Until it burns out [The Gazette]
Kyouraku x Urahara; Urahara x Aizen
Urahara POV
- Tudod, Kyo, az életünk… olyan, mintha egymást átfedő álmokban járnánk, nem gondolod?
- Nem tudom megmondani… - egy kicsit elgondolkozik. Mert amikor gondolkozik, akkor csendben van. – Nem értem teljesen tisztán… egymást átfedő álmok hogyan, mikor közben felébredünk?
Felnevetek, és nem mondom ki hangosan, hogy nekem még az is egy álom, hogy a nappalokat vele tölthetem.
Amikor rám vetül az a kéjsóvár tekintet, s érzem a vágyat itt keringeni közöttünk… képes lennék arra, hogy elveszítsem a fejem.
Azt hiszem, elrontottam egyszer, fiatal koromban, még azokban az időkben… hezitálni kezdtem, Aizen is hezitálni kezdett, és ebből, hogy nem léptünk semmit, csak az lett, hogy megromlott a kapcsolatunk; Nem tudom, mi van Sousukével. Lehet, hogy meghalt, lehet, hogy alszik, nem tudom megmondani… még azt is valószínűnek tartom, hogy ebben a világban járkál anélkül, hogy lelepleződne.
Amikor őt kellett volna választanom, a jövőnkre pillantottam, és leromboltam a valóságot, amiben ketten is boldogok lehettünk volna. Sousuke is tudta, én is tudtam, hogy azon az estén búcsúztunk egymástól, örökre – elfelejtettük a szavakat, és engedtünk az érzéseknek – olyan tökéletesnek tűnt, hogy megfordult a fejemben, talán mégsem kéne abbahagyni… De ami egyszer tökéletes, nem lehet az még egyszer, mi nem tudtunk egy nyelvet beszélni az ágyon kívül. Ennyi.
Aztán Sousuke eltűnt, elment, elmenekült, engem egyedül hagyott, és nekem is kiadták az utam, nem maradhattam egy dimenzióban vele, talán mert ennyire ütköztek az érdekeink, nem tudom… és így jutottam ezekbe a karokba.
Mindig úgy tekintettem magamra, mint egy madárra. Szabad madár, minden tavasszal máshová repül, más területet jár be… és ez a madár beleakadt egy hozzá hasonló szabadsághajszolóba. Elhatároztam, hogy az lesz az utolsó ágy, erre teszem fel az életemet…
Más volt, mint Aizennel. Azt a kapcsolatot… na, jó, ott nem volt kapcsolat, ott voltam én, aki nagyon szerette volna, meg ő, aki nagyon tiltakozott ellene, és mégis, nagyon gyakran feküdtünk le… itt annyira más volt. Ez egy kedves, lágy, puha, új világ volt, fájdalmak és kétkedések, bizalmatlanság nélkül; problémákkal, de nem konfliktusokkal. Én szerettem ezt az új világot.
Mindig úgy gondoltam a szexre, hogy az csak egy kiegészítője a kapcsolatnak, hogy nem fontos, csak azért van, hogy legyen, ennyi, és semmi több… aztán megváltoztam. Vele a szeretkezés olyan volt, mint a hazatérés. Egy nyugvópont, ahol megpihenhetek, és nem baj, ha felgyúl körülöttünk minden, én vele maradok.
Olyan volt, mint a finom üveg, olyan törékeny, olyan gyönyörű, és mégis, valahol erős, hiába próbálták eltörni, nem lehetett; hiába voltam felkészülve arra, hogy el fog törni, éppen ezért volt értéke, éppen ezért számított.
Színek nélkül nem is igazi a világunk, az egység, amit ketten alkotunk; színek nélkül se Kyo, se én nem tudunk létezni. Mindketten megéltünk már rossz kapcsolatot, mindkettőnket használtak már ki, és mi is használtunk ki embereket, csak idő kellett, hogy egymásra találjunk.
Tudom, hogy nem térhetek vissza a múltamba, de nem is akarom megváltoztatni, mert ha megváltozna, a jövőm is változna azzal együtt.
Amíg csak élek, nem fogom feladni ezt az álmot, ezt az átfedésekkel teli gondolat és érzésmasszát; lerombolom a saját falaimat, és eggyé fogunk válni…
Kalitkában vergődő madarak voltunk… de megtaláltuk a szabadságot, és kiszabadultunk… most már nyugodtam repülhetünk, amíg körülöttünk minden el nem hamvad.
Ez a zene nagy hatással volt rám - nem tudom, miért, egyszerűen csak fontos. Élvezzétek, hosszú fejezet jön, 77es :))