Másnap késő délelőtt arra ébredek, hogy Draco mellettem könyököl, és engem néz.

- Jó reggelt! – mondja, mikor észreveszi, hogy felébredtem, majd ad egy puszit. – Rendben vagy?

- Persze.

- Biztos?

- Aha. Azt hittem sokkal rosszabb lesz.

- Miért lett volna? Sally és a rokonai nem is ismernek. Talán a nevedet hallották már. Még talán megtiszteltetés is volt nekik, hogy jelen voltál. Blaise családja nem vállalt akkora szerepet a háborúban, és egyáltalán nem voltak lelkesek, talán még örültek is, hogy úgy ért véget, ahogy, tőlük sem kellett tartanod. A mardekárosokat pedig visszafogta a jelenlétem. És Blaise-nek is van akkora tekintélye, hogy senki nem merte hazavágni az esküvőjét. Azért ne feledd, hogy ő az én nevelésem. Évekig volt a jobb kezem, sok mindenben hasonlóan gondolkodik, mint én. Hideg és bosszúálló.

- A végén még félni kezdek tőled – simogatom meg az arcát.

- Tudod, hogy milyen vagyok… még régről… nem kell bemutatkoznom. Most nem tudnálak bántani… és remélem, soha többé nem jön olyan idő, hogy megtörténjen. Bár ez nem csak rajtam múlik.

- Mit kellene tennem érte?

- Ezen nem akarok gondolkodni.

- Ha beleszólnék az üzleteidbe?

- Pénz miatt sosem esnék neked, Harry, ebben biztos vagyok. A büszkeségem, az már egy másik kérdés. De inkább szólj, ha valamibe bele akarsz mászni, és megbeszéljük. Egyszerűbb… és biztonságosabb.

- Meggyőzhető vagy?

- Az esetek többségében nem. De akkor is tisztességesebb, mintha egymás háta mögött kavarnánk. És még én is jobban le tudom nyelni. De visszatérve a témára… a fekete leves még csak ma jön… ha megjelenik a szenzáció az újságban.

- Szerinted mire számíthatok?

- Mivel téged mindenki ismer…

- Frászt.

- Harry, téged mindenki ismer, fogadd el végre! És ebből kifolyólag jobb, ha felkészülsz… kaphatsz néhány szemrehányó levelet… főleg hisztis fiatal fruskáktól… néhány rivallót… olyanoktól, akik mindig beléd helyezték minden bizalmukat… és most úgy érzik, hogy cserben hagytad őket. Idejönni nem tudnak, mert a birtok védelem alatt áll, így kihasználják az egyetlen csatornát, ami nyitva van. És persze… ha legközelebb kimész az utcára… számíthatsz némi kellemetlen fogadtatásra.

- Merlin… nem tartozom nekik semmivel… miért kérnek számon rajtam bármit is? Már megtettem, amit kellett, mit várnak még tőlem?

- Ez örök rejtély marad. Felkelünk?

- Aha. Egy késői reggeli nem fog ártani.

Kimászunk az ágyból, felöltözünk, és lemegyünk a földszintre.

Az étkező ablakában már most ül három bagoly, a csőrükben vagy a lábukon különböző méretű levelekkel.

- Először szeretnék reggelizni – nézek Dracóra, aki csak vállat von. Leülünk, és eszünk valamit, de nem mondom, hogy nagy étvágyam van. A szőke ellenben úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Igaz, ő már hozzászokott, hogy a magánéletében turkáljon a sajtó. De úgy tűnik, abszolút nem érdekli.

Hamar befejezzük a reggelinket, aztán beengedem a baglyokat, amiknek innentől kezdve se szeri se száma. Szinte folyamatosan érkezik egy-egy madár.

