A mai nap egész jónak ígérkezik. Draco is korán jött haza, azt mondta reggel, laza napja lesz. Örülök, ha itthon van, úgyis annyit dolgozik. Azt terveztük, hogy kiülünk a kertbe, kicsit beszélgetni, hisz mostanában nem igazán volt lehetőségünk.

Már épp indulnánk, mikor valaki kopogtat a bejárati ajtón. Összenézünk, végül Draco meg ajtót nyitni. Csupán egy tized másodpercig látok meglepetést az arcán, a kint álló valószínűleg észre sem vette.

- Nocsak! Micsoda megtiszteltetés – szólal meg némileg cinikus hangon. – Maga a mágiaügyi miniszter úr!

Merlin… hihetetlen ez a pasi. Képes még Kingsleyvel is kötekedni.

- Helló! – hallom Kingsley hangját, de egyáltalán nem tűnik idegesnek Draco miatt. – Harryvel szeretnék beszélni.

Draco felvont szemöldökkel rám néz, és én már előre forgatom a szemem, hogy mit fog mondani. – Kellemes meglepetés, Potter… a barátaid közül nem mind hagyta ki az illemtan órát. Van olyan, aki tud köszönni, és ismeri azt a szót, hogy szeretnék.

- Jaj, menj már, Draco! Engedj! – lépek oda hozzá, mire vigyorogva félreáll az útból. – Gyere be, Kingsley!

Egy határozott kézfogással üdvözöljük egymást, majd érdeklődik a hogylétem felől. Végül a tárgyra tér.

- Harry, beszélni szeretnék veled. Négyszemközt. Én nem akarok udvariatlan lenni, csak…

- Nem bízik bennem – fejezi be helyette Draco kicsit cinikusan. – Semmi gond. Fent leszek, Harry – mondja, és felmegy a lépcsőn.

Enyhén helytelenítőn nézek Kingsleyre, de az a megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatja. Bevezetem a nappaliba, és becsukom az ajtót.

- Nézd, Harry – kezd bele -, nekem személy szerint semmi kifogásom nem lenne Malfoy jelenléte ellen, de ha elmondom, miért jöttem, te is megérted, hogy miért kértem azt, hogy most ne legyen itt.

- Hallgatlak.

- Nos… mindenekelőtt tudnom kell, hogy valóban vagy-e már olyan jól, mint állítod.

- Azt hiszem, igen. Néhány nappal ezelőtt Hermione teljesen gyógyultnak nyilvánított. Azt mondta, kirobbanóbb formában vagyok, mint valaha, hiszen ő rakott össze.

- Ennek igazán örülök. Még egy kérdésem lenne… még mindig kitartasz az elhatározásod mellett, hogy egyedül szeretnél dolgozni, és…

- Igen – vágok közbe, mert semmi kedvem még egyszer végighallgatni az aggodalmait.

- Akkor lenne a számodra egy megbízásom. Kemény munka, de az igazán húzós az benne, hogy személyesen is érinteni fog téged. De mégis szeretném inkább rád bízni, mint bárki másra.

- Mondd!

- Bellatrix Lastrange.

Egy pillanat alatt sötétül el a tekintetem, ahogy felrémlik előttem az az őrült nőszemély, és az a rengeteg gonoszság, gyilkosság, amit elkövetett, az az imádat, ahogy Voldemortra nézett.

- Harry… Harry! Figyelsz rám?

- Bocs… - térek magamhoz. – Mit is mondtál?

- Még semmit, csak láttam, hogy nem vagy itt. Szóval… látták Bellát a napokban…

- Hol?

- Lassan a testtel, Harry… csak akkor adom neked ezt az ügyet, ha megígéred, hogy félre tudod tenni a személyes indulataidat. Tudom, hogy ez nehéz…

- Az a nő ölte meg a keresztapámat! És engem is megpróbált néhányszor! – fakadok ki, mert azóta sem tudtam belenyugodni Sirius halálába. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, ellenségemnek sem kívánom.

