Másnap reggel felébredek ugyan, mikor Draco elmegy dolgozni, de nincs kedvem felkelni. Még megkérem, hogy ne oldja fel a védelmet, amíg haza nem jön, aztán magamra hagy. Szeretnék végre egy nyugodt napot.

Kint bolyongok a kertben egész nap, teszek-veszek, bíbelődök a rózsákkal is, míg kora délután meg nem érkezik a levélhullás. Na nem az ősz, csupán a baglyok képében. Ez pedig csak annyit jelenthet, hogy Draco is hazajött. Visszasietek a házba.

- Hogyhogy ilyen korán jöttél? – lépek oda hozzá egy puszira.

- Ilyen tébolyban nem lehet dolgozni. Gondoltam te se maradj ki belőle – néz rám egy sanda mosollyal.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom, csak kifizetődőbbnek tartottam, ha inkább mára hagyom a fenébe az egészet.

Oda akarok lépni hozzá, hogy megöleljem, de egy szemvillanással megállít. – Harry, több sár van rajtad, mint egy iszapfürdőben. Menj fel, és tedd rendbe magad, aztán közelebb jöhetsz.

- Félted a vadiúj talárod, mi?

- Naná. Sipirc!

Vágok egy grimaszt, és felmegyek. Gyorsan megfürdök, tiszta ruhát veszek, és visszasietek hozzá. Épp a lépcsőn megyek le, mikor hallom, hogy megszólal a bejárati ajtó csengője. Egy pillanatra meghűl bennem a vér, de Draco tegnap biztosított, hogy senki nem jöhet ide, csak akit mi engedünk. Nem nyugszom meg teljesen, így inkább megállok a lépcső közepén, és ott akarom megvárni, míg a szőke ajtót nyit.

Ha a csengőtől meghűlt bennem a vér, akkor azt hiszem, most nem túlzok, ha azt mondom, hogy a szívem megáll néhány dobbanásnyi időre, ugyanis Ron szólal meg az ajtóban.

- Beszélni akarok Harryvel! – közli köszönés és minden bevezető nélkül.

- Esetleg szeretnél, Weasley! – mondja Draco azon a szemtelenül nyugodt hangon, amit akkor használ, amikor más már üvöltene.

- Állj félre az utamból!

- Eszemben sincs – mondja a szőke, és meg sem mozdul. – Egyelőre ez az én házam, és nem te dirigálsz.

- Valóban? Pedig jobban tennéd, ha nem próbálnál meg feltartóztatni.

- Miért is? Van engedélyed, hogy begyere? Mert ha nincs, akkor egyelőre birtokháborítást követsz el, mert én még nem adtam engedélyt a belépésre, és a lábad a küszöbömön túl van. De te, mint leendő auror, gondolom tökéletesen tisztában vagy ezzel. Úgyhogy húzd vissza a lábad, Weasley, mert úgy csapom rá az ajtót, hogy a csontforrasztó egy hétig dolgozik rajta, és még csak meg sem büntethetsz érte!

- Biztos az értelmi képességeiddel van baj, Malfoy, ha nem érted, de én beszélni fogok Harryvel!

- És ha ő nem akar veled beszélni? – néz rá kihívóan Draco, de nekem már kezd elegem lenni abból, hogy egymás agyát húzzák. Odalépek hozzájuk, és Draco karjára teszem a kezem.

- Hagyd, itt vagyok. Mit tehetek érted, Ron?

- Beszélni akarok veled! Négyszemközt.

Dracóra nézek, aki csak lazán vállat von, jelezve, hogy én döntöm el, mit akarok.

- Gyere fel a szobámba! – mondom a vörösnek, akinek ezúttal a hajszíne elbújhat a képének a vörössége mögött.

Ron egy szó nélkül jön utánam, és ahogy megyünk fel a lépcsőn, Draco aggódó pillantását érzem a hátamban. Bemegyünk a szobámba, leülök az ágy szélére, és Ront is hellyel kínálom a csöpp szobában lévő egyetlen fotelban.

- Eszemben sincs leülni, és neked sem kéne! – vágja oda a vörös. – Mi a jó fenét keresel itt, Harry?

- Itt élek. De felesleges kerülgetnünk a forró kását, Ron. Beszélj nyíltan. Miért jöttél?