A leveleket nem kívánom részletezni, van köztük egész könnyű hangvételben pocskondiázó, van keményebb, és elég durva is. Több csoportra oszthattam őket. Az első és legártalmatlanabb, a Draco által is emlegetett hisztérikus tinilányok voltak, akik könnyáztatta papírra vetették, hogy most hogy fáj a szívük értem, és hogy egyszer igazán megjöhetne az eszem, ami nem is tudják, hogy miért ment el, és akkor velük nagyon boldog lehetnék. Na jó, ebbe a csoportba sorolhatnám még azt a néhány eszement meleg pasit is, aki mindenre kiterjedő szolgálatait ajánlotta fel nekem. Na ezekkel foglalkoztam a legkevesebbet. A következő csoport lehetne az, aki az épelméjűségemet vonta kétségbe, illetve arról volt meggyőződve, hogy megátkoztak, minimum egy Imperiusszal. Egy másik csoport mélyről jövő felháborodását, és undorát fejezte ki irányomban, és közölték, hogy a Kiválasztotthoz nem méltó életet akarok élni, és ezt persze a vérmérsékletüknek megfelelő formában hozták tudomásomra. Egy megint másik csoportot képeztek az aggódó szülők, gyerekeiket féltő anyák, akik eddig állítólag büszkék voltak arra, hogy a gyerekeiknek én vagyok a példaképe, és olyanok akartak lenni, mint én, de a mai naptól kezdve még azt is meg fogják tiltani nekik, hogy rólam beszéljenek. Hisz rossz példát mutatok nekik, és eszük ágában sincs megengedni nekik, hogy ebben is az én példámat kövessék. Hiszen az ő gyerekeik többre érdemesek, mint hogy egy hülye buzi legyen belőlük. Végül az utolsó, legszánalmasabb csoport, akik csak vádaskodtak, és csúnya szavakkal dobálózott, amiket most nem igazán van kedvem idézni. Na jó, de csak a finomabbját… miszerint nem vagyok más, mint egy hülye köcsög, aki végre oda került, ahova való, egy másik hülye köcsögnek az ágyába. Bocs… ezek nem az én szavaim, még Draco nevelésének hatására sem szoktam ilyeneket mondani. Olykor-olykor bele is pirulok egy-egy rivalló szövegébe, amitől a szőke csak mosolyog rajtam.

Időnként Draco is kap néhány levelet, miszerint egy kétszínű, szemét állat, aki elcsábított, megrontott, tönkretette az életem, satöbbi. A legtöbbször csak fejcsóválva hallgatja, vagy olvassa a hülyeségeket, vagy éppen jót röhög rajta. Megint máskor látom, hogy kezdi felbosszantani magát, ami egyikünknek sem tenne igazán jót. A végén még a sok baromság miatt mi is összekapnánk.

- Az odáig rendben van – kezdi az egyik ilyen alkalommal -, hogy ma vasárnap van, és ráérünk ilyen böszmeségekkel foglalkozni, de nekem holnap dolgoznom kéne. Érdekes lenne, ha egy megbeszélés közepén találnának meg ilyen hülyeségekkel.

- Bocs.

- Te? Ugyan miért? Mert ilyen batár sok hülye ember van a világon? De most már tényleg érdekelne, hogy mit írt az újság.

- Gondolom, amit Pansy megetetett velük. Meg van a magához való esze, hogy jól elő tudja adni magát.

- Akkor tényleg megfojtom.

- Persze. És akkor hiábavaló volt az egész. Téged lecsuknak, én meg itt maradok egyedül a frissen szerzett hírnevemmel. Valóban tök frankó lenne. Azt mondtad, hogy itt leszel velem, és segítesz elviselni.

- Csak annyit segíthetek, hogy időnként újra és újra elmondom, hogy ne törődj velük.

- Valamit ez is segít. De a legtöbbet az, hogy tényleg itt vagy mellettem.

Ekkor egy ismerős baglyot látok meg az ablakban, ami legalább nem rántja görcsbe a gyomrom. Beengedem, megszabadítom a levéltől, és a madár azon nyomban elrepül. Szétcsavarom a kis pergament, és meglátom Hermione apró gyöngybetűit.

Harry!

