpök rá, hogy ki mit gondol rólam. Arra meg főleg, hogy a ranglétra hányadik fokán állok. Nem kell az aurorparancsnokság jóváhagyása az életemhez, főleg ha nem a szárnyaik alatt dolgozom. És feltéve, hogy eredményes lesz a munkám, inkább örüljenek, hogy valaki csinál valamit, és ne a magánéletemmel foglalkozzanak.
- Ez nem ilyen egyszerű, Harry.
- Tudom. De szembe tudok nézni vele, hidd el.
- És velem?
- Draco… nálad nagyobb gazemberek is vannak a világon. Az, hogy az üzleteid egy része nem éppen tisztességes… még nem jelenti azt, hogy Azkabanba kéne cipeljelek. Amíg gyilkosokkal, méregkeverőkkel, feketemágusokkal, sötét varázslókkal, Voldemort önjelölt követőivel van tele az utca, addig senki ne vesse a szememre, hogy nem a te dolgaiddal foglalkozom.
- És te mit gondolnál rólam?
- Te nem vagy gonosz, Draco… még akkor sem, ha szeretnéd ezt elhitetni magadról. Mardekáros vagy… ravasz, kíméletlenül, hidegen számító… máshogy gondolkodsz, mint én… de ettől nem vagy rossz ember.
- Ez is azt bizonyítja, mennyire nem ismersz.
- Már megint magad ellen beszélsz.
- Jogod van tudni.
- Oké. Jogom van tudni. De akkor is az a véleményem, hogy nálad nagyobb ellenségei vannak a világnak. Majd ha azok elfogytak, ráérek azon töprengeni, hogy mit csináljak veled. Lépjünk tovább… miről is beszéltél még?
- Arról, hogy lassan felvállalod magad.
- Tényleg. Hát… ha az, hogy két embernek elmondtam, mit érzek irántad, ezt jelenti… de szeretnék elmenni veled Blaise esküvőjére…
- Csak?
- Merlin… annyi mardekáros közé? Tuti meglincselnének. Főleg, ha meglátják, hogy veled vagyok. Régen is utálták a gondolatot.
- Tudod, hogy velem nem mernek kikezdeni.
- Tudom, de nem kapaszkodhatok folyton a nadrágod szárába. Megtalálnak olyankor, amikor nem vagy mellettem. Mit tudom én… a szertartás kellős közepén… és leátkozzák a fejem.
- Csak ennyi tart vissza?
- Most úgy érzem, igen.
- Ezt együtt megoldjuk. És Blaise is segít. De másnap velünk lesznek tele a pletykalapok, erre már most kezdj el felkészülni. Mindketten elég híresek vagyunk ahhoz, hogy így legyen.
- Talán ez a csoda is csak három napig tart.
- Határozottnak tűnsz.
- Van, amikor megéri bevállalni a dolgokat. Amikor az, amit nyerhetsz, ígéretesebbnek tűnik annál, amit veszíthetsz.
- Rendben. Ha valóban így gondolod, legyen így. Mehetünk tovább.
Egy kis időre elgondolkodom, na nem azért, mert nem tudom, mit akarok mondani, csak nem tudom, hogy reagálna, ha kicsit érzelmesebb húrokat pendítenék meg.
- Azt mondtad, nem ígérheted, hogy megváltozol… hogy nagy szavakat mondasz nekem… tudod, én nem is erre vágyom. Sosem kértem, hogy változz meg, és most sem kérem. Olyannak… szeretlek… amilyen vagy.
- Undok dögnek? – kérdezi egy félmosollyal.
- Undok, önző, egoista, öntörvényű dögnek – mosolyodom el én is. – De tudom, hogy a szíved mélyén nem ilyen vagy, ez csak a látszat.
- Ezt azért ne vedd készpénznek.
- Ezt majd én eldöntöm. És nem várok tőled nagy szavakat… ha annyit mondasz nekem, mint régen, hogy jól érzed magad velem, nekem az már elég. Már tudom, hogy mit vársz tőlem, és hogy én mit várhatok tőled.
- És a hűség?
- Nézd – sóhajtok – nem esne jól, ha megcsalnál. De… hogy is mondtad régen? Az újdonság varázsát nem kaphatod meg tőlem. Ha őszinte lennél, talán elviselném valahogy…
- Majd kitalálunk valamit.
- Titokban csinálod? – kérdezem egy cinikus mosollyal, de ő komolyan válaszol.
- Megígértem neked, hogy nem fogok hazudni. Ennek a kapcsolatnak addig van értelme, míg őszinték tudunk lenni egymáshoz. Ha már hazugsággal kell kendőzni a gondolatainkat, a tetteinket… akkor már mindegy az egésznek. Meg akkor is, ha már nem tudjuk lekötni egymás figyelmét… mindenféle értelemben.
- Igazad van. Szóval részemről összefoglalva a dolgokat… tudom, hogy hibát követtem el, mikor elhagytalak, de azt is tudom, hogy most sokkal nagyobb hibát követnénk el, ha nem adnánk a kapcsolatunknak egy második esélyt. Tudom, hogy boldogok lehetnénk együtt… és én már régóta veled képzelem el a jövőmet. Még akkor is, ha lesznek nehézségeink… együtt le tudjuk győzni őket. Tudom… hogy nem köthetem meg a kezed… hogy nem mondhatom meg, mit csinálj… csak kérhetem, hogy adj nekem még egy esélyt. És ez most csak rajtad múlik. Megadod nekem?