- Azért, hogy észhez térítselek, és elvigyelek innen, te hülye!

- De nekem eszemben sincs elmenni innen – nézek rá még egyelőre nyugodtan, de tudom még néhány ilyen bunkó beszólása, és már én sem leszek különb nála.

- Te tudod egyáltalán hol vagy, Harry? Emlékszel még, hogy miket éltünk át ebben a házban?

- Tökéletesen emlékszem. Nekem sem könnyű elvonatkoztatnom a múlttól, de igyekszem lezárni életemnek azt a szakaszát.

- Nekem viszont eszemben sincs lezárni! Minden pillanata itt él a szívemben, és sosem fogom elfelejteni.

- Bosszúra szomjazol?

- Ez nem bosszú! – kiáltja, és ha nem én lennék én, valószínűleg megijednék tőle. – Igazságot akarok!

- A saját igazságodat. De most nem ezért jöttél, ha jól sejtem.

- Nem, valóban. Próbálom felfogni, hogy mi a fenét keresel egy Malfoy mellett! Egy pasi mellett! És egyáltalán, mikor ment el az eszed és miért?

- Már jó ideje, és nem hinném, hogy meg kéne magyaráznom, hogy miért. Úgysem értenéd meg.

- Na látod, ebben biztos vagyok! Ez egy akkora baromság, Harry! Mi a fenét akarsz tőle? A nevét? A pénzét? Neked is megvan mindkettő, nem szorulsz rá!

- Pontosan ebből tudhatnád, hogy nem ezt akarom tőle.

- Akkor mégis mit? Ez egy Malfoy, eljutott az agyadig?

- El. És még az is, hogy nem Lucius, akit olyan hevesen gyűlölsz, hanem a fia, aki egy teljesen más személyiség.

- Az alma, aki kivételesen messze esett a fájától? Ne meséld be nekem, inkább nyisd ki a szemed, Harry! És különben is egy férfi… sosem hittem volna… minden nő a lábaid előtt heverne, köztük a saját húgom is! Neked még ez sem elég? Mivel csábított el ez az állat? Mióta tart köztetek ez a… ez a…

- Ha hozzászámítjuk azt a kis időt, amit veled töltöttem az iskolában… lassan egy éve.

Látom, hogy arculcsapásként éri a válaszom. – Szóval egy éve hazudsz mindannyiunknak.

- Hermione tudta – mondom, de ahogy megvillan a szeme, már tudom, hogy rosszat szóltam.

- Úgy, szóval mind a ketten hülyét csináltatok belőlem!

- Eszünkben sem volt. Csak tudtuk, hogy nem értenéd meg.

- Na látod, ezt kivételesen jól tudtátok. Sosem fogom megérteni, hogy mitől lett belőled egy hülye…

- Ron! Ha engem akarsz pocskondiázni, állj be a sor végére! Elég sokan vannak előtted.

- Szóval szégyelled, mi? Nem mered kimondani, mi lett belőled!

- Minden további nélkül kimondom, hogy meleg vagyok, de ettől még nem szeretek olyan szavakat használni, amit te akartál.

Némi hitetlenséggel, és némi undorral néz rám. – Nem hittem volna, hogy ez lesz belőled.

- Én ennek ellenére a szívem mélyén bíztam abban, hogy talán egy kicsit megértesz. Hisz mióta az eszemet tudom barátok voltunk. Azt hittem, ez nem állhat közénk.

- Rosszul hitted! Az, hogy világ életünkben barátok voltunk, nem jelenti azt, hogy azok is maradunk! Ha tudtam volna… nem aludtam volna egy szobában veled… ki tudja hányszor… néztél úgy rám…

- Ron, ne légy hülye! Szeretem Dracót! Eszemben sincs bárki másra úgy nézni.

- Szereted a frászt! Megbabonázott! Vagy megátkozott, mit tudom én! Ez nem te vagy, Harry! Térj már észhez! Gyere velem, és keresünk valami ellenszert a bajodra…

Csak megcsóválom a fejem, és sóhajtok. Sosem fogja megérteni. – Ron, elmondom neked még egyszer! Szeretem Dracót, vele akarok élni…

- Akarsz a fenét! Sosem akartál ilyet! Az a Harry, akit én ismertem, sosem akarna ezzel a szörnyeteggel lenni! Mindig velünk akartál maradni, Harry, és aurorok akartunk lenni, hogy megtisztítsuk a világot az ilyen Malfoyhoz hasonló férgektől!