Huh… nem is tudom, hol kezdjem… nem mondom, hogy nem leptetek meg… de örülök. Örülök, hogy megint együtt vagytok, és annak is, hogy nem titkolóztok tovább. De tudom, hogy most egy nehéz időszak vár rád, hisz mindig mindent a lelkedre veszel, és gyötröd magad. Ne tedd! És ha segítene, hogy dumálunk egyet, keress meg! Senkivel ne foglalkozz! Emlékezz, a saját utadat kell járnod! Ezt tőled tanultam, és nekem nagyon sokat segített. Sosem tudom eléggé meghálálni. És tényleg bármikor keress meg!

Hermione

Ez egy egész kis megnyugvással tölti el a lelkem. Az első normális levél a nap folyamán. Bár mondjuk a csajtól nem is vártam mást. Főleg, miután a saját bőrén alaposan megtanulta a leckét. Átnyújtom a levelet Dracónak, aki csak átfutja és visszaadja.

- Ő legalább tudja, mi fán terem a barátság. És a másik hülye?

- Még nem jelentkezett. Vagy nem hallotta még, vagy egyszerűen besokkolt annyira, hogy még nem jutott szóhoz. Tőle tartok.

- Nem engedjük be a birtokra, ha nem akarod.

- Nem fogok előle bujkálni. Nem tartozom neki magyarázattal, sem semmi mással.

- Ahogy akarod, Harry! De ha nem bánod, hogy egy kicsit magadra hagylak, tényleg beszereznék egy újságot. Most már böki a fantáziámat a dolog.

- Persze, menj csak! – mondom neki. Az én fantáziámat annyira nem izgatja a dolog. Gyerekkoromban már épp elég hazugságot hordtak össze rólam ahhoz, hogy most fussak egy felfújt, blőd hírért az újságoshoz.

Draco elmegy, én meg közben próbálom kikerülni a baglyokat, főleg, amelyiknek piros borítékot látok a lábán. Persze sikertelenül. Úgy negyed órával később önti el a harci ideg az agyamat, pálcát ragadok, és kimegyek az udvarra. Draco abban a pillanatban ér haza.

- Hova szöksz? A baglyok bárhol megtalálnak.

- Tudom. Nem érdekel. Le akartam zárni a birtokot.

- Azt csak én tehetem meg. És nem igazán tartom jó ötletnek.

- Mondd már el, hogy miért nem! – nézek rá bosszúsan.

- Emlékezz, mit mondtam régen. Első számú szabály, hogy tökéletesen kell ismerned az ellenséged! És ehhez sajnálatos módon az is hozzá tartozik, hogy mit gondol rólad.

- Azt már eléggé ismerem.

- Ez még csak néhány volt.

- Ezzel most meg akartál nyugtatni?

- Nem. Elolvasod? – nyújtja felém az újságot.

- Nem vagyok még elég ideges?

- De – húzza vissza. – Én jót röhögtem rajta, és néhány hét múlva már te is csak azt fogsz. De most jobb, ha nem látod. A fél újság rólunk szól, és kilencvenkilenc százalékát költötték. Ja, meg mindkettőnk múltját kiforgatták, de gondolom, ezt mondanom sem kell, úgyis ismered őket. És…

- Nem érdekel! Legalább addig várj, míg összeszedem magam!

- Csak fel akartalak készíteni – von vállat. – De akkor majd később – mondja, megsimogatja a karom, és mellettem elmenve bemegy a házba.

Még egy percig hagyom, hogy remegjek az idegességtől, majd némileg lecsillapítom magam, és utána megyek.

Leülök a szalonban, de nem telik bele öt perc, néhány bagoly újabb leveleket pottyant az ölembe. Aztán egy különösen barom hangvételű rivalló után ledobom az összest a földre, és felmegyek a szobámba. Bevágom magam mögött az ajtót, elhúzom a sötétítő függönyt és levetem magam az ágyra. Kicsit gondolkodnom kell… vagy rendezni a gondolataimat.