Néhány pillanatig csak néz a szemembe, végül bólint. – Megadom neked – mondja, és én egy megkönnyebbült sóhajjal lehunyom a szemem egy pillanatra. Olyan, mintha egy mázsás kő zuhanna le a szívemről, vagy mint amikor a fuldoklót felengedik a víz alól. Aztán a következő pillanatban megérzem a simogatását az arcomon, és kinyitom a szemem.
Gyémántként ragyognak a gyönyörű ezüst szemei, és engem teljesen megbabonáznak. A torkomban dobog a szívem, ahogy lassan közelebb hajol hozzám, és gyengéden megcsókol. Kimondhatatlanul jó érzés, ahogy végtelen hosszú idő után újra az ajkamon érzem az ajkát. Érzem a csókja elfeledettnek hitt édes ízét, a lassan körém fonódó karjai ölelését. Hosszú ideig képtelenek vagyunk elszakadni egymástól, amikor pedig mégis, odabújok hozzá, és a vállára hajtom a fejem, ő pedig szorosan átölel.
Ahogy eltelik egy kis idő, lágyan megcirógatja az arcom, mire felnézek rá.
- Emlékszel, mit szoktál nekem mondani? – kérdezi, és pimasz mosolya láttán azonnal kapcsolok, hogy mire gondol.
- Nimfomániás bunkó vagy, Malfoy – mosolyodom el én is.
- Bánod? – vonja fel az egyik szemöldökét.
- Dehogy is – rázom meg a fejem.
- Akkor menjünk be – búgja a fülembe úgy, hogy nekem libabőrös lesz a hátam tőle.
Felállunk a padról, és elindulunk a ház felé. Utunkat többször megszakítjuk, hogy újra és újra összeforrjunk egy szenvedélyes csókban. Így épp a bejárati ajtótól úgy tíz méterre engedünk újra a csábításnak, lassan az egekig korbácsolva a szenvedélyünket, majd egy centire elhúzódok a szőkétől, aki épp a fenekemet simogatja csók közben, hogy meg tudjak szólalni.
- Ha ezt így folytatod, nem fogok tudni felmenni a lépcsőn – mondom neki mosolyogva.
- Hogy neked mindig ezzel van problémád! – mondja tettetett bosszúsággal, de közben mosolyog. – Tapasztalatból tudom – teszi még hozzá -, hogy ilyenkor az elsősegély életet menthet.
Kihívó tekintetére elmosolyodom, és megrázom a fejem. – Úgy érzem, hogy most inkább gyorsan ágyba kellene kerülnöm, és egy hosszasabb és komolyabb kezelésre lenne szükségem az életmentéshez.
Megvillan a szeme, majd szó nélkül elengedi a derekam, megfogja a kezem, és maga után húz, egészen a szobája ajtajáig.
- Ez az utolsó lehetőséged, hogy menekülj, Harry – néz rám komolyan.
- Eszem ágában sincs – mondom ugyanolyan komolyan.
Elmosolyodik, majd kinyitja az ajtót, és beenged. Ahogy beteszi mögöttem az ajtót, mögém lép, és átölel. Végigcsókolja a nyakam, és én már nem tudom visszanyelni a jóleső nyögéseket, amik mélyről törnek elő belőlem. Amikor már nem bírom tovább, megfordulok, és lecsapok a szájára. Közben már szinte öntudatlanul vetkőztetjük egymást, hisz minél előbb közvetlen közelről akarjuk érezni egymás testét, amit oly sokáig nélkülöznünk kellett.
Lassan az ágyhoz kormányoz, és ahogy lefekszünk, azonnal fölém kerekedik. Látom a szemében azt a régi, mindent elsöprő vágyat, és tudom, nincs más dolgom, csak engedni neki. Engedni, hogy égető simogatásával, csókjaival bejárja a testem, újra előidézve azt a régi gyönyört, amire már úgy vágytam, hogy szinte fájt. Aztán csókjaimmal én is felfedezem újra a testét, és ahogy végigfut rajta a gyönyör reszketése, tudom, neki is ugyanolyan jó érzés újra a karjaimban lenni, mint nekem az övében.
A kezelésem valóban hosszas és komoly, azt hiszem ez a legjobb út a teljes gyógyuláshoz. A lelkeméhez, és a testeméhez is.
Elmondhatatlan a gyönyör, ahogy újra magamban érezhetem azt a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Egyre veszettebb tempóban hajszoljuk egymást a kielégülés felé, és ahogy izzón szétrobban a testünkben a gyönyör, egyben azt is érzem, hogy végre újra hazaértem. Oda, ahova már nagyon régóta vágytam.
Végül izzadtan, kimerülten öleljük egymást, küldök magunkra egy tisztítóbűbájt, és Draco vállára hajtom a fejem. Ő cirógatja a hátam, míg lassan a megnyugvástól és a kielégüléstől el nem szunnyadunk egy kis időre.
Késő délután ébredek, leginkább arra, hogy éhes vagyok. Draco is ébren van már, mert ahogy megmoccanok, megsimogatja a hátam.
- Felkelünk? – kérdezi.
- Kellene. Éhes vagyok.
- Mire is? – néz rám pimaszul.
- Ezúttal valami kajára, ha nem bánod – mosolyodom el.
- Oké. De csak azért, mert én is.
- Na persze.
Felkelünk, lemegyünk enni, majd újra visszajövünk a szobájába.
Ezúttal nem teper le, bár azt sem bánnám, csak fekszünk az ágyban, élvezzük egymás közelségét, időnként összeforrunk egy véget nem érő csókban. Így ér minket az éjszaka is, amikor hosszú ideje nem tapasztalt, békés, nyugodt álomba merülünk.