Az esküvőig hátralévő két hét úgy telik, mintha a mennyországban lennék. Nem csak Draco miatt, de persze azt nem is tagadhatom, hogy a legnagyobb szerepe neki van a dologban. Időnként szinte szétfeszíti a szívem az érzés, hogy újra vele lehetek. Nap közben ugyan nem sokat látom, hisz dolgozik, de az együtt töltött esték, és a hétvége felemelő.

De a kapcsolatunkon kívül is minden dolog tökéletesen alakul, úgy tűnik. Szinte igaznak tűnik az, amit Dracónak mondtam néhány napja. Mármint, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Néha bemegyek Kingsleyhez, és mindig jó hírekkel fogad. Úgy tűnik a kedves igazgató úr lassan de biztosan magával rántja a kollégáit is, nem csak az iskolából, hanem azon kívülről is. Kingsley néha csak a fejét csóválja hitetlenül, hogy kik vannak benne, néha kiborul, olyankor mérges. Próbálom helyretenni a lelkét, hisz, mikor belemásztam ebbe az egészbe, pontosan ugyanezt éreztem, így tudom, hogy nem könnyű neki feldolgozni a csalódást. De legalább ennyit tettünk már a világért… az ilyen estéken úgy érzem, már megérte felkelni.

A közös dolgainkról is sokat beszélgetünk, egy idő után már támogatja az elképzeléseimet, pedig eleinte eléggé aggódott a dolog miatt. Megígéri, hogy a tőle telhető minden segítséget és támogatást megad, egy udvarias mosollyal megköszönöm, de tudom, hogy ameddig lehet, inkább szeretnék független maradni. Bár tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, és időnként szükségem lesz hathatós közbenjárásra, főleg így, hogy már indítás előtt magamra haragítottam néhány embert.

Hát majd meglátjuk, hogy lesz ez a dolog. Adtam magamnak még kerek három hetet. Addig lezajlik az esküvő, és elcsitulnak a hivatalos botrány hullámai is, meg azt is megemésztik néhányan, hogy eszemben sincs tovább tanulni.

Egyik este a szalonban ülök, mikor Draco szokás szerint a frászt hozza rám, ahogy mögém lopakodik, és a vállamra teszi a kezét.

- Külön öröm téged ijesztgetni – mondja egy mardekáros vigyorral.

- Nekem annyira nem – mondom megcsóválva a fejem, mert a szívem még mindig nem talált vissza a normál ritmusba.

- Jobban kéne figyelned a környezetedre. Így bárki más is meglephet.

- Csak elgondolkodtam, ne haragudj!

- Én nem haragszom, de óvatosabbnak kéne lenned. Amúgy… az esküvőn gondolkoztál?

- Igen. De nem azért, amire gondolsz. Csak az jutott eszembe… hogy… ott igazából táncolni kéne… úgy normálisan… és én nem táncoltam a Trimágus tusás bál óta, és akkor sem voltam a parkett ördöge.

- Hogy te mindig ilyen apróságokon húzod fel magad… ha gondolod, mutathatok neked néhány figurát! – mondja vigyorogva, majd amikor látja, hogy megcsóválom a fejem, még hozzáteszi – A táncra gondoltam.

- Ja, persze. Ezt tudod, kinek meséld! – nevetem el magam én is. – De tényleg nem ártana, ha nem akarsz miattam égni.

- Ugyan, Harry… az a lényeg, hogy engedd, hogy vezesselek!

- Ezt felejtsd el! Én nem szoktam hagyni magam, úgyis tudod. Én vagyok az egyetlen, akit nem tartasz a hatalmadban… - mosolyodom el.

- Ebben ne legyél olyan biztos – ölel át, és ad egy puszit a nyakamba. – De ha komolyan gondoltad, akkor vacsora után nekiállhatnánk a tanulásnak.

- Te jó ég… hogy én mire vállalkoztam már megint a kedvedért – forgatom meg a szemem. – Rendben, legyen.

Csak bólint, és elindulunk vacsorázni. Közben is azon töprengek, hogy emlékeim szerint a bénaságom az egeket súrolta már akkor is, úgyhogy szép kis ingyen cirkusznak nézünk elébe ma este, ha a szőke tényleg komolyan gondolta az ajánlatát.

Pedig úgy tűnik, komolyan gondolta, legalábbis, ami a szája sarkában játszó mosolyt illeti, meg vagyok győződve, hogy már előre jót mulat magában.

- Jól szórakozol rajtam? – nézek rá évődve.

- Meglehetősen. Zavar?

- Nem, a mardekáros eszedhez értem – húzom tovább az agyát.

- Potter ne boríts ki, mert megjárod!

- Lemondod a táncleckét?

- Még az is lehet.