- Tudom. De ha ez a harag vezet, akkor nem fogsz tudni a küldetésedre koncentrálni, és hibázol. Nem azt akarom, hogy megölesd magad, hanem, hogy elkapjuk azt a hárpiát.

Veszek néhány nagy levegőt, és lecsillapítom az indulataim. – Rendben. Igazad van. Ide most az eszem kell, és nem a szívem.

- Így van, Harry. És több okból is. Az egyik az, ami miatt nem akartam, hogy Malfoy itt legyen.

- Mi van?

- Harry, ne felejtsd el, hogy Bella Draco közeli rokona. Az édesanyja testvére.

- Basszus, ez igaz – sóhajtok. Merlin a megmondhatója, Draco hogy reagált volna. – De gondolod, hogy az utamba állna?

- Nézd, én nem ismerem a kapcsolatotok mélységét… sem Draco kapcsolatát a nagynénjével. De vitaforrás lehet közöttetek. Ezért kérlek, hogy gondoldd meg, mielőtt igent mondasz.

- Szeretném ezt megbeszélni vele.

- Biztos jó ötlet?

- Jobb, mint a háta mögött kavarni – jutnak eszembe a szőke szavai.

- Ahogy gondolod.

- Rendben. Lépjünk tovább! Kérem a részleteket.

- Oké… nos, Bella felbukkant pár napja egy vidéki kisvárosban, egy egész kis kompániával körülvéve.

- Halálfalók?

- Nem. Úgy tűnik, lejjebb adta a színvonalat. Helyi pitiáner alakok, kisstílű tolvajok, orvgazdák, ilyesmi… leginkább muglik… fene se tuja miért… és csak néhány varázsló. De azt senki sem sejti, hogy Bella mit akar kezdeni velük. Ha elég ideje marad, szervezhet belőlük egy kisebbfajta hadsereget. Ne feledd, az a nő nem normális. Bármire készülhet. De minden részletet megtalálsz ebben a dossziéban.

- Rendben. Át fogom nézni.

- Kösz, Harry! De ha… szóval, ha mégis gond lenne…

- Ne aggódj, ha valami van, azonnal értesítlek.

- Rendben. És tudni akarok a terveidről, mielőtt elindulsz.

- Nem hiszem, hogy lesznek terveim. Egy őrülttel szemben nem lehet tervezni. Majd improvizálok.

- Akkor legalább azt szeretném tudni, mikor indulsz.

- Ne haragudj, Kingsley, de jobb, ha nem.

- Nem bízol bennem?

- Ez nem a bizalomról szól. És nem a barátságról. Ez munka.

- Merlin… hallottam már ezeket a szavakat – mondja mosolyogva. – Rendben. De akkor legalább azt ígérd meg, hogy ha belefogsz, vigyázni fogsz magadra.

- Ezt megígérhetem.

- Rendben. És ha bármi segítségre van szükséged, csak szólj!

Egy mosollyal válaszolok csak, amiből tudhatja, akkor fogok segítséget kérni, ha piros hó esik, így ő is csak elmosolyodik, és feláll a fotelból.

- Jól van, akkor én megyek is – mondja, és elindul kifelé. A folyosóról még körülnéz. – Nagyon szépen berendeztétek ezt a házat, Harry. Igazán otthonos.

- Kösz. Igyekeztünk azzá tenni.

- Jól van… akkor még egyszer minden jót… és vigyázz magadra!

- Úgy lesz. Majd jelentkezem.

Bólint és kilép az ajtón.

Ahogy beteszem az ajtót Kingsley mögött, hallom, hogy Draco lejön a lépcsőn.

- Jó, hogy jössz – nézek rá. – Úgyis beszélni szeretnék veled.

- Nem kell elmondanod, mit mondott Kingsley. Megértem, ha nem bízik bennem, a korábbi tapasztalatai erre ösztönzik.

- De igen, el kell mondanom. És ezt neki is megmondtam. Jogod van tudni.

- Nos… ha így áll a helyzet, akkor menjünk, üljünk le. Gyanítom, nem lesz egyszerű téma.

