Aztán, ahogy ágyba kerülök, lassan rám törnek az elmúlt néhány nap emlékei. Azzal, hogy én hányszor és mennyire voltam életveszélyben, nem sokáig foglalkozom, hisz gyerekkorom óta annyira része az életemnek, mint a reggeli, vagy az alvás. De az sehogy nem hagy nyugodni, amit Bella Dracóról mondott. Hisz bár egy őrült, és nem szabadna azzal foglalkoznom, amit mondott, de ebben az esetben mégis igaza van.

Draco mellettem örökre veszélyben lesz. Hisz nekem a munkámból kifolyólag csak ellenségeim lesznek. És tudják, hogy nem azzal tapintanak érzékeny pontomra, ha engem bántanak, hanem azzal, ha olyat, akit szeretek. És a szőkét szeretem… ezt most már mindenki tudja, hisz eléggé nyilvánvalóvá tettük. Basszus… így utólag milyen hülyeség volt. Veszélybe sodortuk egymást. Főleg én őt… pedig ő jobban aggódott miattam. De akkor erre valahogy nem gondoltam. Hogy az én ellenségeim majd az övéi is lesznek. És bár tudom, hogy erős, hatalmas varázsló, és tud vigyázni magára, nem akarom, hogy ilyen vadállatok, mint a saját nagynénje, esetleg miattam bántsák.

Pihennem kéne, de ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni. Délután, egy kis időre Kingsley látogatása zökkent ki a gondolataimból. Draco felkíséri hozzám, majd magunkra hagy bennünket.

- Szép munka volt, Harry! Gratulálok. És örülök, hogy nem esett komolyabb bajod! – mondja miután kezet rázunk, és leül az ágyam mellé egy székre.

- Kösz! Bella?

- Dementorcsókra ítélték – mondja Kingsley, és én sóhajtok. Senki nem érdemli azt a sorsot… de Bella sem tette fel soha a kérdést, hogy az áldozatai megérdemlik-e a halált. - Megérdemelte, Harry… Sok gonosz dolgot követett el.

- Tudom – mondom végül, mikor újra eszembe jut Sirius, aztán Neville szülei… az ő életüket is Bella tette tönkre.

- Készülj fel, Harry! Mostantól csak hozzád fogok fordulni – mondja Kingsley mosolyogva. – Gyorsan, tisztán, profin dolgozol.

- Mindenkitől ezt tanultam. És ha bármit tehetek érted, csak szólj!

- Úgy lesz. De most hagylak pihenni. Draco mondta, hogy még nem vagy kirobbanó formában.

- Túloz. Jól vagyok.

- Oké, elhiszem – mosolyog rám Kingsley. – De akkor is megyek. Majd ha gondolod, ugorj be hozzám valamikor! – mondja, és feláll a székről.

- Rendben. Szia!

Ő is elköszön, és magamra hagy. Végül Draco hoz nekem vacsorát, eszünk pár falatot, és ágyba bújunk. Közben persze visszatérnek a délutáni baljós gondolataim. A szőke felkönyököl mellettem, és komolyan néz rám.

- Valami bánt, Harry?

- Semmi komoly – füllentem, mert még nem tudok erről beszélni. – Csak kikészített ez az ügy. Meg az emlékek… tudod…

- Biztos, hogy csak ennyi? – bólintok. – Mesélsz?

- Mire vagy kíváncsi? Bella élt, mikor bevittem a parancsnokságra, azóta el is ítélték, fogalmam sincs mikor hajtják végre az ítéletet. Ezen kívül nem tudom, mi történt, és azt sem, mennyit aludtam.

- Két napot. És nem Bella miatt aggódom, hanem miattad.

- Jól vagyok.

- Aha. De azért nem lehetett könnyű dolgod. Bella a lélektani hadviselés mestere. Gondolom minden eszközzel igyekezett megtörni.

- Még jó, hogy figyelmeztettél az okklumenciára.

- Ha nem volt hiába, örülök neki.

- Hallgattam rád… hisz eddig sosem bántam meg, ha megfogadtam a tanácsod. De most… megpróbálunk aludni?

Mikor a szőke még egy fürkésző pillantás után bólint, a vállára hajtom a fejem, és tovább gondolkodom.

Annyira szörnyű ez az egész. Amíg mellette vagyok, halálos veszélyben van minden percben. Miattam… Pont azért, mert szeretem. Ez annyira szörnyű. Megfogadtam neki annak idején, hogy soha többé nem hagyom el… de ha ezzel megmenthetem az életét? Nem tudom, hogy bírnám nélküle… gyanítom, beleőrülnék. És azt sem tudom, ő hogy bírná… talán gyűlölne, amiért megszegem az ígéretem. Talán megértené… nála sosem lehet tudni, hisz ő is kiszámíthatatlan.

