Soulmates never die [Placebo]

Kira x Renji

Renji POV

Hónapok teltek el, nem történt semmi, s most eljön egy új péntek, egy új lehetőség, egy ritka alkalom, amikor kimegyünk, és amikor együtt megyünk ki a kocsmába, s amikor csak jól kell éreznünk magunkat – remeg a kezem az izgalomtól. Elképesztően vágyakozom arra a helyre, ahol ő van.

Korábban érkezem, de Hisagi ott van, ahol lennie kell, együtt vagyunk addig, mulatunk, beszélünk, amíg a többiek meg nem érkeznek – az is legalább egy óra, de most már nem olyan nehéz.

Több napja nem láttam Izurut.

Amikor megérkezik, szeretném megölelni, szeretném a mellkasára hajtani a fejem, és soha többé el nem engedni – képzeletben megteszem, a valóságban csak mellém ül, és tölt egy rövidet.

Iszom és nevetek, mert Izuru velem van – vágyom arra, hogy beszéljünk, hogy meghallgathassam, hogy ő kérdezzen, hogy halljam a hangját, és hogy közelebb hajoljak, és érezzem az illatát; hogy közelről a szemébe nézhessek, és olvashassak belőle. Mindent tudni akartam róla.

Túl sokan vagyunk, túl sok emberrel beszélek, túl gyorsan iszom, túl hamar kezdek szédülni, aztán sétálok a pultig, ahol egy kis rágcsálnivalót rendelek, és amikor tálcán kapom, elveszem, és fordulnék, hogy az asztalunkhoz vigyem, de ő áll itt mögöttem, megsimítja a derekam, a hátam, a másik kezével elveszi az ételt, és segít talpon maradni. Meg akarom neki köszönni, de nem vagyok már képes rá, eltűnik, mire megszólalnék.

Sok emberrel nevetek, valakinek a kapcsolataimról magyarázok, a falnak dőlök, és rájátszom a részegségre, egész végig Izurut keresve szememmel, az ismerős színeket kutatom, és félni kezdek, ha nem találom – ezért megint rövidet iszom.

Kezd kevés lenni a hely, a levegő, ezért Shuuhei kijön velem a levegőre – jobban mondva kirángat, mielőtt összehánynám az asztalt. Kérdez, de már nem tudok beszélni. Egyre forog az ég, forognak a csillagok, de nincsenek is, én pedig már nem értem.

Izurut akarom minden porcikámmal, rá vártam egész eddig, de most eltűnt, és tudom, hogy Shuu a legjobb barátom, de most nem elég a társasága. Segíteni szeretne rajtam, simogatja a hátam, próbál megnyugtatni, mikor én össze vagyok zavarodva, és leginkább sírni szeretnék – szorosan megölelem, hogy egy kicsit egyenesbe jöjjön a világ, és valahogy megemberelem magam.

Szeretnék zokogni, amiért elromlik minden, mert mindig elrontok mindent, de csak leülök, hallgatom a hangját, és a legközelebbi bokorig menekülök, rám tör a hányinger.

Nem tudom, ki az, de felrángat, a hónom alá nyúl, és a fürdőszobáig visz, ahol újra és újra hányok, hiába a pohár víz, az is kijön belőlem – rájövök, hogy maga Byakuya volt az, aki fogta a hajam, és simogatja a hátam, meg halkan és megnyugtatóan beszél hozzám. Nem haragszik rám.

Nem tudok megmozdulni, kezdem elveszteni a beszédkészségem, kicsúsznak a kezemből a dolgok. Mire legközelebb kinyitom a szemem, újra hánynom kell, de már nem vagyunk egyedül – ott van Matsumoto, aki hangosan zokog, Hinamori próbálja megnyugtatni. Nagyon sokáig tart rájönnöm, hogy kiről és miről van szó, mert Rangiku nagyon sír, és nagyon hangosan beszél – valahogy vitába szállunk vele, mindannyian, hogy ne higgye azt, amit – ő nem öreg, ő gyönyörű, és sosem kételkedtünk benne.

Ki kell mennem a levegőre – Izuru nyit be, ijedten néz rám – azt mondja, nagyon fehér vagyok, és valahogy kivisz a levegőre, de el is tűnik azonnal – én pár perc után fázni kezdek, így visszamászom a könnyáztatta szobába.

Rangiku Izurunak magyaráz, közben Byakuya próbál minimális rendet teremteni – Shuu és Hinamori a földön ülnek – én Rangiku másik oldalán foglalok helyet, megfogom a kezét, és ő mesél és zokog, mesél és zokog, aztán egyszer elapadnak a könnyei, és visszamegy a pulthoz.

Kint találom magam, elesnék, de ismerős illatú ölelésben találom magam – Izuru az, mosolyogva néz rám.