- Neeee…. Még nem is táncoltunk együtt…

- Akkor tanulj meg viselkedni – vigyorog tovább.

- Tényleg azt szeretnéd? – állok fel az asztaltól, mivel befejeztem a vacsorámat, odalépek mögé, és átölelem.

- Nem. De erről a kérdésről még beszéljünk. Csak ne most. Ma már nincs erőm komoly kérdésekhez.

- Mire gondolsz?

- Hogy hogyan viselkedjünk mások előtt. Hogy mi az, amit megengedhetek magamnak, ha mások látják.

- Hát, azért ne teperj le a lagzi kellős közepén, ha van rá mód. Inkább szólj és vonuljunk vissza valahova. Legalább valami bokrok közé – mondom, nem tudva visszafojtani a mosolyomat.

- Oké, ebben megegyeztünk. Csak tudod… vagyok annyira hiú, és annyira birtokló típus, hogy ha már tényleg előbújsz, akarom, hogy tudják, hogy hozzám tartozol. És ezt ki is akarom mutatni. Feltéve, hogy téged nem zavar, ha mások előtt átölellek, vagy megcsókollak. Vagy tánc közben hozzád simulok.

- Első körben azt hiszem, örülni fogok, ha attól nem futok világgá, hogy csúnyán néznek rám.

- Oké, akkor te szabod a határt. De amit te megteszel, azt én is megtehetem.

- Ebben megegyezhetünk.

- Rendben. Akkor irány a táncparkett – mondja vigyorogva, amitől újfent csak megforgatom a szemem.

Bevezet a szalonba, ahol egy intéssel átrendezi a helyiséget, aztán láthatóan elgondolkodik.

- Azon tűnődöm, kerítsem elő a régi lemezjátszót, bűvöljem meg a zongorát, vagy esetleg játsszak neked valamit?

- Hogy milyen apróságokon tudsz fennakadni… - adom vissza az előbbi csipkelődését. – Amúgy játssz valamit inkább, addig sem kell táncolnom.

- Ezt a lelkesedést… vonzóbbá tegyem a számodra a tevékenységet?

- Mivel is?

- Lennének ötleteim. Gyere! – egy laza intéssel bűvöli meg a zongorát, majd odalép hozzám. Átöleli a derekamat, és én a közelségétől már rég nem arra figyelek, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Rémlik messziről a hangja, hogy arról magyaráz, hogy melyik lábammal hova lépjek, de a közelsége, az illata, a testéből áradó szenvedély valahogy sokkal jobban leköti a figyelmemet. Egy idő után ki is húzom a gyufát, és rám néz.

- Feleslegesen nem strapálom magam, Potter, úgyhogy döntsd el, hogy akarsz táncolni, vagy nem!

- Bocs, máshol járt az agyam - rázom meg a fejem, mint aki álmából ébred.

- Azt észrevettem.

- Tényleg bocs. Csak ez nem nekem való... azt hiszem.

- Szerintem meg csak egyszerűen nem éreztél még rá a lényegére. A tánc varázslat, ha engeded magadnak, hogy átéld. Ne azzal foglalkozz, hogy hol vagy, hogy ki néz! Három dolog létezik… a zene, a partnered, és te. Semmi más.

- A partnerem és én, az oké. De a zene…

Elenged, egy intéssel elhallgattatja a zongorát, odaül elé, és játszani kezd. Egy kis ideig lehunyt szemmel élvezi a játékot, majd rám néz.

- Érezd, Harry, ahogy a véreddel együtt kering az ereidben…

Elbűvöl a ragyogás a szemében. Hol érdekel engem a zene… na jó, kénytelen leszek vele foglalkozni, ha nem akarom végképp kiakasztani ma estére. Néhány percig még játszik, majd úgy bűvöli meg a zongorát, hogy egy pillanatra sem szakad meg a zene, ahogy feláll. Megfogja a kezem.

- Harry, néhány percre el tudsz vonatkoztatni tőlem?

- Nem. Ez baj?

- Nem. Csak így más oldalról kell megközelítenem a dolgot – mosolyodik el, majd egy szenvedélyes, heves mozdulattal magához ránt. – Ha nem érzed a saját bensődben, érezd az én szívdobbanásomban. Válj eggyé vele – súgja a fülembe, és elindul. Nem tehetek mást, mint hogy követem. – Érezd minden mozdulatomat… úgy, mint az ágyban… - néz rám pimaszul egy pillanatra. – A tánc egy ugyanolyan csodálatosan megkomponált folyamat, mint a szeretkezés.

Ha ezt így folytatja tovább, annak nem az lesz a vége, hogy megtanulok táncolni, hanem valami egészen más, amit nem a táncparketten kéne csinálnunk. Ahogy szorosan hozzám simul, máris kezdek begerjedni. De hát folytatja.