- Dracónál sokkal nagyobb férgek is vannak a világon, Ron. Ha azokat mind eltűntetted, akkor majd a szememre vetheted, hogy Draco mivel foglalkozik.

- Úgy… szóval neki elnézed. Semmivel nem vagy különb, mint az igazgatónk, akit olyan gyönyörűen kitúrtál a helyéből.

- Megérdemelte.

- Persze. És te? Te mit érdemelsz? Tönkrevágtad az egész iskolát, remélem, most boldog vagy!

- Ha tisztességesebb tanári kar kerül a helyükre, az leszek.

- Nem kellett volna ezt tenned! És főleg nem úgy, ahogy tetted! De mostanában úgy tűnik, megszeretted a médiát. Szeretsz a figyelem középpontjában lenni…

- Egyáltalán nem szeretek. De néha csak ez az egy megoldás van.

- Ugyan mire? Olyan embereket tönkretenni, akiktől tanulhatnál? Gondolom, rohadt büszke vagy magadra…

- Mi a fene fáj neked, Ron? Az, hogy kitakarítottam néhány olyan embert a hőn imádott iskoládból, aki semmit nem ér?

- Majd pont te mondod meg, hogy ki mennyit ér! Nézz előbb magadba!

Ettől aztán végképp nekem is elönti a lila köd az agyam. – Nem hinném, hogy az dönti el, hogy mennyit érek, hogy kivel bújok ágyba. És akinek magába kéne néznie, Ron, az te vagy, ugyanis neked egyáltalán nincs senkid, akivel ágyba bújhatnál, mert mindenkit elmarsz magad mellől! Nem veszed észre, hogy Hermionét is a saját baromságod miatt veszítetted el?

- Persze. És meddig kellett tömnöd a fejét, hogy az én baromságom miatt elmenjen?

- Akkora egy idióta vagy, Ron!

- Igen, tudom. A varázsvilágban senki sem normális, csak te és Malfoy, ugye?

- Nem ezt mondtam. De elgondolkodhatnál, hogy miért maradtál egyedül.

- Mert bennem még van tartás, és nem alacsonyodom le egy Malfoyhoz! És különben is, ha már te ilyen barom vagy, miért kellett még engem is belekeverni? Most mindenki azt hiszi rólam, hogy én is olyan vagyok!

- Senki nem hiszi azt, és nem kevertelek bele.

- Mindenki azt fogja hinni, aki olvassa azt a nyomorult újságot! Hála neked! Mindenkit tönkreteszel magad körül, jó lenne, ha észrevennéd!

- Ron, azt hiszem, ezen nincs értelme vitáznunk, úgysem tudjuk meggyőzni egymást.

- Úgy tűnik nem. Pedig azt hittem, még vagy annyira önmagad, hogy rám hallgatsz! De úgy tűnik nem. Már nem az az ember vagy, akinek ismertelek! Nincs több mondanivalóm a számodra, és nem is maradok itt tovább! – mondja immár lila fejjel a dühtől, és kivágtat a szobából.

Utánamegyek, és a lépcső tetején érem utol.

- Ron, várj! – teszem a vállára a kezem. – Nem kéne haraggal elválnunk…

- Ezzel már régen elkéstél. És vedd le rólam a kezed!

- Ron…

- Azt mondtam, ne érj hozzám!

- Ne légy hülye, tudod, hogy nem azért…

- Eressz! – kiált rám, és hevesen ellök magától. Mivel a lépcső legszélén állok, a következő pillanatban érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és elvesztem az egyensúlyom. Még próbálom elkapni a márványkorlátot, hátha abban megkapaszkodhatnék, de kicsúszik a kezemből. Az első koppanást még lassított felvételként hallom és érzem, ahogy a fejem valamelyik lépcsőfoknak vágódik, aztán a másodiknál elsötétül a világ.