- Milyen a szabadság?

Olyan boldog vagyok, hogy figyel rám… hogy csak rám néz, csak velem foglalkozik, és tényleg érdekli, hogy élek-e, hogy mi van velem – könny szökik a szemembe. Annyira szeretném elmondani neki, hogy végig arra vártam, hogy őt lássam, hogy hiányzott, hogy most miatta könnyű minden… annyira szeretném elmondani neki, hogy szeretem…

És mikor mondanám, hogy mi történik, nem tudok megszólalni, nem jön ki más a torkomon, mint egy fojtott „jó", és annyira elszégyellem magam emiatt, hogy még inkább a mellkasába fúrom a fejem. Annyira nem akarom elrontani, de fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám jól.

Mire levegőt veszek, hogy folytassam, vagy elkezdjem, vagy visszakérdezzek, egyszerűen csak elszakítják tőlem, eltűnik, én pedig valaki más karjaiban landolok – Byakuya visz be az épületbe, az egyik különterembe, ahol csak a mi társaságunk mulat. A földön ülök, összehúzom magamon a kabátot, de még mindig fázom.

Nevetek a többiekkel – arra várok, hogy ketten maradjunk Izuruval, hogy egy kicsit beszéljek vele- csak annyira látom, amíg rám adja a kabátját, és rám mosolyog – én próbálok nem sírni, és mosolyogni, de erre képtelen vagyok, csak mélyen beszívom a ruha illatát.

Beszélnek az emberek – Rangiku megint a sírás határán van, Hinamori nyűgös, Shuu kimerült – Izuru száján egyszer hirtelen kicsúszik, hogy „van barátnőm"… talán arra volt válasz, hogy Rangiku nem hiszi el, hogy nem vén és ronda, de ez engem hidegen hagy, én csak arra a két szóra tudok koncentrálni, és egész lényemmel remélem, hogy ez csak egy ügyes hazugság. Azt gondolom, hogy ez nem bánt engem; arra gondolok, ez nem számít. Kábult vagyok – összenézek vele, mintha azt látnám, hogy nem akart bántani – de pontosan látja, milyen sebeket ejtettek rajtam a szavai.

Eltelik félóra, Byakuya felnyalábol, elköszönök mindenkitől – most végre büntetlenül megölelhetem őt, túl minden kimondott és kimondatlan szón, hosszan, perceken, talán órákon keresztül, amíg elmúlik a fájdalom, amíg elmúlik az érzés. Aztán mélyen a szemembe néz, én pedig ki akarom mondani – többet annál, hogy aludj jól, és vigyázz magadra – de nem vagyok rá képes.

Byakuya visz haza engem, engedi, hogy nála aludjak, mert nem tudok még egy ajtóval arrébb menni, annyira szomorú vagyok. Megsimogatja az arcom, megkérdezi, hogy szeretnék-e sírni, én azt mondom, hogy már nem is akarok annyira.

- Ne add fel. Soha ne add fel… egyszer minden egyes kívánságod valóra válik.

- Miért félek attól, hogy elveszítem, ha sosem volt az enyém?

- Tudod, ti csak rossz időben szerettetek nagyon.

- Mosolyogtunk…

- És mind a ketten szerettetek volna úgy igazán sírni és meghalni a másikért. Látok dolgokat, de te még nem tanultál meg olvasni a sorok között.

És akkor végre elindulnak a könnyeim – annyira sírok, hogy már a szédülés és a hányinger is tompulni látszik. Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, nem hiszem el, hogy ennyire nem tudok semmit sem tenni.

- Renji… - szólít meg Byakuya, én meg óvatosan ránézek. – Ha úgy kell lennie, úgy lesz.

Elhiszek mindent, amit mond. Elhiszem a szavait.

Nem fáj. Nem fáj. Nem vagyok egyedül, nem engedem, hogy Izuru megtörjön. Mi ketten biztosan nem leszünk boldogtalanok.

Tenshi itt van. Két hónap csend és nyugalom után visszatért - az Ember most valahol ott van a fiókban, és várja, hogy folytassák egy sorstársa történetét.

Nagyon sok dolog történt az elmúlt időszakban - kicsit nosztalgikus, kicsit ismerős... azt mondják, művészet sosem születik boldogságból; nagy igazság van benne.

Részben valós eseményen alapul a fent látható történet.

Köszönöm azt, hogy velem vagytok. Köszönöm Hercegnőnek és Hölgynek a támogatást, köszönöm Vámpírnak, L-nek és Barátnak a tegnap estét. Köszönöm a tapasztalatokat, az együtt töltött időt, mindent. Igazán, nagyon-nagyon. folytatjuk, onnan, ahol abbahagytuk.