- A legfontosabb, Harry, hogy érezned kell, amit érzek, és tudnod kell, hogy a következő pillanatban mit mozdulok. És ha harmóniában vagyunk, mindig tudni fogod.

Ahogy beszél, egyszer csak tudatosul bennem, hogy egyre kevesebbszer taposok a lábára, vagy akarok hasra esni a sajátomban. Nem semmi… hogy ez a démon mit ki nem hoz belőlem. Még a nem létező tánctudásomat is. Amikor észreveszi, hogy már én is kezdem élvezni, rám mosolyog. Egy kis ideig még táncolunk, majd egyszer csak megáll, szorosan magához ölel, és megcsókol. Aztán elhallgattatja a zongorát, és megint rám mosolyog.

- Ennyi a titok, Harry… Meg az, hogy a tánchoz fel kell nőni… annak idején, negyedikben még gyerekek voltunk, hogy ezt megértsük… ciki volt… valami hülyeség, amit ránk erőltettek. Nem beszélve arról, hogy McGalagony nem egy eszményi tánctanár. De már nem vagyunk gyerekek. Csak fel kell szabadítani bizonyos érzéseket…

- Te elég sok érzést szabadítasz fel bennem – mosolygok én is.

- Gondolom. De most már menjünk aludni. Vagy legalábbis ágyba… - kacsint rám vigyorogva. - Ha gondolod, majd máskor folytatjuk.

- Rendben - egyezek bele végül, és kéz a kézben felmegyünk az emeletre.

~~ o ~~

Egy másik alkalommal, amikor éppen nem sikerül meglepnie a hazatérésével, ugyanúgy a gondolataimba vagyok merülve, de valahogy mégis érzékelem, hogy nem vagyok egyedül. Abban a pillanatban nézek fel, ahogy belép a szalonba.

- Min töprengsz? – kérdezi köszönés helyett.

- Lehet, hogy hülye vagyok, de eddig még nem kérdeztem, hogy kit vesz el Blaise?

- Úgy tűnik, eddig kívül esett az érdeklődési körödön. Más dolgok kötötték le az agyad.

- De most eszembe jutott. Szóval?

- Egy kedves, aranyos lányt. Sallynek hívják.

- Lány?

- Potter, muszáj úgy nézned rám, mint a marslakóra? Ide figyelj, attól, hogy egyszer belém habarodott, attól még beleszerethet egy lányba is. Vagy nem így gondolod?

- Nem is tudom… persze, szíve joga, csak… meglepett.

- Azt látom.

- Téged nem?

- Nem feltétlen. Nézd, Harry… az, hogy Blaise annak idején belém szeretett… nem jelenti azt, hogy egy életre meleg marad. Ha szembe jön egy olyan csaj, aki megragadja a fantáziáját… miért mondaná, hogy bocs, de én meleg vagyok? Ugyan, majd hülye lenne!

- Te bele tudnál szeretni egy lányba?

- Nem, azt hiszem nem. De ez én vagyok. Blaise meg Blaise. És ha így érzi magát boldognak, tegyen így. Ha meg egyszer majd mégis megbánja, akkor lépjen tovább.

- És nem lehet, hogy menekül? Önmaga elől is?

- De lehet. De majd ha látod őket együtt, rájössz, hogy nagy valószínűséggel nem. Szereti azt a csajt. És Sally segített neki kimászni abból a gödörből, amibe én löktem. Próbáljanak csak meg boldogok lenni. Ha sikerül, már nyertek a dolgon.

- Persze, igazad van, nem is akartam kötekedni. De tényleg, a barátságotok a régi?

- Mióta Sally van, azóta igen. Addig, ha nem is mondta, de éreztem, hogy reménykedik. És ez mindig közénk állt. Most már oké.

- Ennek örülök. Szar dolog egy barátságot elveszíteni.

- Na és te és Ron?

- Ron egy fafejű barom. De azért hiányzik. Hermionéval néha szoktunk találkozni, de sokat dolgozik, és csak ritkán van rám ideje. Hát ennyit a híresen erős barátságokról.

- Még ne mondj le róla! Ki tudja, mit tartogat a jövő…

- Hát, ezt két év jóslástan után sem merném megkockáztatni, hogy kitalálom. Vacsora?

- Mehetünk – mosolyog rám, és bevonulunk az ebédlőbe.

~~ o ~~~

Az esküvő napjának délelőttjén többször magamon érzem Draco kutató pillantását. Tudom, azt fürkészi, nem gondoltam-e meg magam. Én viszont azt hiszem, épp itt az ideje felvállalni az érzéseimet. Pedig pokoli nehéz lesz szembenézni a következményekkel. Még akkor is, ha Draco végig mellettem lesz. Meg ha Blaise is segít, akkor is. És különben is, neki kisebb gondja is nagyobb lesz. Elvégre ő nősül. Abba meg jobb bele sem gondolni, hogy leátkozza a fejemet, ha tönkreteszem az esküvőjét.

