Wakaremichi [The GazettE]

Kira x Hisagi

Hisagi POV

Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet igent mondani – félek, ha megteszem, részese leszek egy olyan valóságnak, ami megtör, amiben képes lennék feladni. Ilyen ez a szomorú délután is, akármennyire szeretném, nem tehetem meg. Már nem.

Ha csak egy nappal korábban történik, csak pár órával előbb, ha Izuru le tudja győzni a kétségeit és a rettegését, minden olyan lenne, amilyet ő szeretne – ő irányítana, nem lenne keserűség, nem lennénk szomorúak – ő azért, mert én nem vagyok neki, én azért, mert mindezt látnia kell.

Látom, hogy milyen elveszett, mikor azt mondom, hogy beszélnünk kell, tudom, mire gondol… ezt a nyomást nem bírja elviselni, nem akarja hallani a szavakat. Nem akar még több sebet a lelkére – csakhogy én sem, és csak úgy tehetjük túl magunkat az egészen, hogy én kemény leszek, és megbántom, határozottan azzal a céllal, hogy összetörjem a lelkének azt az utolsó, csillogó darabját, amit egész eddig fényesítettem.

Csendben elhelyezkedünk, én a földet nézem, ő meg engem, aztán elkapja a tekintetét. Izuruval csak az a baj, hogy fél engem úgy igazán szeretni, mert fél az elutasítástól. Jók a megérzései, pontosan tudja, hogy mire számíthat, és ettől függetlenül erőt vesz magán, megfogja a kezem, és hangosan is kimondja, hogy szeret. Látja, ahogy összeszorítom a szemem, látja, ahogy összefacsarodik a szívem, és a lelke mélyén ezzel vesz elégtételt rajtam… tudja, hogy mit fogok mondani, ismeri a szavaimat, mert már nagyon sok arcomat látta.

Nem tudok mit mondani, csak bólintok. Nem kell ezt magyaráznia nekem, érzem én, túl erősen ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni.

Megkérdezi, hogy mi lett volna, ha tegnap kérdez meg. Azt mondom, minden máshogy lenne, noha mindketten tudjuk, ez hazugság. Ha tizenöt évvel ezelőtt tesz vallomást, nekem akkor is Kensei áll minden felett. Ha tegnap tesz vallomást, ma ugyanúgy beleszeretek Ichigoba. Ismerem magam, és tudom, hogy nem lettem volna képes elmondani neki az igazat, ettől függetlenül is Ichigot szerettem volna. Ezek összeegyeztethetetlen dolgok.

Izuru sosem lesz képes túltenni magát Ichimaru elvesztésén, én sosem tudom elfelejteni Kenseit. Örökérvényű igazságok, nem tudnak elévülni. Én képtelen lennék elfogadni ezt, Ichigo meg tudja érteni, és ezzel együtt fogad el engem.

Izuru ma este nem fog sírni, és ezért végtelenül büszke vagyok rá. Az én hibám, hogy azt hittem, végig képesek leszünk mosolyogni, de most én vagyok az egyetlen, aki sírni akar. Folyamatosan arra gondolok, hogy mi lett volna, ha, és ezek az elképzelt, elmémbe égett valóságkarcolatok nem hagynak nyugodtan lélegezni; és még mindezek után is képes lennék Izurut hibáztatni.

Elindulunk lassan, mert péntek este irány a kocsma. Már látják a többiek, hogy közeledünk, és Izuru nem tudja elengedni szorosan összefűzött ujjainkat – hiába látom a többiek értetlenkedő, vagy gúnyos tekintetét, nem tudok magam miatt aggódni. Akkor sem, mikor azt kéri, még egy kicsit ne engedjem el a kezét. Akkor sem, mikor csókot váltunk, akkor sem, mikor Izuru felém fordul, és azt mondja, más úton megy. Ölelést kér, megadom neki, aztán elválnak útjaink, én meg hátam mutatva neki integetek, hogy ne lássa az arcom… mert Izuru nem láthatja a könnyeimet.

Ha Izuruval lennék hivatalosan, megcsalnám, mert Izurut nem lehet nem megcsalni, és közben végig szeretnék úgy igazán, nagyon meghalni. Nem akarok sebeket osztani a szívére, de nem vagyok képes begyógyítani azokat.

Izuru, hozd ki magadból a legjobbat, csak ennyit tudok mondani, mert most elválnak az útjaink. Egyszer majd újra képesek leszünk mosolyogni egymásra, de még túl frissek a sebeink. Kell valaki, aki begyógyítja, egymás számára pedig értékes emlékké válunk.

Már tudom, hogy azt a hangot halálomig képtelen leszek elfelejteni; arra az öt másodpercnyi boldogságra életem végéig emlékezni fogok. Izuru befészkelte magát a lelkembe.

Tenshi itt van, technikai szünet után. A szériának vége. A címek sora befejeződött, kivéve a Kare Uta, mert azt az átkozott verset tenshi még mindig nem tudta bejezni. A helyzet talán annyiban változott, hogy még több az érzés, még több a benyomás. Egyre nagyobb a súly, egyszer már fel lehet emelni. Addig csak írok. Már eléggé a célegyenesben vagyunk.

Még két összefoglalót tervezek (mint a Show me love, Remember the URGE), az egyik a hatvanhatodik, következő fejezet, az még lehet, hogy ma érkezik; illetve a kilencvenkilencedik.

Lehet, hogy pont egy évig fog tartani, lehet, hogy nem. Még abban se vagyok biztos, hogy 100 fejezet lesz (lehet, hogy több). Kilencvenkilencnél közvélemény-kutatást tartok, ott majd kiderül, hogy miről. Addig is, keressetek fictionpressen, vannak ott finomságok. Igazából még csak egy, nem vettem rá magam a folytatásra. Ha ott felmegy a megtekintéseim száma 10 fölé, hozok újat. Nem szoktam ezt alkalmazni, de kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a reakció. Megtalálni egyszerű: google: nobodynotenshi. ki fog dobni fictionnetes, majd alatta egy fictionpresses oldalt. Meg WeHeartItet, meg Myfictet. Meg Mondót, meg régen felfüggeszterr blogszerű miafenét is. Simán lenyomozható vagyok, ez ijesztő.

Ha érdekel, ott megtaláltok. Fictionpresst viszont tényleg ajánlom figyelmetekbe.

Nem fogok köszönőfejezetet írni, csak most egy kicsit. Nagyon köszönöm a több, mint 2400 megtekintést, ezzel nagy örömet szereztek nekem. Köszönöm Redmidot, köszönöm K-t, köszönöm V-t, köszönöm Bellát. Köszönöm, hogy mellettem vagytok. :)

Nagy művészek vagytok ám! ;) a két hónapja stagnáló statisztikám elérte a tízet a Misery-nél... egy napon belül mindenre számítottam, csak erre nem, le vagyok nyűgözve! Nagyon köszönöm :)

Ha lesz rá igény, akkor talán áthozom FFnetre... de nem szeretem összekeverni a dolgokat, szóval minden a maga helyén. Minden a maga skatulyájában.