Igazából tudom, hogy ezeket a szemrehányásokat olyan emberektől kapom, akikről azt sem tudom, kicsodák, és főleg ők nem tudják rólam, hogy én ki vagyok, így igazából nem lenne joguk beleszólni az életembe.

De a legjobban az bosszant, hogy hagyom magam feldühíteni. Bolondság… nem kéne foglalkoznom az egésszel, ahogy Draco teszi. De hát most én kapom ezeket a hülyeségeket, és meg kell, hogy mondjam, időnként tényleg sikerül bűntudatot ébreszteniük bennem néhány percre.

Aztán lassan összeszedem magam, és visszamegyek a szőkéhez. A szalonban ül, és épp egy hosszabb lélegzetvételű levelet olvas.

- Ezt nézd meg – nyújtja felém. – Én ilyen ajánlatot még sose kaptam… érdemes lenne megfontolnod…

- Menj a fenébe, Malfoy! – mondom egy halvány mosollyal.

- Azért csak olvasd el, hátha kedvet kapsz hozzá – vigyorog rám.

Elveszem tőle a levelet, és leteszem az asztalra. – Inkább elolvasom végre a nyomorult újságokat.

- Biztos?

- Jobb előbb, mint később, nem? És akkor már legalább tudni fogom, hogy miért utálnak ennyire.

Vállat von, és a kezembe nyom néhány újságot. Felütöm az elsőt, mindjárt a címoldalon velünk foglalkozik.

„Az ifjú Malfoy, aki sosem a visszafogott életviteléről volt híres, ezúttal újabb botránnyal lepte meg a közvéleményt. A barátja esküvőjén egy férfival jelent meg, aki nem kisebb személyiség, mint maga a Kiválasztott: Harry Potter, akivel az esküvő folyamán a kapcsolatuk jellegét is eléggé nyilvánvalóvá tették…"

Ez a cikk finomabb hangvételű bevezető, úgy tűnik, próbál inkább a tényekre koncentrálni. Nézzük tovább. A következő oldalon egy kép a könnyeit törölgető Pansyvel. Na ez már durvább lesz.

Ms. Parkinson lapunknak elmondta, hogy milyen csalódás volt neki szembenézni a tényekkel. Bevallotta, hogy titokban gyerekkora óta szerelmes a jóképű, gazdag, és persze elég nagy hatalommal bíró Draco Malfoyba. Feltárta előttünk, hogy milyen fájdalmas volt megtapasztalnia, hogy a fiú, akit annyira szeret a férfiakat részesíti előnyben, és hogy ezt ilyen botrányosan a nyilvánosság elé viszi. „Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit kell megtudnom róla. Mélységesen csalódtam benne" – nyilatkozta könnyek között Ms. Parkinson, aki maga is részt vett a kérdéses esküvőn, így a saját szemével láthatta az eseményeket… Ezek után persze eszébe sem jut további terveket szövögetni Malfoyjal kapcsolatban.

Pansy nem hazudtolta meg magát. Álnok, kétszínű dög… előbb tudta, hogy Draco meleg, mint én. És most itt teszi az agyát. Na de térjünk át rám.

Harry Potter, aki sokak számára hozta el a békét és a megnyugvást, aki továbbra is sokaknak a reményt jelentette egy boldogabb életre, úgy tűnik, megunta a jófiú szerepét, és ezúttal az emberek felháborodását váltotta ki. Most bizonyára sokan keresik a magyarázatot arra, hogy a Kis Túlélő, akinek minden gyönyörű nő a lábai előtt heverne, vajon miért a férfiak közt keresi a boldogságot…

Ebből elég is ennyi. Nem igazán érdekel, hogy milyen magyarázatot adnak helyettem arra a kérdésre, amire én annyi álmatlan éjszaka után sem találtam igazi választ. Tovább lapozok.