Eszünk egy könnyű ebédet, aztán lassan hozzálátunk a készülődéshez. Mondanom sem kell, Draco szívdöglesztő… eszméletlenül elegáns… megőrülök érte.

Odalép hozzám, megfogja a kezem.

- Nem gondoltad meg magad?

- Nem – mondom egy szégyellős mosollyal.

- Félsz? – simogatja meg az arcom.

- Aha.

- A mardekárosoktól, vagy a következményektől?

- Szeretném azt hinni, hogy az előbbi.

- Emlékszel, mit mondtam az első este?

- Semmi közük hozzá.

- Gondolj erre!

- Majd igyekszem – mondom sóhajtva.

- Akkor mehetünk? – mosolyog rám bíztatón.

Nagy levegőt veszek. – Mehetünk – megfogom a karját, és máris hoppanálunk.

Ahogy megérkezünk, elengedem a karját, de nem lépek el mellőle. Cinkosan összenézünk, majd körülnézek. Sosem jártam még itt. Szépen gondozott kert, feldíszítve mindenféle cicomával. Jópáran vannak már itt, bár gyanítom, ez még csak töredéke a vendégeknek. Ahogy Blaise meglát minket, odasiet hozzánk, és egy szép szőke lány van mellette. Ő lehet Sally.

Ahogy odaérnek hozzánk, Dracóval megölelik egymást, majd nekem is kezet nyújt. Úgy tűnik, ma nincs harapós kedvében. Vagy csak a csaj előtt nem akar kötekedni. Bemutatja nekem is a menyasszonyát, majd tréfásan el akarja küldeni készülődni.

- Ugyan, mondtam neked, hogy negyed óra alatt kész vagyok – mosolyog rá a lány.

- Rendben, de nekem most néhány dolgot meg kellene beszélnem Dracóval, ha nem haragszotok.

Mindketten rábólintunk, mire ők ketten elindulnak a ház fele. Sally már éppen mondana valamit, mikor egy régről ismert hang szólal meg a hátam mögött. Monstro.

- Te mi a túrót keresel itt, Potter? – kérdezi abban az agyatlan stílusban, amit régen is használt.

Már éppen megpördülnék, és visszaszólnék valami csípőset, de Sally megelőz. – Én hívtam meg. Van netán valami kifogásod ellene?

A nagydarab bunkó csak gúnyos képpel végigméri, és otthagy bennünket.

- Kösz! – mondom a csajnak, de még bennem van a feszültség.

- Ugyan. Ki nem állhatom őket. Bunkó egy társaság.

- Á, csak mardekárosok. Értsd ehhez!

- Blaise nem ilyen.

- Néha én is szeretném ezt hinni Dracóról. De aztán rá kell jönnöm, hogy ilyen, csak velem szemben néha le tudja vetkőzni. De attól még ilyen.

- De miért?

Vállat vonok. – Ez az alaptermészetük. Szeretik, ha hidegnek, gúnyosnak gondolják őket. Olyanok, mint a sündisznó. De egy részük szelídíthető – mondom egy bíztató mosollyal.

- Tudom – mosolyog vissza. – Ti tényleg együtt vagytok Dracóval?

- Igen – mondom, mert biztos vagyok benne, hogy már úgyis tudja.

- Ez tök jó.

- Tényleg? – nézek rá némileg meglepődve.

- Aha. De most már tényleg mennem kell. Blaise leszedi a fejem, ha elkések. Később még találkozunk!

- Oké, menj csak!

Mikor magamra maradok, kissé tanácstalanul nézek körül. Azt nem mondom, hogy nem ismerek senkit, de azt sem, hogy ezek kellemes ismeretségek. Sőt…

Jó lenne tudni, merre van Draco… nem mondom, hogy félek tőlük nélküle… csak egy kicsit hülyén érzem magam, hogy egyedül téblábolok egy ismeretlen helyen.

El akarok indulni én is a ház felé, de aztán valahogy mégis az ellenkező irányba indulok el. De nem is arra akartam. És most sem arra akarok… vagy mégis? Én Dracót akartam megkeresni, de akkor miért is megyek a háztól távolabb eső kis facsoport felé?

Valami nem stimmel. Rohadtul nem… próbálom összeszedni a gondolataim, de mintha valahogy eszméletlenül távol lennének. Aztán hamarosan kitisztul a kép, és rájövök, hogy mi történt. Valamelyik barom Imperius-átkot szórt rám. Ennyire naivak nem lehetnek ezek a hülyék… hisz gyerekként is szinte egyedüli voltam a Roxfortban, aki le tudta győzni ezt az átkot. Most sem esik nehezemre, csak egy kicsit kell megerőltetnem magam. De aztán valahogy belém bújik a kisördög, és nem árulom el magam, csak folytatom a számomra kijelölt utat a fák közé. Igazából kíváncsi vagyok, hogy ki az az idióta, aki ilyesmire vetemedik nyilvánosan.

