Disarm [Smashing pupmkins]
- Összezavarsz.
Csak úgy kibukik belőle. Nem akarja okolni, vádolni, csak nem tudja tovább eltitkolni, és tudja, hogy ezzel végképp elkeseríti Renjit. Mintha a hadnagy tudná, hogy mibe csöppent…
- Ne haragudj rám, kérlek!
Milyen nevetséges, gondolja a kapitány. Mintha az olyan egyszerű lenne, mintha csak azt tudná mondani, hogy haragszom, és kész, haragszik… ez már nagyon régóta nem így működik.
Byakuya az együtt töltött idő alatt elvesztette azt a képességét, hogy úgy igazán, szívből haragudjon a hadnagyára.
- Nem haragszom, csak nem értem.
- Sajnálom… ezt nem tudom elmondani. Érezni kell.
Érezni ám, hogyne érezné; kezdi befészkelni magát a gondolat a fejébe, hogy Renji eddig tökéletesen kézben tartotta ugyan életének szálait, de ez kezd összekeveredni, és addig-addig gubancolódik, míg nem marad más választás; el kell majd vágni.
Minden percben, amikor elfelejtesz engem, megkarcolod a tükörképemet. Azok a karcolatok az én arcomon nem látszanak, az én szemembe nem égnek bele; a másik arcom viseli a kínokat, amiket elviselek. A lelkem legmélyén félek attól, hogy amikor megint rám mosolyogsz, és összezavarsz, az a másik nem követi többé a mozdulataimat, és ugyanolyan keserűvé és magányossá válik, mint én. Minket ugyanaz fog megölni; ugyanaz a kedveskedő, elnéző szeretet. Éppen ezért mosolygok most rád így, a te tükrödbe; az enyém már rég darabokra tört.
- Kész vannak – jelented, végigsimítasz homlokodon, letörlöd a ráncokat, de a szemedből nem tűnik el a fáradtság. Egyre jobban összezavarsz.
- Köszönöm – motyogom. Szerintem ez a huszonhatodik ébren töltött órád.
- Mi a következő feladat?
- Ülj csak le. Pihenj egy kicsit, Hisagi.
- Köszönöm – motyogod.
Mire gondolsz most? Arra, hogy az évek alatt egyszerűen kiégtünk? Mert én igen.
Karcolgattalak. Játékosan, óvatosan, apró karcolásokat ejtettem a lelkeden, és nem vettem észre, csak mikor már letörölhetetlen nyoma maradt. Sosem neked kéne megköszönnöd a dolgokat nekem; egyedül én tartozom hálával a végtelen megbocsájtásodért.
Minden seb begyógyul. Ezt mondta Unohana, ezt mondta Rukia is, és most Byakuya szájából hangzik el a mondat, akkor biztos van benne igazság.
Minden mosoly begyógyít egy sebet. Byakuya egy ideje csak Renji sebeit gyógyítgatta így; és tudja Renji, hogy viszonoznia kéne ezt, mert ez már szeretet. Talán, mert már mindent odaadtak egymásért, és itt már nincs mibe kapaszkodni, mint a másik. Talán, mert már nem akarnak több sebet ejteni másokon. Minden mosoly begyógyít egy sebet, és minden sebnek nyoma marad.
- Mindjárt megyek! – az előszobatükörtől kiabálok a lépcsőházig. Ichigo már mindjárt elindul nélkülem, most hidegen hagy. Még egyszer alaposan megvizsgálom az arcom, de semmi nyom, lehet, hogy igaz sem volt, amit alig pár pillanattal ezelőtt látni véltem.
Az előbb mindennél tisztábban láttam, hogy a tükörben vér folyt könnyeim útján.
Félek belépni abba a lakásba.
Keresném, de nincs értelme, mert kemény szavakat kapnék vissza; hiába hiányzik, nem megoldás, hogy egyszerűen beállítok hozzá, mert elküld.
Félek belépni abba a lakásba, mert félek, hogy más lesz az illata.
Félek egyáltalán egy levelet küldeni, mert félek, hogy széttépi, hogy nem fogja megérteni, hogy ugyanúgy vágja fel, ahogy azokat a sebeket karcolta a szívemre. Ugyanolyan nyoma marad, mint az arcomon.
Minket ugyanaz kínoz belülről, ugyanaz fojtogat, ugyanaz késztet arra, hogy megkeserítsük a másik életét. Vágyunk erre, a vágy pedig most erősebb, mint a fájdalom, mint a szeretet.
Vágyom arra, hogy megfogd a kezem, hogy rám nézz, hogy észrevedd. Nem fogod. A vihar előtt süt a legfényesebben Nap, a fényes napsütés vihart követel. Ha nem süllyedünk együtt a tenger mélyére, ha nem húzlak le magammal a mocsárba, nem tudunk együtt kimenekülni.
Olyan, mintha gyerek lennék, gyermek újra, nem tudva, hogy mit kell tenni, és aztán megérkezel, megmentesz, és újra hiszek benned. Minden péntek éjjel hiszek abban, hogy reggel még emlékezel. Minden szombat reggel mosolygok rád. Mert a mosoly gyógyít. Ha te is rám mosolyogsz, végleg meggyógyulnék.
Tenshi megérkezett, sok késéssel, nem hosszú sztorival. Elnézést kér, összejöttek neki a dolgok. Nagyon csúnyán. Ihlet sehol, Múzsa sehol, aztán lassan megint itt lesz. Igazából nem ezt akartam írni, ami ott van fölül. Folyamatokat, hosszút akartam, aztán rájöttem, hogy az most nem fog menni. Úgyhogy ezzel kell beérni.
Három szemszög szerepel, egy ByaRen, egy YumiIchi és egy HisaKen, persze mindkét fél nézőpontja. Furcsa lett, ilyet nem szeretek annyira használni, szedtem volna külön, de úgy gondolom, túlságosan egybetartozik.
FictiorPressen nagyon köszönöm a megtekintéseket, nagy örömet okoztok nekem, függetlenül attól, hogy nemes egyszerűséggel elfelejtettem rendesen megírni a gondolatjeleket, mert itt sajnos leszedi feltöltés előtt. Annyira pörögtem, hogy hozom végre, hogy el is felejtettem, hamarosan kijavítom :)) mondjuk amikor hozok oda is új fejezetet.
Mindjárt itt a hetven, mindent köszönök.
nobody-no-tenshi