- Nem – sóhajtok, és visszamegyek vele a nappaliba, és letelepszünk a kanapén.

- Hallgatlak, Harry.

Nem tudom, hogy kezdjek bele. Végül is, soha nem beszélgettünk vele Belláról, soha egyetlen szóval sem említette. A szüleiről sem beszélt sokat, csak ha faggattam, és mivel láttam, hogy fájdalmasan érinti a téma, ez nem túl sűrűn fordult elő. De fogalmam sincs, milyen kapcsolatban állt a nagynénjével, így nem is sejtem, hogy reagálna.

- Kingsley azért jött, hogy megbízzon egy munkával…

- Ez eddig nem hangzik rosszul… hol a buktató?

- Ott, hogy akit el kéne kapnom… Bellatrix Lastrange.

Néhány pillanatig csak néz maga elé, és már épp mondanék valamit, mikor rám néz.

- És most attól félsz… attól féltek… hogy beleavatkozom? Hogy nem engedném?

- Megérteném, ha így lenne.

- Valóban? – kérdezi tengernyi cinizmussal.

- Valóban. Tudom, hogy ő a nagynénéd…

- Aha… a nagynéném. Elmesélek neked valamit, Harry… bár igazából felesleges, mert úgyis tudod… láttad Perselus emlékeit… az én drága nagynéném mindent megtett, hogy megakadályozza anyámat, mikor az meg akart menteni Voldemort parancsától. Az én drága nagynéném szerint nincs annál felemelőbb érzés, mint mikor valaki feláldozza az életét Voldemortért. Hogy életem legnagyobb megtiszteltetése ért azzal, hogy megölhetem Dumbledore-t. Nos, Harry… nem tudom, miért féltél tőlem… de Bella nénikém sohasem állt túl közel hozzám… hozzá senki nem állt közel, csak Voldemort. Az őrületig őt imádta, és nem látott senkit és semmit rajta kívül. A családja is csak egy eszköz volt, hogy a Nagyurat szolgálja. De ez már nem számít. Nem akartam ilyen mélységig belemenni.

- Sajnálom, ha felkavartalak… nem akartam.

- Nem számít. Időnként magamtól is eszembe jut a múlt, de azt hiszem, most lesz néhány rémálmunk az elkövetkező napokban, amiért ennyire felidéztük az eseményeket.

- Szóval nem bánnád, ha…

- Harry… ha bánnám is, azt kellene tenned, amit te tartasz helyesnek. De nem bánom. De fogadj el tőlem néhány tanácsot… Csak kőkemény okklumencia mellett szállj szembe Bellával. Tudom miért és mennyire gyűlölöd őt, ahogy ő is tisztában van ezzel, és ő ezt ki is használja. A másik dolog… Bella őrült… nem azért mondom, mert nem bírom… igazán, orvosilag nem beszámítható… éppen ezért annyira veszélyes… kiszámíthatatlan. Légy vele nagyon óvatos. És ő Voldemort tanítványa… számíthatsz tőle olyan trükkökre, olyan átkokra, amiket senki nem ismer. Voldemort évezredes, rég elfeledettnek hitt átkokat ásott elő a varázslótörténelem kútjából…

- Draco… tudom… ismerem… és óvatos leszek, megígérem.

- Aggódom érted…

- Tudom. De ha erre az útra lépek… az ilyen dolgok mindennaposak lesznek.

- Nem… minden csatád kemény lesz… de ez lesz mind közül a legkeményebb.

- Ne aggódj! Gondolj arra… hogy a keresztapád tanítványa voltam. Okklumenciából és sötét varázslatok kivédéséből is. A legjobb tudását adta át nekem. Ha ezzel nem tudom legyőzni Bellát, akkor semmivel.

- Igazad van.

- Látod!

- És van már terved?

- Először veled akartam beszélni. Most majd átböngészem az anyagot, amit Kingsley hozott, bár nem hiszem, hogy sok használható információ van benne. Jobban bíznék abban, amit én gyűjtök össze, de kiindulási alapnak azért nem rossz.