Ahogy beérek a fák közé, négyen bukkannak fel körülöttem. Pansy, Monstro, és két másik, akinek még a nevét sem tudom.

- Nocsak, Potter – szólal meg a csaj – a birka önként besétált a farkasok közé.

- Önként a szart! – mondom neki. – Elég erős késztetést éreztem, hogy idejöjjek, és feltételezem, hogy ezt neked köszönhetem.

Egy pillanatra meglepődik. Szinte hallom, ahogy kattognak a kerekek a fejében. Először csak azt nem érti, hogy miért nem hatásos az átka. Utána már azt sem, hogy akkor minek jöttem ide? De Monstro, bármilyen kevés ész szorult a túlméretezett fejébe, megelőzi a kérdéssel, amire már az előbb sem kapott választ.

- Mit keresel itt, Potter?

- Nem tudom, nálatok hogy szokás – nézek rá -, de nálunk ilyen helyre meghívással szokás érkezni. Ebből kifolyólag valaki meghívott.

- Nincs itt olyan épeszű ember, aki téged ide akarna hívni!

- Márpedig, ahogy a mellékelt ábra mutatja, van. Ha nem magadból indulsz ki, elképzelheted, hogy van itt olyan ember, aki nem került összetűzésbe velem a múltban, ergo most nincs oka utálni, veled ellentétben.

- Téged minden mardekáros utál – mondja Parkinson.

- Legalább kettőt tudok, aki nem.

- Még mindig ugyanolyan beképzelt vagy, Potter, mint voltál! De majd én kinevelem belőled! – mondja, és pálcát fog rám. Észrevétlenül húzok magam köré egy pajzsot, úgyhogy esélye sincs a közelembe férkőzni, de akkor sem tölt el túl jó érzéssel a rám szegeződő varázspálca.

- Nyugodtan próbáld meg! – mondom neki, és az dühíti a legjobban, hogy nem tud kihozni a sodromból. Vagy legalábbis nem engedem, hogy lássa.

Ebben a pillanatban tűnik fel a fák közt Blaise és Draco.

- Mi folyik itt? – kérdezi Blaise.

- Ha jól látom, valakinek gondja van Potterrel – válaszol mindannyiunk nevében Draco.

- Nem valakinek, mindannyiunknak – veti oda neki Pansy.

- Ahhoz képest elég kevesen vagytok – néz rá halál lazán a szőke. – Pedig feltételezem, végigkérdezted a vendégsereget, ki tart veled. Nem volt furcsa, hogy csak ez a három ősbarom mondott igent?

- A többiek gyávák!

- Nem… a többieknek megvan a magukhoz való eszük, és nem húznak ujjat velem.

- Mi közöd neked ehhez?

- Csupán annyi, hogy Potter velem jött, és akinek gondja van vele, az velem közölje!

- Nálam is be lehet állni a sorba – mondja Blaise.

- Nektek elment a maradék eszetek? – néz rájuk döbbenten Pansy.

- Lehet, hogy sosem volt, de akkor sem te szabod meg, hogy kit hozok el a legjobb barátom esküvőjére.

- Csalódtam benned Draco… - mondja a csaj, majd dacosan felveti a fejét. – Már rég megmondtam neked, hogy ha egy griffessel akarsz szórakozni, vidd messzire tőlünk. És különben is… Potter néma, hogy te beszélsz helyette? Nem tudja ő megvédeni magát?

- Hülye vagy, Pansy, mint mindig. Lehet, hogy te nem látod, de olyan pajzs van körülötte, hogy ha megpróbálnád bántani, átrepülnéd az óceánt. Amúgy pedig… jobb helyeken az a szokás, hogy az ember megvédi azokat, akik fontosak neki. Még akkor is, ha tisztában van vele, hogy a másik meg tudja védeni magát – mondja a szőke, és felém nyújtja a kezét. Egy pillanatig nézek rá, majd megfogom, és odalépek mellé. Cinkosan összevillan a szemünk, mire lazán átkarolja a derekam.

Csak a szemem sarkából látom, vagy inkább csak érzem… hogy Pansy rám (vagy ránk?) emeli a pálcáját. Ez az utolsó csepp a pohárban. Érzem a lila ködöt, ahogy közelít, de elhajtom a fenébe. Higgadtnak kell maradnom. Egyetlen laza mozdulattal fegyverzem le a csajt, és taszítom a legközelebbi fához. Aztán elengedem Dracót, és odasétálok hozzá. Megállok közvetlenül előtte, és a szemébe nézek.