Lapunk természetesen megkereste Mr. Potter előző barátnőit is. Ms. Ginevra Weasleyt annyira kiborították a történtek, hogy amint meglátta riporterüket az ajtóban, keserves sírógörcsben tört ki, és bevágta az ajtót. A továbbiakban sajnos nem sikerült kapcsolatot teremtenünk vele. Természetesen megértjük a lelkiállapotát, tekintve, hogy elég hosszú ideig tartó kapcsolata volt a Kiválasztottal, és talán még a mai napig sem tudott beletörődni a szakításba. Még az is feltételezhető, hogy a Fiú aki túlélte már annak idején azért szakított az akkor már menyasszonyaként tündöklő Ms. Weasleyvel, mert már abban az időben is a férfiakhoz vonzódott. És talán nem is a fiú dobta ki a gyönyörű, bár kissé vérmes vörös hajú szépséget, hanem a lány nem bírta elviselni azt a szégyent, ami a Kiválasztott mellett így várt volna rá.

Potter másik exbarátnője, az egzotikus szépség, Cho Chang nagy nehezen szóba állt munkatársunkkal. Elmondta, hogy bár elég rövid időt töltöttek együtt, abban az időben még nem mutatkoztak rajta különös vonzódásának jelei. De ugyanakkor, ahogy azt lapunk már akkor, négy évvel ezelőtt is firtatta, Potternek köze lehetett a lány előző barátja, Cedric Deggory halálához. Természetesen nem közvetlenül, eszünkbe sem jut a Kiválasztottat bármivel vádolni… csak hát éppen kapóra jött neki, hogy ez a szegény ártatlan lány magára maradt, és lecsapott rá… Mikor ezt megemlítjük Ms. Changnak, sírva elrohan. Vajon fáj neki az igazság?

Ekkora idiótákat… nem csak engem cseszegetnek, hanem bárkit, akinek része volt az életemben. Sajnálom őket. Mindannyiuknak jövök egy bocsánatkéréssel. De ekkor már belekezdek a következő cikkbe.

Mivel a téma minden munkatársunk érdeklődését felkeltette, így időt és fáradtságot nem kímélve mindent megtettünk, hogy az olvasóinkat teljes részletességgel tájékoztathassuk. Éppen ezért két munkatársunk Potter régi barátait is felkereste, nevezetesen az elhíresült trió másik két tagját, akik eddig jóban rosszban kitartottak egymás mellett..

Hermione Granger riporterünk orrára vágta az ajtót, de ettől függetlenül megbízható forrásokból úgy értesültünk, hogy a lány már hónapokkal ezelőtt elhagyta a másik kettőt. Ennek nagy valószínűséggel az lehetett az oka, hogy éles szemével már akkor észrevett valamit, amit akkor még senki más. Vagy talán volt valami Weasley és Potter között, és azt nem bírta elviselni?

Megkerestük Ronald Weasleyt is, aki azonban csak annyit mondott, hogy jó ideje nem tartja a kapcsolatot Harry Potterrel. Vajon miért? Talán reménytelenül szerelmes a Kiválasztottba, és nem bírja elviselni, hogy az valaki mást választott helyette? Nehezére esik elfogadni, hogy a lába nyomába nem érhet a Malfoy csemetének? Hisz a jóképű szőke herceg híres, gazdag, és mindezekről a dolgokról Weasley csak álmodhat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak nem bír egy levegőt szívni egy meleg férfival?

Na vajon miért? Idióták. Ennyi baromságot összehordani… Mikor végképp nem bírom tovább olvasni ezeket a sületlenségeket, egy mozdulattal bele akarom hajítani az egészet a kandallóba. Draco azonban egy laza pálcaintéssel elkapja a levegőben, és lassan visszalebegteti az asztalra.

- Jók a reflexeid – mondom neki. – Lehet, hogy jobb fogó lennél, mint én.

- Fenét. Csak percek óta várok már erre a mozdulatra. Gondoltam, hogy így reagálsz.

- Van valaki, aki ezeket a baromságokat elhiszi?

Draco egy mardekárosan cinikus mosollyal jelentőségteljesen körülnéz a szalonban. – Amint a mellékelt ábra mutatja, van.

