What about now [Chris Daughtry]

Egyre butábbnak, ezzel párhuzamosan egyre kisebbnek, gyengébbnek érezte magát. Izuru megkeményítette arcát, meglágyította szívét, és nem volt hajlandó megszólalni, helyette elbújt Renji mögé. Azt remélte, az a szeretet, amivel őt védte, az a bajtársiasság most megmenti a hibáival való szembesítéstől. Ezért álltak ők magasan. Mert onnan könnyebb volt eltűnni, ott nagyobb volt a biztonság. Izuru Renji mögé bújt, Shuuhei pedig Renji oldalán állt. Shuuhei nem akarta ezt az egészet, és mégis a kellős közepébe csöppent; aztán már nem tudott veszteségek nélkül kimászni onnan.

Izuru csendben mosolygott, amíg hallgatta a megbélyegzést, amíg feldolgozta a kettős árulást – nemcsak azt, amelyet ő maga követett el – azt is, amit megint el kellett viselnie. Renji védte őt, hiába. Izuru tudta, hogy már nincsenek erkölcsei, már tudott mindent, már túltette magát az egészen, már felkészült. Azt mondta, annál rosszabb már úgysem lehet, mint mikor a kapitányát vesztette el. Egyszer már végigcsinálta, most könnyebb lesz. Most nem fog sírni, nem fog inni. Most kibírja rendesen.

Shuuhei vitázott, harcolt a saját igazáért, de Yumichika hajthatatlan volt; Shuuheinek már nem ért annyit az egész, hogy megint elveszítsen mindent. Neki még voltak emlékei a szavakról, a kedvességről, ami miatt igazán jó volt az egész. Shuuhei sosem tudta elmondani, milyen, amikor jól érzi magát, de a magányában olyan könnyű volt leírnia mindent.

Izuru nem sírt, Renji nem kiabált, Shuuhei nem tört össze, Yumichika pedig arra gondolt, győzött. Aztán előbújt a Nap a felhők mögött, és megváltozott az ég színe.

Izuru még akkor sem értette meg, hogy soha többé nem látja Renjit, amikor Shuuhei kétségbeesetten zokogott, és őt ölelte, és elpanaszolt neki mindent. Mert neki sem volt könnyű. Izuru érezte, hogy árnyékok költöznek szívébe… pedig már annyiszor mosta tisztára.

Eltűnt a szeretet a szavaikból, a kimondottakból, abból is, amiket csak éreztettek. Izuru már nem látott túl Hanatarou sebein, amiket ő karcolt rá. Nem értette a csodálkozást, amikor azt mondta a vacsorameghívására, hogy inkább egyedül szeretne maradni, és nem értette, Hanatarou hogy veszi a bátorságot, hogy mégis rákérdezzen, mi történt vele.

Shuuhei szeretett egyedül lenni. Nem kellett társaság, nem kellett egy váll, amin kisírhatja magát. Most csak idő kellett neki, hogy minden könnyét tudja valaminek szentelni – Renji elvesztésére, Yumichika árulására. Nem tudta meghatározni saját magát, nem tudott egy értelmes definíciót adni magáról, de nem is érezte szükségét. Most csak megtisztult.

Hanatarou mosolygott rá, Izuru is mosolygott, mert úgy érezte, már tud neki hazudni, úgy igazán. Hanatarou mindent tudott róla, azt, hogy mennyire szerette Yumichikát, hogy nem akarta elveszteni, de mindig történt valami, és mindig ő lett a hibás; azt, hogy Hanatarou volt az utolsó lélek, aki tényleg meghallgatta, és nem ítélkezett felette. Hanatarou volt mellette, amikor letette az üveget, ő segített neki, amikor az első hírek érkeztek Renji betegségéről és távozásáról. Hanataroutól meg tudta kérdezni, hogy mi lesz most, és ő volt az egyetlen, aki nem azt mondta, hogy „nem tudom".

Ikkaku életében először pofozta meg Yumichikát, aki már nem bírta tovább, nem tudta tartani magát, előtörtek a könnyei.

- Elvesztettem mindent, nem érted?!

- Szándékosan csináltad az egészet, hogy még véletlenül se lehessen téged okolni a végén!

- Nem! Engem mindenki csak kihasznál…

- Vannak emberek, akiket kihasználnak, vannak, akik másokat használnak ki. Ne legyél egyik se, legyél az, aki régen voltál!

- Bánj úgy velem, mint akkor!

- Mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen – Ikkaku ment ki az ajtón. Nem hagyta nyitva, becsukta maga után.

Yumichika nem tudta kinyitni azokat az ajtókat, amiket az orra előtt csuktak be a számára fontos személyek.

Renji úgy integetett, hogy a hátát mutatta a többieknek. Nem akarta, hogy sírni lássák. Nem akarta azt sem, hogy megmentsék. Úgy érezte, megöregedett; két hónapja sebet kapott, nem tudják megmenteni, meg fog halni, ő ezt feldolgozta. Renji hitt abban, hogy nincsenek véletlenek.

Hanatarou fogta a kezét, amikor a folyóparton feküdtek, Izuru pedig arra gondolt, hogy olyan egy kicsit, mint előtte. Mint mielőtt elszakadtak volna, mint mielőtt meghalt volna belőlük egy rész. Mint mikor még nem kellett felnőttnek lenniük. Mikor még gyerekek voltak, vagy legalábbis fiatalok. Mikor nem kellett félniük a haláltól.

Izuru úgy érezte, a szerelmük sosem múlt el. Mindig is ott volt közöttük, ott lebegett egy láthatatlan hálóba fogva, ők pedig ma este kiszabadították, ahogy egymást is.

Izuru már nem sajnálta, hogy így alakult.

My bad, sweeties... nem voltam tegnap, pedig ti igen... tegnap volt az évfordulónk, én meg nem jelentem meg; Védekezésképpen éppen ihletgyűjteni voltam, nem lényeg. Van egy bejelentenivalóm számotokra.

Egy évvel ezelőtt töltöttem fel az első fejezetet, és sosem gondoltam volna, hogy ezalatt az egy év alatt majdnem 3000 megtekintésem lesz... ennél csodálatosabb meglepetést nem tudtam volna kapni.

Ez most egy köszönőfejezet. Köszönöm a Múzsámnak, aki ugyan sztrájkol, de van nekem. Köszönöm K-nak, hogy nem nyom nélkül tűnt el. Köszönöm N-nek a perceket, a rám szánt órákat, noha nem is szereti, amit csinálok, engem igen, vigyáz rám és támogat. Köszönöm J-nek a beszélgetéseinket, a vitáinkat. Köszönöm Akának az elmúlt három évet; N-nek az elmúlt két és fél hónapot.

Köszönöm minden drága olvsómnak, aki egyetlen apró kis pillantást is vet rá. Köszönöm, hogy itt a lehetőség, hogy nyomot hagyjak, és köszönöm, hogy ti felfedezitek ezeket a nyomokat.

nobody-no-tenshi