- Ide figyelj, Parkinson – mondom olyan halálosan nyugodtan, ahogy Draco szólalt meg az előbb. – Lehet, hogy én nem vagyok a szavak embere, ezért nem válaszoltam az idióta szövegedre, meg a kötekedésedre… de ha még egyszer pálcát emelsz rám… esküszöm… megbánod azt a napot, amikor megszülettél.

Blaise lép oda mellém, és ő is teljesen higgadt hangon szólal meg. – Van még mondanivalód, Harry? – néz rám komolyan, mire csak megrázom a fejem. – Jó. Akkor most mindenki elteszi a pálcáját – mondja, és magához hívja a fűből Pansyét is és visszaadja neki. Én zsebre dugom az enyémet, de a csaj még gyűlölködve néz rám. – Azt mondtam, mindenki! – emeli fel kissé a hangját, mire Pansy is nagy nehezen engedelmeskedik. – Oké. Akkor most mindenki rám figyel! Ez itt az én házam, és az én esküvőm. Ergo én vagyok a góré. Én hívtam meg Pottert, és akinek ez nem tetszik, elhúzhat az ótvarba. Ez rád is vonatkozik, Pansy! – mondja, mikor a csaj meg akar szólalni. – Te is tudod, hol az ajtó, kitalálsz rajta segítség nélkül is, vagy megpróbálsz viselkedni! Szóval?

Pansy nem szól semmit, bámulja a földet.

- Oké – mondja Blaise. – Akkor akinek nincs dolga itt, húzzon a francba.

Mintegy varázsütésre elpárolognak.

- Rendben vagy? – kérdezi Blaise, mire csak bólintok. – Oké, akkor nekem mennem kell, Sally már szerintem így is halálra izgulja magát, hogy hol lehetek. Szedjétek össze magatokat, és gyertek ti is. Draco te sem késhetsz!

Amikor beleegyezően bólintunk, magunkra hagy minket.

- Kösz, hogy megvédtél – lépek oda Dracóhoz.

- Nem szorulsz te védelemre! – ölel magához egy pillanatra. - Addig is kézben tartottad a helyzetet, míg nem jöttünk, arról nem beszélve, hogy mesterien lefegyverezted ezt a hülye libát. Tanítani kéne. A másik három már a látványtól összecsinálta magát.

- De honnan tudtátok?

- Láttuk az ablakból, hogy erre tartasz, és nem értettük miért. Gyanús volt.

- Imperiust küldött rám.

- Idióta! Hisz egy csoportba járt velünk SVK-ból. Vagy már szenilis is, nem csak hisztis? Na mindegy. Vissza kellene mennünk, hamarosan kezdődik a szertartás.

- Én…

- Harry… most már nem lesz baj! Pansyt leiskoláztad, a többiek meg nem fognak szólni egy szót sem.

- Honnan tudod?

- Az ablakból figyeltük a vendégeket, miközben megbeszéltük a dolgokat. Láttam, hogy szinte mindenkivel beszélt, és egyre dühösebb lett. Mindenki elhajtotta. A legtöbbjüknek kisebb gondja is nagyobb, mint hogy te itt vagy… vagy, hogy velem vagy… senki nem akart felhajtást csinálni, csak ezt a három hülyét sikerült megetetnie. Ismered Monstro értelmi színvonalát… könyveld ahhoz. Na gyere!

Nem nyugodtam meg ugyan teljesen, de megfogom a felém nyújtott kezét, és visszavezet a társaságba.

- Amúgy… azt hittem – mondom, miközben visszasétálunk -, hogy ti kedvelitek egymást Pansyvel.

Elgondolkodik. – Pansy hasonló típus mint anyám volt. Elkényeztetett, aranyvérmániás hisztérika. Csak ő megspékeli még egy adag rosszindulattal is.

- De ti jártatok…

- Potter! Ne légy hülye! Két mardekárosról beszélsz! Kötöttünk egy mindkettőnk számára előnyös megállapodást.

Hát ez a beszólás aztán végképp nem derít jókedvre. Észreveszi rajtam, és közelebb húz magához. – Hé, te nem ő vagy, ezt ne feledd! És, most ha megbocsátasz, hív a kötelesség – mondja, ad egy puszit, egyelőre csak az arcomra, és otthagy.