Egy idő után észreveszem, hogy elaludt mellettem, pedig tudom, hogy ő is nyugtalan. Tudat alatt talán érzi, hogy valami baj van. Nem akarom felébreszteni, de tudom, ha itt mocorognék mellette, előbb-utóbb felébred. Óvatosan kicsúszok az öleléséből, és inkább lemegyek a földszintre.

A nappaliban leülök a kanapéra, és tovább gondolkodom. El kellene mennem… hisz bár beleőrülnénk mindketten a fájdalomba, de legalább nem sodornám veszélybe… legalább ő békében élhetne. Már amennyire az ő élete ezt lehetővé teszi.

De hogy mondhatnám ezt el neki? Hogy nézhetnék a szemébe azzal, hogy megint el akarom hagyni? Akarom? Akarja a fene… sosem engedném el egyetlen percre sem… nem bírnám ki nélküle. De muszáj… érte.

Nem tudom, mikor kezdtek el csorogni a könnyek az arcomon, egyszer csak tudatosul bennem, hogy sírok. És persze Draco, akinek mindig érzéke volt a legrosszabb pillanatokban megjelenni, most jön utánam. Még szerencse, hogy háttal ülök az ajtónak.

- Harry… - lép mögém, de én elfordulok, hogy ne lássa, hogy sírok. – Mi a baj?

Megkerül, és odaül mellém. – Harry, te sírsz? Mondd el mi bánt! Mióta felébredtél, valami nem oké… de ha nem mondod el, nem tudok segíteni…

Csak megrázom a fejem.

- Nem bízol bennem? Bella miatt? Mondott rólam valamit? Harry… tudod, hogy a múltam elég mocskos… semmi olyat nem mesélhetett, amit nem tudtál… ha emiatt haragszol rám… mondd el… legalább had tudjam, mivel vádolsz!

- Nem vádollak semmivel… féltelek, te bolond!

- De… miért? – néz rám értetlenül.

- Bella… egy valamit mondott rólad… és abban tökéletesen igaza volt. Halálos veszélyben vagy miattam! Egyre több és több embert fogok magamra haragítani… és nem rajtam fognak először bosszút állni… hanem azon, akit szeretek. Mert… azzal sokkal nagyobb fájdalmat okoznak. Én nem akarom, hogy miattam bajod essen, érted?

- Értem – mondja, és ahogy ránézek, a holdfényben látom, hogy amúgy is hófehér bőre egy árnyalattal sápadtabb. – Mit akarsz tenni?

- Első körben megőrülök. Aztán felkötöm magam – vetem oda némileg cinikusan, majd leesik, hogy megint azt bántom, akit a legkevésbé kellene, és sóhajtok.

- Mielőtt ezt megtennéd, megpróbálhatnám ezúttal is megvilágítani az utat előtted?

- Ez most elég világosnak tűnik.

- Elfelejted, hogy másképp gondolkodunk. Elmondhatom, amit gondolok?

- Persze – bólintok végül.

- Nos… megértem az indulataidat, és azt is, hogy ki vagy borulva. Nem gondoltál erre előre…

- Mert te igen?

- Harry, ez egyértelmű volt!

- De miért nem mondtad?

- E nélkül is épp eléggé vágtam magam alatt a fát akkor… nem hiányzott még ez is. De folytathatom? – megint bólintok. – Ebben a helyzetben két lehetőséged van, Harry. Illetve két lehetőségünk. Az egyik… hogy elmész. Megteheted. És ringathatod magad abba a tévhitbe, hogy ez megoldás. Hogy ezzel a lépéssel mindenkinek kitörölheted az agyából, hogy fontosak vagyunk egymásnak… hogy valójában összetartozunk. De ez csak illúzió lenne, Harry. Az egész világ számára nyilvánvalóvá tettük, hogy összetartozunk.

- De ha már nem… élnénk együtt…

- Harry… akik ellen harcolsz, nem hülyék… sőt… kifejezetten dörzsölt társaság. Nagyon jól átlátnák az okot. Pontosan értenék, hogy mi miért történik. Hiába szakítanánk, hiába nem élnénk már együtt, pontosan tudnák, hogy a szívedben ott vagyok. Hiába élnénk bármilyen messze egymástól, tudnák, hogy milyen fájdalmat okoznának neked, ha engem megölnek. De még az sem lett volna megoldás, ha annak idején nem lépünk elő… hisz elég csak egy csepp igazságszérum… vagy egy kis legilimencia… és bármelyikünk fejében megtalálhatják az igazságot.