~~ o ~~

Nem tudom mennyi idő múlva eszmélek újra. Lehet öt másodperc, öt óra, de akár öt nap is. Eszméletem első szikráit a fájdalom tölti be. Próbálom kinyitni a szemem, de úgy érzem, ennek az apró mozdulatnak még a gondolata is kimerít, így inkább türelemre intem magam. Mikor egy kis idő múlva nagy erőlködések árán mégis sikerül, konstatálom, hogy ismeretlen helyen vagyok, nagy valószínűséggel a Mungóban, és ahogy nagy nehezen körülnézek, látom, hogy egyedül. Nem igazán forog még az agyam, ahogy a testemnek sincs ereje megmozdulni, így csak tompán bámulom a plafont. Néhány másodperc múlva Hermione lép be, és odasiet hozzám, megfogja a kezem.

- A bűbáj jelezte, hogy magadhoz tértél. Örülök, hogy újra köztünk vagy! – mondja, majd látom, ahogy a pálcájával néhány vizsgálatot végez. – Most már úgy tűnik, megmaradsz – mondja egy halvány mosollyal. – De azt nem állítom, hogy nem kell megküzdened érte.

Megszólalnék, de csak a gondolatáig jutok el a dolognak, mert a csaj leint.

- Még ne beszélj! Pihenned kell… később mindent elmondok… de most aludj!

Aludnék én, érzem is, hogy az álom lassan újra magával ragad, de valamit még tudnom kell.

Tudnom kell, hol van Draco… aggódom érte… és nem kevésbé Ronért is. Mind a ketten bánthatták a másikat. Főleg Draco bosszúálló természetét ismerve, Merlin irgalmazzon Ronnak, ha nem tűnt el a házból másodperceken belül. Ez magyarázatot adhatna arra, hogy Draco miért nincs itt. Ha bántotta Ront, vagy elkapták, vagy menekül.

- Draco…? – suttogom alig hallhatóan.

Hermione halványan elmosolyodik. – Itt volt veled… nemrég tudtam csak elzavarni egy kicsit pihenni. És most te is pihenni fogsz! Adok neked egy fájdalomcsillapító bájitalt, az segít.

Belém traktál egy kis fiola bájitalt, amitől szinte azonnal enyhül a fájdalom, és pillanatokon belül elalszom.

A második ébredésem az éjszaka közepére esik. Erre csak abból következtetek, hogy odakint korom sötét van, és az épületben is mély csend honol. Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy Hermione ül mellettem, és egy könyvbe mélyed. Persze azonnal észreveszi, hogy felébredtem, és odaül az ágyam szélére.

- Szia! Hogy vagy? Vannak fájdalmaid?

Csak megrázom a fejem. Annyira nem vészes, mint az előbb. Biztos tart még a bájital hatása. – Mi történt? – kérdezem inkább.

- Mire emlékszel?

- Hogy… veszekedtünk Ronnal… és lezúgtam a lépcsőn… De utána?

- Elmondom, de csak ha megígéred, hogy nem beszélsz többet! – valami bólintásfélét tudok produkálni, de máris a fejembe hasít a fájdalom, úgyhogy nem erőltetem tovább. De úgy tűnik, Hermionénak ez is elég, mert folytatja. – Draco hozott be három nappal ezelőtt. Mikor megláttunk titeket… hát… az az igazság, mindenki meg volt róla győződve, hogy ő bántott… be kell valljam, egy pillanatig még én is azt hittem, de aztán láttam az aggodalmat a szemében. Megmondom őszintén, én onnantól veled foglalkoztam, és csak elmondásból tudom, hogy odakint mi történt. Már majdnem… letartóztatták Dracót, mikor megjelent Ron, és mindent elmondott… hogy kettejük között mi zajlott, azt nem tudom, de annyit kihámoztam a pletykákból, hogy Draco keményen megfenyegette Ront, hogy ha még egyszer ide mer jönni, megöli. Hát, Ron érdekében remélem, hogy nem tolja ide a képét.

- Draco tényleg itt volt velem? – kérdezem, mert olyan hihetetlennek tűnik.

- Tényleg. Több mint két napig itt ült, és fogta a kezed. Ma délben zavartam haza, hogy aludjon pár órát, fürödjön meg, és szedje rendbe magát. Azzal nem segít neked, ha ő is kikészül.