Hamarosan tényleg kezdődik a szertartás, mert a jónép kezd egy kupacba gyülekezni. Lassan mindenki elfoglalja a helyét, már akinek jut, én inkább bevállalom, hogy a hátsó sortól alig két méterre álló árnyas fa törzsének támaszkodom. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk Dracóval, összemosolygunk, eztán elfordul, és inkább a dolgával foglalkozik. Mivel a legtöbben ülnek, így van lehetőségem áttekinteni a tömeget. A kupac egyik felében ülnek a rokonok, eléggé vegyes összetételű társaság, a másik fele pedig Blaise és Sally barátai. Bár ahogy elnézetem, Sally egészen kevés embert hívott csak meg, amerre nézek, a fiatalság nagy része mardekáros. De mivel úgy tűnik, hogy a legszarabb meccset már lejátszottam, igyekszem nem tudomást venni a dologról.

Egy ideig figyelek a szertartásra, de mire elérzékenyülnék, már másfele kalandoznak a gondolataim. Vagy hát annyira nem is… nem is másfelé… azon gondolkodom el, hogy a varázsló törvények lehetővé teszik az egynemű párok házasságát is… valahol hallottam. Már nem is emlékszem hol. Lehet, hogy még a suliban. Seamus és Dean szokott néha ilyen hülyeségekről beszélni. Vagy legalábbis akkor még hülyeségnek gondoltam. Most így belegondolva, hasznos információ. Még jobban belegondolva meg, hasznos a fenét… merném csak megemlíteni Dracónak… azt hiszem addig élnék…

Arra térek magamhoz, hogy a násznép megtapsolja a csókot, és a szertartás hivatalos része véget ér. Ez után kezdődik a vacsora. Tetszik az elrendezés, vannak hosszú asztalok, és vannak egészen kicsik is. Dracóval hamar megegyezünk, hogy üljünk csak kettesben.

- Nagyon elgondolkodtál a szertartás alatt, Harry… - mondja, miután leültünk.

- Igen.

- Elmondod? – csak megrázom a fejem. – Titkolózol?

- Azon gondolkodtam, hogy… egyszer talán…

- Mi? Hogy te meg én? Na ne… ne menjen el az eszed! Minek nekünk egy darab papír? Anélkül nem tudjuk, hogy összetartozunk? Vagy azon múlik a boldogságunk? Ugyan! És ha egyszer szétmegyünk, csak a gond van belőle.

- Félted tőlem a vagyonod, mi? – kérdezem picit cinikusan.

- Hülye – közli nemes egyszerűséggel. – Te sem vagy éppen csóró. Nem szorulsz az én vagyonomra. De akkor sem érzem szükségét, hogy megkössük egymás kezét egy ilyen hülyeséggel.

- Félnél kimondani az igent?

- Nem hiszem, hogy ez a szó többet mond egy őszinte ölelésnél, vagy egy szenvedélyes csóknál. Ezek csak szavak, Harry…

- Jól van, jól van, nem nyaggatlak. Csak kérdezted, min gondolkoztam. Hát ezen.

Még egy kis ideig néz rám, de a továbbiakban nem említi a témát. A vacsora hátralévő részében ártalmatlan dolgokról beszélgetünk. Többnyire a jelenlévőkről mesél, hisz szinte mindenkit ismer.

Vacsora után megkezdődik a zene. Határozottan tiltakozom a gondolat ellen, hogy addig kimenjünk táncolni, míg csak néhányan lézengenek a tánctéren. Draco csak megcsóválja a fejét, és végül enged a makacsságomnak. De ez persze csak addig tart, míg többen nem lesznek. Akkor azonban már nem enged.

- Gyere! – nyújtja felém a kezét. – Pukkasszuk meg a jónépet!

Megcsóválom a fejem, és felállok. – Rendben, menjünk! – ahogy megfogom a kezét, látom, hogy néhányan furcsán néznek ránk, vagy összesúgnak a hátunk mögött, de ha ez lesz a legrosszabb, azt ki lehet bírni.

Aztán ahogy kiérünk a táncparkettre, rájövök, hogy a szőkének megint igaza van. Nem számít, hol vagyunk, nem számít ki néz, csak ő van, én és a zene. Átkarolja a derekam, és máris érzem a zenét lüktetni az ereimben. Pontosan érzi, hogy mi zajlik le bennem, mert rám mosolyog.

- Ez az, Harry! Mondtam én, hogy belejössz! – súgja, és már suhanunk is a zene ritmusára.

Hosszú ideig eszünkbe sem jut abbahagyni, csak amikor már alaposan kifáradtunk mind a ketten. Akkor visszaülünk a helyünkre, és egy ital mellett beszélgetünk. Kis idő múlva Blaise tűnik fel mellettünk. Körülnézek, aztán látom, hogy Sally épp egy idősebb férfival táncol, aki az apja lehet, mert erősen hasonlítanak egymásra.

- Harry, ellophatom a párodat egy táncra? – néz rám bizonytalanul Blaise.

