Without you, I'm nothing [Placebo]
Shuuhei x ?
Shuuhei POV
Arra gondolnék, hogy elvesztem a maradék büszkeségem, vagy valami hasonlót, ha elismerném a szavakat, amiket tényleg csak azért kapok tőle, mert segíteni akar rajtam, és mert Renji az egyetlen, aki már túlélt olyat, amilyet én korábban, ezért átlát rajtam… nem haragszom rá, csak szomorú vagyok.
- Shuu… tudom, hogy keresztülmentél olyan dolgokon, amibe a legtöbben – én is – már rég beletörtem volna. Megcsináltad, és vége van, kijöttél onnan, és látom rajtad… látok benned megbánást.
Igaza van. Vége lett, én meg boldog voltam, mert nem akartam már. Csak olyan igazi boldogságot akartam, amilyen előtte volt. Aztán rájöttem, hogy a dolgok, amiket elveszt az ember, az érzelmek már sosem jönnek vissza.
- Megbántad valaha is az egészet? – néz rám a legjobb barátom, a másik felem, a személy, aki az árnyékomnál is közelebb áll hozzám.
- Megesküdtem magamnak, hogy nem bánhatom meg, mert ha megteszem, akkor nem tudnám folytatni.
- Shuu… tudod, hogy ezt nem azért mondom, mert bántani akarlak, de tudnod kell róla, hogy az elmúlt időszakban megváltoztál, és egyre többen érezzük úgy, hogy a rossz irányba történt ez a változás. Persze, igazából… ez olyan, hogy látszólag olyan vagy, mint korábban, de érzem ezt rajtad… ezt a burkot. Van egy védelmi zónád, amit azért emeltél, hogy megvédjen, mert nem akarsz több sérülést, és ezen van egy kis lyuk, amin te kimehetsz, de senki sem jöhet be. Megértem, mert én is voltam így, amikor történtek azok a dolgok. Az, amit csinálsz, ez a rettentő vágyódásod arra, hogy szeretve legyél, és hogy mindent elkövetsz ennek érdekében, ez teljesen normális… a baj csak azzal van, hogy ezzel az életmóddal magadnak ártasz.
- Olyan, mintha kiégtem volna.
- Shuu, kemény leszek: egy emberi roncs vagy. Menthető, de nem könnyen. Ismerem ezt az érzést, amikor nincs semmid, és nem tudsz már többet adni magadból, de ott vagy másoknak, hogy átvedd a terheiket… de még a sajátodat sem tudod elég messzire vinni.
- Tudom. Csak nem tudom, mit kéne most tennem.
- Imádkozz, és próbáld magadban elrendezni a dolgokat, egyelőre ennyit tudok mondani… de az alkohol most nem fog segíteni. Shuu, indulnom kell.
Pár szót váltunk még, én még az elmúlt félórán rágódom, meg azon, hogy igaza van Renjinek. Valamit tennem kell, mert ez egyre rosszabb lesz. Én olyan magányos és sebezhető vagyok most, mint még soha. Talán azért, mert nincs semmim, erősnek hittem magam, de van még mit veszítenem.
Az a legkeserűbb az egészben, hogy amint meglátom az ismerős színeket, megérzem az illatát, és hallom a hangját, arra nézek, amerre ő van – azt mondja, még egy perc, és odajön hozzám, még el kell intéznie valamit, én meg mosolyogva bólintok… ilyenkor tudom, hogy nem lehet. Mert egy érzelmileg ilyen szinten sérült emberrel, mint én, nem lehet könnyen boldognak lenni. Senki sem akar egy emberi roncsot. Ezért mosolygok, amikor odaér hozzám, és mélyen a szemembe néz. A beszédkészségem már elvesztettem, amikor a közelembe jön. Nem akarom, hogy ő is olyan mélyre kerüljön, mint én, nem akarom bántani, ezért inkább szó nélkül sétálok mellette. Nem akarom, hogy fájjon neki, nekem már úgyis mindegy. A hatvanhatodik késszúrás már nem számít semmit. Nem ölelem meg ezen a napon, ő pedig nem érti, mert délelőtt még azt kértem, beszéljünk, ha van egy kis időnk. Most csak nagyon szeretnék berúgni. Szeretnék egy társat, aki nem hagy egyedül. Szeretnék egy saját dimenziót, de ezeket nem kaphatom meg. Még egyszer mélyen belélegzem az illatát, és mosolyogva búcsúzom. Nem akarom, hogy azokból a szemekből eltűnjön a ragyogás.
tenshi újra itt. nem igazán van hozzáfűznivalóm. Shuuhei megtört valaki miatt, megint másvalakivel találkozunk a történet végén. Renji segítene rajta. Ő látja. Meddig mehet el az ember másokért?
Folytatás valamikor a közeljövőben. Köszönök mindent.
nobody-no-tenshi