- Szeretnélek megvédeni!

- Tudom. De nem az a megoldás, hogy elmész!

- De amíg itt vagyok, veszélyben vagy!

- Hova figyeltél az előbb? Ez azzal sem fog változni, ha elmész!

- A rohadt életbe, akkor mit csináljak?

- Nézz szembe velük, ahogy mindig… és én is megteszem.

- De nem kellene miattam harcolnod… és különben is… a saját üzlettársaid is lehetnek, akikkel miattam szembekerülsz…

- Harry… az üzletben csak érdekek vannak… egyszer melletted, egyszer ellened. Ez sajnos így működik.

- De nem akarlak veszélybe sodorni!

- Azért nem vagyok ám teljesen védtelen – fogja meg a kezem. – Egy mestertől tanultunk. A legjobbtól. Ezt ne feledd! Minden tudását átadta mindkettőnknek.

- Tudom. De mégis… ha miattam esne bajod, sosem bocsátanám meg magamnak.

- Mondtam már neked, hogy túl érzékeny vagy?

- Nem tudok rajta segíteni! – csattanok fel újra, mire csak megcsóválj a fejét. Bosszúsan felállok, és odasétálok a kandallóhoz. Rátámaszkodom a párkányára, és ezerrel pörögnek a kerekek a fejemben.

Hallom, ahogy lassan odasétál mögém, és megsimogatja a karom.

- Harry… segíthetek dönteni?

Fogalmam sincs, hogy mivel és hogyan tudna segíteni. Ez egy olyan helyzet, amiből nincs kiút. Legalábbis nem úgy, hogy ne sérüljünk meg bele.

Aztán a szőke átölel, ad egy puszit a nyakamba. – Szeretlek! – súgja a fülembe, és a forró leheletétől libabőrős lesz a karom.

Merlin… hát ennyire fontos neki, hogy vele maradjak? Annyira, hogy képes volt végre kimondani? Lassan felé fordulok, de úgy összeszorul a szívem, hogy még másodpercekig képtelen vagyok megszólalni.

- Mondd még egyszer! – kérem hitetlenkedve, hogy valóban azt mondta, amit hallottam, de megrázza a fejét.

- Ez egy különleges alkalom volt. Gondoltam, talán meggyőz, hogy maradj.

- Eddig sosem akartál befolyásolni.

- Most sem tenném, ha nem tudnám, hogy valójában te is ezt akarod, csak félsz…

- Nem, nem félek… féltelek… téged, te őrült!

- Az ugyanaz. Ugyanúgy félsz. Attól a fájdalomtól, amit éreznél, ha velem történik valami. Ez nem baj… de nem szabad megfutamodnod! És már amúgy is mindegy. De meghagyom neked a lehetőséget, hogy dönts. Csak azt akartam, hogy mindennel tisztában legyél.

- Tudod, hogy ez övön aluli volt? Két éve várok, hogy kimond ezt az egy szót… most… így… képtelen vagyok elmenni. Ezzel az egy szóval erőt adtál, hogy szembenézek bármivel és bárkivel, aki közénk akar állni.

- Ez a beszéd, Potter! – kapok egy mardekáros mosolyt, majd közelebb húz magához, és szenvedélyesen megcsókol.

Egy pillanatig még ledermedve állok. Aljas mardekáros… csak azért csinálta, hogy elérje a célját…aztán rájövök, bármiért is csinálta, nem bánom. Ha nem így történik, talán sosem hallom a szájából azt a szót, amire valóban lassan két éve vágyom. Így néhány pillanat után szenvedélyesen viszonzom a csókját.

Mikor szétválunk, fürkészőn néz rám. – Harry… mit gondolsz, elég jól vagy már…

- Te nimfomániás disznó! – mosolygok rá.

- Ez nem válasz – néz rám felvont szemöldökkel.

- És ez? – kérdezem, és most én húzom magamhoz őt egy szenvedélyes csókra.

- Ez elég meggyőző válasz – mosolyog rám, majd kézen fog, és maga után húz az emeletre.

Ahogy becsukódik mögöttünk a hálószoba ajtaja, mélyen a szemembe néz, és megcirógatja az arcom.

Mondd ki… mondd ki! - drukkolok magamban, de ő, mintha megérezné a gondolataim, elmosolyodik.

- Ne légy telhetetlen, Potter!

- Nagyon sokat jelentett nekem.