- Rendben. De… ha bármi kérdésed van Belláról… csak szólj! Bár, mint mondtam, kiszámíthatatlan.

- Oké.

- Akkor most láss munkához. Nem zavarlak.

- Nem zavarsz. Maradj csak. Legalább azonnal kérdezhetek, ha valami eszembe jut.

- Rendben – egyezik bele, és egy újsággal a fotelba telepszik.

Gyorsan átfutom a kézhez kapott anyagot, de meg kell mondjam, tényleg nem sok használható adat van benne. Feltételezések, találgatások… nem nagy segítség.

Hamar félre is dobom a paksamétát, inkább Dracót próbálom faggatni. Nem szívesen ugyan, de mesél nekem Belláról, időnként szóba jönnek a szülei is. Nem akartam ennyire mélyen felkavarni a még csak alig leülepedett emlékeket, de aztán rájövök, hogy talán neki is egy kicsit jobb lesz, ha beszél róla.

Este megvacsorázunk, de továbbra is a gondolataimba merülve megyek fel a szőke mellett az emeletre, majd megyek el fürödni. Mintha visszarepültem volna a múltba, ahol még mindig zajlik a háború.

Draco, mikor bebújik mellém az ágyba, megcirógatja az arcom. – Minden ügyed így ki fog borítani?

- Nem… csak… tudod, hogy ez felkavar… túl sok fájdalmat okozott nekem.

- El kell vonatkoztatnod ettől.

- Tudom. Kingsley is ezt mondta. De nem olyan könnyű… ne aggódj, ha itt lesz az ideje, lezárom magam, nem lesz gond… csak most előjöttek olyan emlékek, amiket azt hittem, már lezártam.

- Az igazán fájdalmas emlékek elkísérnek, amíg élsz. A fájdalom, a gyász… eláshatod nagyon mélyre, de időnként előtörnek.

- Hát, ezzel megint nem nyugtattál meg.

- Sejtem. Mikor indulsz?

- Minél előbb. Nem akarok esélyt adni neki, hogy meglépjen. Ha innen eltűnik, lehet, hogy megint hónapokig nem bukkan fel sehol.

- Ez azt jelenti, hogy holnap indulsz?

- Igen, úgy terveztem.

- Hát… nem tartóztatlak. De komolyan mondtam, hogy vigyázz magadra.

- Ne aggódj, ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem – mosolygok rá halványan.

- Majd szólok, ha arra pályázom. De most más ötletem van.

- Elmondod?

- Nem, inkább megmutatom – mondja, és szenvedélyesen megcsókol, alig néhány pillanat alatt magával ragadva az örvénylő szenvedélybe.

Reggel viszont már elég nyomott hangulatban ébredünk mindketten. Általában az ágyból szoktam nézni, ahogy készülődik, de most én is felkelek, jobb, ha én is korán elindulok.

Mikor felöltözünk, odalép hozzám, lazán átölel.

- Harry, ne kapkodj! Gondolj át mindent, szedj össze mindent, amire szükséged lehet.

- A pálcám meg a köpenyem… mi kellhet még?

Megcsóválja a fejét. – Tudtam, hogy úgy ugrassz bele, mint egy éretlen kölyök. Legalább ezt vidd magaddal! – nyújt át egy pénztárcánál is alig nagyobb bőrtokot.

- Mi ez? – nézek rá kérdőn.

- Néhány fiola bájital… Szükséged lehet rá – mondja, és kibontja a csomagot. – Ez – mutat a legelsőre – hatástalanítja a legtöbb gyenge és közepes mérget, de néhány nagyon komoly ellen is hatásos. Ez a másik…

- Százfűléfőzet… igen, ezt ismerem. És ez… veritaszérum… ez komoly… - nézek rá némi ámulattal.

- Látom, Potter, azért hét év bájitaltan tanulás alatt ragadt rád valami a koszon kívül. De fogadjunk, hogy a többit nem ismered!