Csak bólintok, hisz igaza van. – És velem…

- Hé, megígérted, hogy nem beszélsz! Még egy szó, és kapsz egy üveg altatót. – már nem bólintok, rájöttem, akkor fáj a legjobban. – Volt egy csomó apró sérülésed… sebek, törött bordák… de ez volt a kisebbik baj. A két helyen megrepedt koponyád, és a súlyos agyrázkódásod jobban aggasztott. Tudod… hülye dolog… de a fejsérülések még nekünk varázslóknak is komoly fejtörést okoznak. Hisz, bár sebet hegeszthetünk be pillanatok alatt, csontokat forrasztunk össze néhány óra alatt… az ember feje még számunkra is egy kényes terület. De most, hogy magadhoz tértél, egy fokkal nyugodtabb vagyok. Bár az agyrázkódás miatt még jó ideig ágyban maradsz, és persze a szédülés és hányinger garantált.

- Ez csodás – mondom. Eddig ilyen apróságokra nem is figyeltem oda, de most, hogy emlegette, tudatosodik bennem, hogy szédülök, és ha lenne valami a gyomromban, valószínűleg viszontlátnám. Még szerencse, hogy mint megtudtam, három napja nem ettem.

- Rendbe jössz, Harry! De most már aludj tovább, így is eléggé kimerítettelek! És meglátod, mire legközelebb felébredsz, már Draco is itt lesz veled újra. Biztosan örülni fog, hogy felébredtél. De most alvás, gyorsan! – parancsol rám, és nekem nem esik nehezemre engedelmeskedni, főleg miután észreveszem, hogy ez a rövid beszélgetés is mennyire kimerített.

Legközelebb arra ébredek, hogy valaki benyit a szobámba. Csalódottan veszem tudomásul, hogy csak Hermione. A csaj is valamin csodálkozik, de nem tudom min.

- Draco? – néz rám kérdőn.

- Még nem volt itt – mondom még mindig erőtlenül.

Na, erre aztán végképp úgy néz rám, mintha egy csorda barlangi troll jött volna szembe vele a folyosón.

- Én ezt nem értem… úgy fél órája beszéltem vele… kérdezte hogy vagy. Mondtam neki, hogy felébredtél… olyan volt, mint akinek két mázsás kő esik le a szívéről, és végül azt mondta, hogy akkor megnéz téged.

- Hát nem ért el idáig – mondom, és erősen töröm a fejem, hogy mi történhetett. Elképzelésem sincs, hogy útközben mi változtatta meg a szándékát. Már ha egyáltalán szándékában állt idejönni.

- Tényleg nem értem, Harry…

- Rajta időnként nem könnyű kiigazodni.

- Ezt gondolom. De akkor sem értem, azok után, ahogy eddig viselkedett. Átokkal sem lehetett volna kirobbantani mellőled. Nem evett, nem ivott, nem aludt. Úgy kellett ráparancsolnom, hogy kidobatom a biztonsági emberekkel, ha nem megy haza egy kicsit. És most meg ide sem dugja az orrát.

- Biztos közbejött neki valami.

- Aha – mondja Hermione kevés meggyőződéssel a hangjában. – Figyelj, ne izgasd fel magad rajta. Jobb lett volna, ha nem is mondom el. Neked most szépen nyugodtan kell pihenned, és gyógyulnod. Úgyhogy megyek is, és hagylak aludni – mondja és magamra hagy.

Egy darabig még töprengek, eszembe jut egy régebbi beszélgetésünk Dracóval, mikor még élt az anyja, és megkérdeztem, miért nem megy be hozzá soha. Akkor sem adott igazán egyenes választ, és most is úgy érzem, van valami a háttérben, ami megakadályozza, hogy idejöjjön. De nem sokáig tudok ezen rágódni, mert észrevétlenül zuhanok mély álomba.

A következő napokban folyamatosan több időt töltök ébren, és már van annyi erőm is, hogy hosszabban el tudjak beszélgetni Hermionéval. Látom rajta, hogy kínosan kerüli a Draco témát, így én sem erőltetem. Csak akkor gondolok rá, mikor magamra maradok a szobám békés csendjében. Aggódom érte… de ugyanakkor értetlenül állok a reakciója előtt is. Főleg, ha tényleg igaz, hogy az első napokban úgy aggódott értem. De akkor miért nem jön most, mikor magamnál vagyok? Szükségem lenne rá… a jelenlétére, a támogatására, az erejére. És pont most nincs sehol. Tényleg aggódom érte… de lassan, ahogy visszanyerem az erőm, kezdek dühös is lenni rá… nem… mégis inkább aggódom érte. Valamin gyötri magát, csak nála az a legrosszabb, hogy soha nem mondja ki, hogy mi bántja.