- Persze – mondom egy halvány mosollyal. Gondolatban aztán még hozzáteszem, hogy ennyi jár neki. Egy első és utolsó tánc. A szőkére néz, mire az bólint, olyan elegánsan, ahogy csak ő tud, majd feláll, és lassan eltűnnek a tömegben.

Két szám múlva kapom csak vissza a párom, Blaise megköszöni neki a táncot, felém is bólint, majd visszamegy a párjához. Pardon… most már a feleségéhez.

- Kösz, Harry! – mondja a szőke.

- Ugyan mit? – nézek rá értetlenül.

- Megtehetted volna, hogy nem engedsz el.

- Érdekelt volna?

- Azt hiszem, ezúttal igen. De örülök, hogy nem így történt.

- Ennyi járt nektek – mondom ki, ami az előbb eszembe jutott.

- Igen – gondolkodik el, a szemét a táncolókon nyugtatva. Kis idő múlva rám néz. – Kipihented magad?

- Aha, mehetünk – mosolygok rá, és most én nyújtom felé a kezem. Ahogy körülnézek, néhányaknak megint ki van gúvadva a szemük, mintha legalább egy trollt látnának a násznép között, de inkább a röhögés fojtogat tőlük. Valahol sejtem, hogy meglesz még ennek a böjtje, de most nem érdekel. Csak ez a pillanat van, ahogy Draco szokta mondani. A holnap miatt ráérünk holnap aggódni.

Most is hamar magával ragad a zene, és Draco szenvedélye. Egy pillanatra sem hagy lazítani. Persze most is ő vezet, és nem bánom meg, ha rá hagyatkozom, ahogy eddig sem bántam meg soha.

Egyszer azonban egy pillanatra megszorítja a kezem. Ránézek. Ugyanúgy táncol, ugyanúgy mosolyog, de a szeme jéghideg, éles…

- Ne fordulj meg… úgy tűnik, van egy fotósunk.

- Újságíró?

- Nagyon úgy nézem. Hogy a pékbe került ide?

- Na vajon? Kitalálod? Játszunk találóskérdést. A válasz: Pansy, B válasz: Pansy, C válasz: Pansy. Nos, ketyeg az órád!

- Megölöm – villan a szeme, és szorosabban húzom magamhoz, mert félek, hogy komolyan gondolja.

- Ugyan Draco… hisz ezt akartuk, nem?

- Ja. De azért, mert mi akarjuk, és nem azért, mert valaki belekavar a levesünkbe.

- Ne törődj vele!

- Szart nem! – mondja, és megáll. Már ellépne mellőlem, de tudom, hogy abból gáz lenne. Egy megoldás jut csak eszembe. Visszarántom magamhoz, és megcsókolom. Ezzel talán több legyet ütök egy csapásra. Kicsit talán sikerül lehiggasztanom a dühét, hamar túlesek azon is, hogy aki eddig nem volt tisztában a kapcsolatunk jellegével, az most képbe kerül, és még a fotós is egy szuszra kielégítheti az információéhségét.

Draco hamar átlátja a gondolatmenetemet, mert néhány másodperc után ellazul, és visszacsókol. Amikor szétválunk, már újra cinkosan villan a szeme, átkarolja a derekam, és újra táncba visz.

- Bátor vagy, Harry! – súgja a fülembe. – Nem hittem benne, hogy így bevállalod.

- Nem is volt olyan vészes – mosolygok rá.

- A böjtje majd holnap jön.

- Tudom. De valahogy csak túlélem.

- Majd segítek – mondja, és még közelebb húz magához.

Az est hátralévő részében majdnem végig táncolunk, néha egy-egy italra megállunk, ha megszomjazunk. Néha mellénk keveredik Blaise és Sally, ilyenkor váltunk néhány szót, majd továbblibbenünk.

Hajnalban aztán az ifjú pár megszökik, így lassan szétoszlik a vendégsereg, és mi is hazamegyünk.

Egy gyors fürdés után ágyba bújunk, de Draco felkönyököl mellettem, és az arcomat cirógatja.

- Nem bántad meg? – kérdezi halkan.

- Nem.

- A csókot sem?

- Azt sem.

- Nehéz napok várnak rád.

- Ugyan… volt már ennél nehezebb is, ne félts engem! És te is itt leszel velem.

- Megéri?

- Igen. Tudod, hogy igen. Szeretlek!

- De…

- Nincs de. Így akartam… így akartuk. És megtettük. Most aludjunk!

Egy kis ideig még fürkészőn néz rám, majd bólint. – Rendben.

Elfekszik, és én a vállára hajtom a fejem. Nem akarok a holnapra gondolni, inkább az elmúlt szép percekkel töltöm ki a gondolataim. Így, bár van bennem egy kis félsz az elkövetkező napokkal kapcsolatban, inkább egy halvány mosollyal az ajkamon alszom el.