- Nem, tényleg nem.

- Na szóval… ez a kék egy gyulladáscsökkentő és hűsítő cucc… bármilyen vágó és perzselő átok hatását azonnal semlegesíti. A zöld egy kombinált sebhegesztő és vérképző bájital, ez is hasznos lehet alkalomadtán. Ezzel az utolsóval viszont vigyázz, ez méreg… néhány cseppje csak megbénít, hasonló hatása van, mint a petrificus totalusnak. De a felénél nagyobb adag már halálos. Használd belátásod szerint.

- De én nem…

- Az is egy belátás. De azért legyen nálad.

- Jól van… - mondom beleegyezőn, majd elveszem a készletet, zsebre teszem, majd újra megölelem. – Mi lenne velem nélküled?

- Zöldfülű bakfis módjára mennél fejjel a falnak – mondja kissé gúnyosan, de hallom, hogy mosolyog közben. – De komolyra fordítva a szót… megoldanád nélkülem is, csak kicsit kockázatosabb lenne.

- Köszönöm, Draco!

- Ne köszöngesd, egyben gyere vissza! És most indulnom kell… vigyázz magadra!

- Sietek haza!

- Potter… ha egy nappal később jössz… azt kibírom, nem számít… az csak idő… de ha kapkodsz, és elszúrod… az nehezebb lenne! Ezt tartsd észben! – mondja, majd hozzám hajol még egy csókra, és utána eltűnik.

Fejcsóválva nézek utána. Igaz, nem számítottam könnyes búcsúra… de igaza van. Ilyenkor nincs helye érzelgős nagyjeleneteknek. Majd ha visszajöttem, talán lesz lehetőségem megszabadulni a feszültségtől. Ha visszajövök…

Még magamhoz veszem a köpenyem, és én is elindulok a célom felé.

~~ o ~~

Ahogy megérkezem a városka egyik félreeső sikátorába, veszek néhány mély levegőt, hogy lecsillapítsam a gondolataimat, és tudjak arra koncentrálni, amiért tulajdonképpen itt vagyok. Körülnézek, és amikor úgy érzem, hogy senki nem figyel, kisétálok a sikátorból. Elgondolkodom, majd arra jutok, hogy ha meg akarom ismerni a városkát, és persze némi információt is szeretnék szerezni, akkor legjobb, ha néhány helyi kocsmával kezdem.

Nos, besétálok a főtéren lévő enyhén lepukkant műintézménybe, és nem csalódom a várakozásaimban. Kicsi, füstös, koszos, a vendégkör az éjszakás műszak most lelépett melósaiból áll, akik már reggel nyolckor sík részegek, hogy estére legyen idejük kijózanodni.

Látok egy idősebb férfit, aki egyedül ül az asztalnál, előtte néhány röviditalos pohár, és egy fél korsó sör.

- Meghívhatom még egy körre, bátyám? – telepedek le mellé. Valószínűleg tetszik neki a közvetlen hangnem, mert vigyorogva végigmér.

- Hát ha már ilyen adakozó kedvedben vagy, fiatalember… nem mondok nemet!

Valahogy gondoltam. Nem olyannak néz ki, mint aki visszautasít egy kis ingyen itókát. Intek a csaposnak, hogy hozzon az öregnek még egy kört, nekem meg egy hideg sört. Nem igazán szeretem a mugli piákat, de hát időnként be kell áldoznom magam. Mikor megérkezik az italunk, a bácsi egy hajtásra kiissza a felesét, majd rám néz.

- Amúgy mi járatban errefelé, fiacskám?

- Csak átutazóban vagyok. De kellemes kis városnak tűnik, úgyhogy néhány napig lehet, hogy maradok. Úgyis rám fér már a pihenés.

- Hát kellemes kis városka, az biztos… bár…

- Bár?