Egyik alkalommal, mikor Hermione bejön hozzám, elkapom a kezét.

- Megkérhetlek valamire?

- Keressem meg Dracót?

- Az úgysem menne, ha ő nem akarja… keresd meg Blaise-t. Azt hiszem, már visszajött a nászútjáról.

- Aha. És gondolod, hogy tárt karokkal fog engem fogadni?

- Próbáld meg, kérlek! Mond el neki, hogy mi történt, és hogy én küldtelek hozzá. Beszélni szeretnék vele.

- Rendben, megpróbálom. De nem ígérhetek semmit.

- Kösz!

- Ugyan. Ha ez segít valamit – mosolyog rám halványan, majd kimegy.

Blaise másnap délután jelenik meg.

- Mit tehetek érted, Potter? – kérdezi, de a tekintete csak fele annyira ellenséges, mint a szavai.

- Tudsz valamit Dracóról?

- Tegnap jöttem haza, Harry… arról sem tudtam, hogy veled mi történt, míg Granger meg nem keresett. De… Draco nincs itt veled?

- Állítólag az első napokban itt volt. De mióta magamhoz tértem, nem láttam.

- Ez érdekes – mondja elgondolkodva. – Elmondanád, hogy mi történt, mióta elutaztam?

Néhány rövid mondatban összefoglalom neki az eseményeket, de azért még nem vagyok fecsegős kedvemben. Továbbra is elgondolkodva hallgat.

- Szerinted, mi lehet? Te mégis jobban ismered, mint én – nézek rá némi logikus magyarázat reményében.

- Ebben már nem vagyok olyan biztos. De ha megpróbálok az ő fejével gondolkodni… eszembe jut néhány dolog.

- Figyelj, most nincs erőm, hogy szavanként húzzam ki belőled – sóhajtok.

- Oké, oké. Szóval, az első, ami eszembe jut, hogy nem akarja, hogy lásd a gyengeségét.

- Mi van?

- Potter, ne légy már ilyen agyatlan! Sosem mutatná ki neked, hogy aggódik érted, hogy fontos vagy neki! De egy ilyen helyzetben még ő sem tudná megállni… Itt, az ágyad mellett nem tudná elrejteni az érzéseit.

- Fontos vagyok neki, mi? Azért nincs mellettem, mikor szükségem lenne rá! – fortyanok fel, már amennyire az állapotom engedi.

- Szeret téged.

- Egy szart!

- Ő maga mondta!

Na, ettől totál ledöbbenek. Hogy a szőke ilyet mondana… ez nekem új. – Mikor? Miért?

- Az esküvőmön. Mikor táncolt velem. Megkérdeztem, hogy mi van veletek.

- És tényleg azt mondta, hogy szeret?

- Olyasmit. Ez volt a lényeg… De mondanák neked ilyen hülyeséget magamtól? És el ne mondd neki! Leátkozná a fejem.

- De így… még inkább nem értem.

- Mert hülye vagy.

- És mi lehet még?

- Talán magát vádolja azért, ami történt. Vagy azt hiszi, hogy te hibáztatnád…

- De hát ő nem tehet arról, hogy Ron ilyen barom! És nekem eszembe sem jut őt hibáztatni.

- De ha ő nem beszél rá arra, hogy bújj elő, akkor Weasley nem veszti el a fejét, és nem történik meg, ami történt.

- De nem ő beszélt rá, én akartam!

- Ezt magyarázd meg neki!

- Meg is magyaráznám, ha idetolná a képét! Egyéb ötlet?

Vállat von. – Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Ilyen helyzetben még nem voltam mellette.

- Nem beszélnél vele?

- Ha ő nem akarja, még csak meg sem találom.

- Lehet, hogy a tónál van – mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut.

- Milyen tónál? – kapja fel a fejét Blaise.

- Nem tudom.

- Potter!

- Tényleg nem tudom! Még a nyáron vitt el oda, de mikor megkérdeztem, hogy hol vagyunk, nem árulta el.

- Hát most batár sokat segítettél.

- Keresd meg! – kérem még egyszer.

- Meglátom, mit tehetek.

- Kösz!