- Tudom – súgja, és gyengéden megcsókol. Aztán ahogy a csókunk egyre szenvedélyesebbé válik, az ajtóhoz szorít, majd finom, kutakodó ujjai utat találnak a pólóm alá, miközben szorosan hozzám simul. Belenyögök a csókjába, amivel csak még tovább tüzelem a szenvedélyét.

Lassan lesimogatja rólam a pólót, és én is megszabadítom a felsőjétől, majd szenvedélyes csókokkal megszakítva valahogy eljutunk az ágyig. Fokozatosan lekerül rólunk minden ruha, és már meztelen, forró testtel simulunk össze, vággyal telve csókoljuk, simogatjuk egymást.

Draco valóban nimfomániás, de minden szeretkezésünk különleges… új… érzéki… sosem tudnám megunni. Mindig pontosan tudja, hogy mi kell nekem. Pontosan tudja, mivel tudja bennem pattanásig szítani a vágyat. Ahogy érzéki csókjaival bejárja az egész testem, felperzselve az érzékeim. De nem maradok adósa… én is képtelen vagyok betelni a hófehér bőrével, a gyönyörteli sóhajokkal, amiket elő tudok csalni belőle.

Végül pedig elválaszthatatlanul eggyé olvadunk, ahogy magamba fogadom a gyönyör mélységes tengerébe merülve. Szenvedélyünk lassan már a tetőfokára hág, ahogy hajszoljuk egymást a beteljesülés felé, és végül szinte ugyanabban a pillanatban robban szét bennünk vakítóan a gyönyör, és egymás nevét nyögve jutunk fel a legmagasabb csúcsra, majd zihálva omlunk egymás karjaiba.

Ahogy lassan csillapodik a száguldó szívverésünk, egy alapos tisztítóbűbáj után a vállára hajtom a fejem, ő pedig gyengéden cirógatja a hátam.

Egy idő után felkönyökölök, és a tekintetét keresem a halvány holdfényben.

- Mi vett rá, hogy végül kimond?

- Ugyanaz, ami általában ráveszi az embereket, hogy kimondjanak, vagy megtegyenek dolgokat. A félelem… a félelem attól, hogy elveszíthetlek.

- Csak meg akartalak védeni.

- Harry… inkább meghalok… de nem hagylak még egyszer elmenni!

- Megfogadtam neked, hogy nem hagylak el többé.

- Majdnem megtetted mégis…

- Mert…

- Tudom… értem. Akkor is értettem. Fordított esetben valószínűleg én is így gondolkodtam volna. De… ketten együtt… bármivel… bárkivel szembenézünk.

- Igen, így van. Most már tudom. De ehhez megint te kellettél… hogy megvilágítsd előttem az utat. Köszönöm… hogy mindig megteszed… hogy most is… én… szeretlek! És nem érdekel, ha soha többé nem fogod kimondani… az, hogy egyszer megtetted, a világot jelenti nekem.

- Most már túl sok lesz a nagy szavakból, Potter! – cirógatja meg az arcom, mire csak egy mosollyal lehajtom a fejem. Sosem fog megváltozni. Nem is kérem… nem is akarom. Ilyennek szeretem.

- Undok dög vagy!

- Zavar?

- Nem. Tudod, hogy nem.

- Tudom. Kösz, hogy elviseled.

- Csak mert szeretlek.

- Jól van, most már ideje aludnod…

- Nem. Még vagy százszor el fogom mondani. Szeretlek, szeretlek…

- Elég legyen, Potter, mert kihajítlak az ágyból! Vagy van egy jobb ötletem. Beléd fojtom a szót – mondja, és magához húz egy csókra. Mindig is így fejezte ki az érzéseit, most is. Végtelenül gyengéd a csókja. Szerelemről beszél, ragaszkodásról… nem is kellenek szavak, mindent elmond ez a csók.

Ahogy szétválnak ajkaink, egy boldog mosollyal visszahajtom a fejem a vállára. Most… most végre minden részlet a helyére került. Minden teljessé vált. Még ha valóban soha többé nem is fogja mondani, hogy szeret, már örökre tudni fogom. Soha, semmi nem veheti el tőlem a boldogságot, amit ez a kis szó jelent nekem. A világot jelenti nekem ez a szőke démon, és a szerelme. Érte valóban mindennel szembe tudnék nézni. És tudom, hogy ő is megteszi ugyanezt értem.

Nem is kell ennél több. Ez elég ahhoz, hogy történjen bármi, életem végéig boldog legyek vele, és ez több, mint amit valaha remélhettem. Mert bár valóban nem kellenek szavak, ez egyetlen szó az örök boldogságot jelentheti… jelenti… számunkra.