Megcsóválom a fejem, ahogy én is végignézek a lassan már az egész helyiséget beborító papírhalmon. Már többször is eltűntettem volna, de Draco nem engedi. Nem tudom, mi a terve vele… vagy a szalont akarja kitapétázni, vagy a következő telet kifűteni… én mindenesetre szeretném már hamu képében látni őket.

A nap folyamán azért kapok még néhány értelmes levelet is. Mrs. Weasley közli velem, hogy ő azért továbbra is fiaként szeret, még akkor is, ha a választásommal nem ért egyet, és fél oldalon át sorolja, hogy miért is félt engem Dracótól. Luna azt írja, hogy ő mindig is sejtette, hogy a fiúkat szeretem, és, hogy örül, hogy végre boldog vagyok. Kingsley is biztosít a barátságáról és a támogatásáról, és mindemellett néhány szóban beszámol az ügyünkben elért eredményekről. McGalagony szerint azonban nagy hiba volt a nyilvánosság elé lépnünk, és nem érti, hogy mi a fenéért nem tudtunk továbbra is szépen titokban boldogok lenni, ahogy azóta, mióta eljöttünk a kastélyból. Mert hogy ő persze már akkor tudta, mikor Draco és én együtt nem szálltunk fel a Londonba tartó vonatra.

Egy idő után már csak üveges szemekkel bámulok magam elé, és elengedem a fülem mellett az ordibáló levelek trágár vagy pocskondiázó szövegeit.

- Ez a hírnév átka, Harry – ül a fotelom karfájára Draco, és átkarolja a vállam. – De mára már nekem is kezd elegem lenni a hülyeségből. Lezárom a birtokot, hogy legalább éjszakára legyen nyugalmunk. Aztán együnk valamit, és feküdjünk le.

- Úgysem tudok aludni.

- Akkor beszélgetünk. De akkor is, pihenned kéne. Kezdesz nagyon magad alá kerülni.

- Csodálod?

- Nem. Ezért mondtam, hogy mára elég. Rögtön visszajövök – mondja, és kimegy a házból.

Amikor tíz perc múlva előkerül, odajön hozzám.

- Gyere, együnk valamit!

- Nincs étvágyam.

Csak megcsóválja a fejét, és eltűnik a konyha fele. Néhány perc múlva egy pár szendviccsel és két bögre teával tér vissza, és addig nem hagy békén, míg nem eszek én is valamennyit.

Ezután felmegyünk az emeletre, elzavar fürödni, majd miután végeztem, elmegy ő is.

Mire visszajön, már ágyba tettem magam, így mellém bújik, és csendben cirógatja az arcom.

- Miért van ilyen sok hülye ember, Draco?

- Erre ugyanaz a válasz, mint eddig szinte bármire, amit kérdeztél tőlem. Félnek.

- Mi a fenétől? Attól, hogy őket is leteperjük?

- Talán attól a legkevésbé. Nem is tudom. Olyan, mintha azt hinnék, hogy a melegség fertőző. Hogy ha a közelünkben vannak, vagy kapcsolatba kerülnek velünk, ők is melegek lesznek. Ez ijesztő számukra. Félnek attól, hogy rájuk is úgy néznének, ahogy most ők néznek ránk.

- Fogalmuk sincs, hogy működik ez az egész.

- Persze, hogy nincs. Ezért nem kellene hagynod, hogy feldühítsenek. Azt hiszem, egy kezeden megszámolhatóra kéne szűkítened azoknak az embereknek a számát, akiknek fontos a véleménye. A többi meg had papoljon.

- Hát… úgyis azt hiszem legfeljebb annyi ember van, aki fontos.

- Azok meg elfogadnak. Na látod. És most nyugodj meg… ha máshogy nem megy, csillapítsd le az elméd, és próbálj aludni.

Bár nehezemre esik, ezúttal szót fogadok neki, odabújok hozzá, és végül nagy nehezen elalszom.