- Nem a te kedvedért, Potter! Dracónak is épp elég lehet a baja!

- Akkor tedd meg az ő kedvéért! – mondom, és ezúttal tényleg nem érdekel, hogy milyen indokkal, csak az a fontos, hogy megtegye, amit kérek. Még bólint, majd kimegy a szobából.

Nem sokkal lettem okosabb. Blaise első magyarázatát még el tudom fogadni. Az annyira jellemző lenne Dracóra… aztán ahogy tovább gondolkodom, rájövök, hogy a másik verziónak is van legalább akkora esélye, mint az elsőnek.

A következő két napban semmi nem történik. Lassan javulok, időnként Hermionénak még valami kaját is sikerül belém traktálnia a gyógyteákon és bájitalokon kívül, de legtöbbször csak imádsággal tudom magamban tartani.

Aztán egyik nap bejön hozzám Hermione, de látom az arcán, hogy valami történt. Először Dracóra gondolok, de azt hiszem, tőle nem lenne ennyire zavarban.

- Mi a baj, Hermione?

- Most nagyon fogsz utálni… de kérlek, ne húzd fel magad! Én csak megkérdezem, nyugodtan mondhatsz nemet is.

- Mi a fenére? – kérdezem, de miután nem válaszol, megfogom a kezét. – Hermione… mi van?

- Nem akarom, hogy mérges legyél…

- Akkor leszek mérges, ha nem nyögöd ki végre!

- Ron szeretne beszélni veled… azt hiszem… bocsánatot akar kérni…

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy egy újabb kétnapos kómának is jobban örülnék, mint Ronnak, de azért ott van bennem mélyen a békülési szándék, ahogy akkor is ott volt, mikor a szobámból kirohanó vörös után siettem. És ennek a békülési szándéknak a következményeként vagyok most itt. Mégis hajlok arra, hogy meghallgassam, mit mond. Legfeljebb megint egymásnak esünk. Bár abban bízom, hogy legalább az állapotomra tekintettel lesz.

- Harry? – néz rám a csaj, mert már jó ideje várja a válaszom.

- Bejöhet, de csak ha te is itt maradsz.

- Rendben – mondja, és kisiet a folyosóra.

Egy perc múlva lép be újra, és Ron úgy jön a nyomában, mint a halálraítélt, akit épp a kivégzésére visznek. Meg is áll az ajtóban, és onnan pislog rám félénken.

- Harry… én… én… csak azért… szóval… szeretnék bocsánatot kérni. Én nem akartam… hogy ez legyen… Én…

- Csak akkor kérj bocsánatot, Ron, ha komolyan gondolod – nézek rá komolyan, mire nagyot nyel.

- Komolyan gondolom, Harry… én nem gondoltam meg, hogy mit csinálok.

- Ez annyira jellemző…

Ebben a pillanatban kinyílik a szobám ajtaja, és ki más állna ott, ha nem Draco, akit már lassan két hete hiába várok. Egy pillantást sem pazarol rám, csak Ronra néz, de olyan gyűlölettel a szemében, hogy még én is megijedek tőle, pedig én már hosszú ideje nem tettem.

- Megmondtam neked, Weasley, hogy ne merj még egyszer idejönni! Kifelé! – szól rá olyan metsző, hideg hangon, hogy késpengéket érzek futkosni a hátamon.

- Draco… - próbálok szólni hozzá, de szinte érzem, hogy el sem jut az agyáig a hangom.

- Mozdulj meg Weasley, ha nem akarod, hogy én mutassam meg a kijáratot! – néz továbbra is Ronra, aki kénytelen-kelletlen mozdul, és kimegy a szobából. Draco becsukja maguk mögött az ajtót, és csak Merlin a megmondhatója, mire készül.

Hermionéra nézek, aki a döbbenettől még mindig nem jut szóhoz.

- Utánuk kell mennem!

Ettől aztán, mintha álomból ocsúdna, megrázza a fejét. – Eszedbe ne jusson, Harry! Még legalább egy hétig nem kelhetsz fel!

- Hermione, láttad, milyen dühös Draco! Bármire készülhet! Utána kell mennem!

- Nem, Harry! Szólok a biztonságiaknak.

- Nem hallgatna rájuk! Ilyenkor senkire nem hallgat. A fenébe, segítesz, vagy még sóbálványt játszol egy darabig?