- Nem fontos…

- Jaj, ne csinálja már… - ki kell találnom valami hihető mesét, ha ki akarom húzni belőle, amit tud. Bár, amilyen állapotban van, már minden mese hihető neki. – Tudja, pont azon gondolkodtam… egy hónap múlva megnősülök… és valami hasonló nyugodt helyre akartam költözni a családdal. Tudja, ahol majd a gyerekek csendben, békében nőhetnek fel. Mondja, nincs véletlenül eladó ház a környéken?

- Hát éppenséggel van… csak…

- Csak? Valami gond van vele?

- Tudja, kihalt belőle a gazdája – mondja, de úgy tűnik, többet nem akar mesélni róla. Pedig muszáj lesz.

- Hát ez szomorú, de semmi furcsa nincs benne. Az idős emberek előbb-utóbb meghalnak, az utókorra örökítve a házukat.

- De ez a férfi nem volt idős. És az utcán egyszer csak összeesett, és meghalt. Nem tudják mitől. Ez itt eddig nem volt szokás. Az emberek ágyban, párnák közt szoktak meghalni kilencvenéves korukban.

- Biztos szívrohamot kapott – mondom, pedig az én szívem kezd hevesebben dobogni. A beazonosíthatatlan halálok általában valamilyen átkot szokott jelenteni. Szerencsétlen flótás biztos látott valamit, amit nem kellett volna neki. Szóval Bella már itt is gyilkol… ideje lesz leállítanom. – Valami más furcsaság nem történt mostanában?

- Furcsaságok mindig történnek. Még egy ilyen kis helyen is, ahol az emberek nagy része ismeri a másikat.

- Nem mondja!

- Érdekes csoportosulásokat lehet látni szerte a városban… és beszélik, hogy van velük egy nő… egy őrült!

- Ugyan miért őrült? Napóleonnak hiszi magát? – poénkodok, de az öreg csendre int. Jelzésértékűen megforgatja a poharát, mire rendelek neki még egy felest. Mikor megitta, közelebb int magához.

- Mesélik… - mondja, és megszédülök a belőle áradó alkoholszagtól -, hogy ez a nő maga az ördög… olyan ruhában jár, hogy normális ember nem vesz fel olyat, csak maszkabálba… és hogy olyan a kacaja, mint a sátánnak! Én mondom neked, fiam… megszállta az ördög a mi kis városkánkat. A plébános úr mindig prédikálta, hogy ez lesz a vége…

- És mit csinál ez a nő?

- Senki nem tudja… a város söpredékét gyűjti maga köré… és azt is mesélik, hogy egyszerre tud lenni több helyen… mondom én, hogy maga az ördög. Kerüld el jó messzire, fiacskám!

- Hát, remélem, nem azon a környéken tanyázik, ahol az eladó ház van!

- Tanyázik az mindenhol… mégiscsak jobban tennéd, ha nem hoznád ide a családod!

- Majd még meggondolom… mindenesetre köszönöm a beszélgetést! – bólint, én kifizetem az italokat, és kijövök a kocsmából. Fellélegzem, mikor végre tiszta, friss levegőhöz jutok, aztán összerendezem a gondolataimat. Nem sok újat tudtam meg… Bella valóban itt van, maga köré gyűjti a csőcseléket, és van valami titkolnivalója, amiért érdemes ölni. Bár neki pusztán szórakozásból is érdemes.

Csak úgy találomra elindulok, és továbbmegyek. Kevesen lézengenek a városban, egy ilyen helyen délelőtt általában dolgoznak az emberek, így esélyem sincs rátalálni az öreg által említett gyanús csoportosulásokra. Talán majd délután fele. Közben végiglátogatok még néhány szórakozóhelyet, de ott is csak annyit sikerül megtudnom, mint az elsőn.

Délben beülök ebédelni egy sokadosztályú apró étterembe, ahol koszos az asztal, és szar a kaja, de mindezért kárpótlásul megüti a fülem egy mondat…

- Ezt el kell mondanunk Ms. Blacknek – súgja egy sebhelyes fickó a másiknak a sarokban. Egy pillanatra kihagy a szívem, de mikor látom, hogy ügyet sem vetnek rám, rájövök, hogy nem rólam beszélnek. Így viszont már érdekes lehet a dolog! Gyorsan fizetek, majd kimegyek, és a ház melletti túlcsordult konténer mögött magamra terítem a köpenyem.

Amint a két fickó kilép az étteremből, észrevétlenül a nyomukba szegődöm. Még szerencse, hogy muglik, így nem is gyanakodnak arra, hogy valaki láthatatlanul követi őket. Így is óvatosnak kell azonban lennem, hisz így kora délután már többen járkálnak az utcákon, vigyázva kerülgetnem kell a szembejövőket.

A két pasas időnként megáll, hogy más gyanús külsejű egyénekkel beszélgessen, de közülük sem ítélek senkit varázslónak. Furcsa, hogy pont Bella, aki százszor aranyvérmániásabb, mint Draco, veszi körül magát muglikkal. Bár gyanítom nem azért, mert élvezi. Felhasználja őket valami őrült tervhez. Vagy egyszerűen csak pajzsnak maga előtt, hisz semmit nem jelentenek neki.

Végül, ahogy lassan kiérünk a városból, egy régi, istállószerű épülethez lépünk oda. Az egyik férfi bedörömböl az ajtón, mire valaki kinyitja. Na, ezt a férfit már gondolhatom varázslónak, de még ez sem biztos. Lehet, hogy csak Bellára akar hasonlítani a hosszú, fekete talárban. Mindenesetre az erejét nem érzem, de lehet, hogy csak azért, mert nem állok elég közel.

- Mit akartok? – förmed a másik kettőre.

- Beszélnünk kell Ms. Blackkel.

- Nincs itt. Talán holnap ilyenkor. De akkor se zavarjátok hülyeségekkel. Mostanában nagyon ingerlékeny. Nem tenne jót nektek, ha felbosszantanátok. Ugye értitek?

- Értjük, értjük… de ez az információ nagyon fontos!

- Ezt majd ő eldönti. Most tűnjetek el! – mondja, és egy hangos dördüléssel bevágja az ajtót, és a két mugli elkullog.

Igaz, hogy Bella most nem tartózkodik itt, de valahogy mégis elégedett vagyok, hogy már fél nap után megtaláltam a főhadiszállását. Bár gyanús, hogy ennyire óvatlan lenne, és fűnek-fának engedné, hogy a közelébe jöjjön. De hát most nem azt az időt éljük, mikor mindent megtehetett.

Viszont mindez azt jelenti, hogy még legalább egy napot itt kell töltenem. Keresnem kell a városban valami szállást, és holnap reggel korán kijönni ide. Hátha látok vagy hallok valamit, ami még segíthet. Minden apró információ fontos lehet.

Visszabandukolok a városba, egy félreeső zugban megszabadulok a köpenyemtől, aztán keresek egy olcsó motelt, ahol alhatok. Nem mondom, hogy első osztályú, de egy vagy két éjszakára megteszi. Nem áll szándékomban tovább maradni. Ha holnap tényleg visszatér az az őrült, akkor ki kell találnom valamit, hogy megállítsam, különben még több áldozata lesz.

Éjjel nem sokat alszom, mindvégig Bellán jár a fejem. Hogy vajon mire készül, mi lehet a terve? És persze, azon, hogy akadályozhatnám meg. Sok minden kavarog a fejemben, közben felidézem a régen tanultakat. Támadásokat, hárításokat, pajzsokat… és bár sosem hittem volna régen, de végtelen hálával gondolok Pitonra, akitől ezek nagy részét megtanulhattam. És ha már ő eszembe jutott, ideje elővennem a nagy kedvencét, az okklumenciát. Le kell zárnom az elmém. Tudom, ha holnap sikerül találkoznom Bellával, minden síkon támadni fog. Fizikailag, érzelmileg, mentálisan… így a védelmemnek is mindenre ki kell terjednie. És már lassan két éve alig használtam az okklumenciát, így jobb is, hogy még van néhány órám reggelig, ez elég lesz ahhoz, hogy minden tudásom felelevenítsem.