Odalép hozzám, és felsegít. – Ugye tudod, hogy engem ezért kirúghatnak?

- Szerzek neked egy állást a minisztériumban – nézek rá, mire megcsóválja a fejét, és talpra állít. Nem mondom, hogy csodás érzés. Azonnal megszédülök, és csak Hermionéba kapaszkodva maradok talpon. Ahogy kilépünk a folyosóra, próbálok a megérzéseimre hagyatkozni, hogy hol lehet Draco. Mutatok egy irányt Hermionénak, aki nagy nehezen arra támogat. Most sem kell csalódnom az érzékeimben. Az egyik kis félreeső helyiségben megtaláljuk Dracót és Ront. A szőke a falhoz szorítja a vöröst, és keményen pálcát fog rá. Elengedem Hermionét, és a bútorokba kapaszkodva odavánszorgok hozzájuk. Draco vállára teszem a kezem, amitől kissé megriad.

- Draco… ne bántsd! Csak bocsánatot akart kérni!

- Maradj ki ebből, Harry! – mondja egy pillanatra hátrasandítva rám.

- Draco, kérlek! – fogom meg a karját, és próbálom elhúzni a pálcáját Rontól, de nem hagyja.

- Világosan és érthetően megmondtam neki, hogy ne merjen még egyszer a közeledbe jönni!

- Nem akart bántani – mondom, de már nem azért kapaszkodok a karjába, hogy őt eltérítsem a szándékától, hanem azért, hogy talpon tudjak maradni. Hirtelen a világ eddig is szokatlanul gyors forgási sebessége turbó fokozatra kapcsol, és érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Draco utánam kap, de mivel előtte el kell engednie Ront, elkésik.

Hermione is odafut hozzám, egy pillanat alatt belém traktál egy bájitalt, majd valahonnan magához hív egy hordágyat, és visszalebegtet a szobámba.

Nem tudom kinyitni a szemem, mert azonnal meglódul körülöttem a világ. Mire annyira lecsillapodik a körhinta, hogy újra körül tudok nézni, Draco ott ül az ágyam melletti széken.

- Miért kell neked mindig hősködni? – kérdezi nem túl kedvesen, mikor látja, hogy ébren vagyok.

- Nem akartam, hogy butaságot csinálj miattam…

- Magaddal foglalkozz, te lökött! Emiatt a kis idióta húzásod miatt most egy héttel tovább maradhatsz itt! Ezt akartad? – csak megrázom a fejem. - Persze. El is felejtettem, hogy ilyenkor nem gondolkodsz!

- Csak vigyázni akartam rád…

- Nem szorulok rá.

Ez volt az utolsó csepp az elmúlt két hét után, így elszabadulnak a könnyeim.

Draco bosszúsan megrázza a fejét, majd sóhajt. Feláll a székről, átül az ágyam szélére, és letörli a könnyeket az arcomról. – Ne sírj, Harry! – mondja halkan.

- Lehet, hogy te nem szorulsz rám… de nekem szükségem lett volna rád!

- Most itt vagyok. Ne sírj, ne fáraszd ki magad! Látod, ha nem jövök ide, most sem sírnál. Csak ártok azzal, ha itt vagyok…

- Nem! – kiáltok fel, de a számra téve két ujját elhallgattat. Nagy erőfeszítésbe kerül felemelnem a kezem, de elhúzom a kezét. – Maradj itt velem, kérlek!

- Megígéred, hogy nem csinálsz többet ilyen hülyeséget? – kérdezi, és én gyorsan bólintok. – Rendben. Akkor maradok. De, csak ha most alszol. Granger azt mondta, hogy ez a kis sétád a végletekig kimerített. Pihenésre van szükséged.

- Draco…

- Aludj!

- Ugye nem hagysz itt, ha elalszom?

- Nem, Harry. Úgy tűnik, vigyáznom kell rád, mint egy kisgyerekre. Egy percre sem vehetem le rólad a szemem, mert máris bajba kerülsz.

- Miért nem…

- Cssss… aludj!

Végül kénytelen vagyok megadni magam. Igazából nem esik nehezemre, pedig még nagyon rendezni kéne a gondolataimat. Bár talán ráérek akkor is, ha legközelebb felébredek. Talán tényleg itt lesz még akkor is mellettem.