This picture [Placebo]

Ichigo x Renji; Renji x Shuuhei

Volt abban a társaságban egy lány – jobban mondva, egyetlen lány volt abban a társaságban. A többiek meg ott ülnek a már több-százéves ház padlásán, és néznek egy fényképet. Mert a lányról ennyi maradt meg – a lányról, aki mindig csak a második lehetett; aki csak a hamutartót cipelte egyik helyiségből a másikba. Isten veled, lány a hamutartóval, te elfeledett hópihe. Rád már csak ők emlékeznek, akik csendesen néznek rád. Csak ők, senki más.

- Emlékszem, egyszer nagyon berúgtam – mosolyog az egyik. Az, aki a tetőablak alatt áll. Hosszú haja van, az is vörös. – Rukia mindig magánál tartotta azt a hamutartót, és amikor elszívtam egy dobozzal, ott maradt velem. Elképesztő, mit meg nem tett…

Renji tényleg rettenetesen részeg volt aznap este. Szerelmi bánata volt, vagy csak fájt neki minden – addig ivott, amíg volt mit, amíg volt kivel. Szerette volna elsírni a bánatát valakinek, de akkoriban nem volt senki, aki meghallgatta volna. Legalábbis ő ezt gondolta, legalábbis, amíg az a törékeny lány meg nem jelent a hamutartóval, és engedte, hogy az ölébe hajtsa a fejét. Hosszan simogatta Renji vörös tincseit, elbeszéltette vele minden bánatát, mindent arról, amit kimondott volna, amit sosem.

Az a lány volt a tiltott gyümölcs – tipikusan az, amit nézel, de nem érinthetsz meg, éppen ezért volt remek barát bárki számára – mert ő mindig csak az ember legjobb barátja akart lenni, csak annyira, hogy segíteni tudjon a bajba jutottakon.

- Vagy, amikor otthon voltam, és csak kerestelek téged, és mindig ő jött szembe… mindig azt mondta, hogy kiütötted magad – mosolyog egy másik, sötéthajú férfi, vágás van a szemén. – El se tudtam képzelni, mennyit iszol állandóan, aztán rájöttem, hogy csak dolgoztál.

- Régen még olyanokra is rá tudott venni minket, hogy dolgozzunk! Rukia...

Shuuhei nem gondolta volna, hogy pont a hamutartós lánnyal lesz jóban. Igazából mindenkire gondolt volna, csak rá nem – amilyen törékeny és filigrán volt első ránézésre, olyan erőszakos és indulatos igazából. Az a fajta, aki felkeresi, ha beteg, aki utánamegy, ha megsértődik. Olyan személy, aki meghallgat, de nem tanít, és engedi az embereknek, hogy saját maguk lássák meg a hibáikat. Olyan ember, akivel öröm volt beszélni, mert mindig csillogott a szeme – Shuuhei csak sokkal később jött rá, hogy az utolsó időkben az a csillogás az el nem hullajtott könnyek megcsillanó halványulása volt.

- Mindig megvárt engem – jegyzi meg halkan a szőke, aki a földön ül, törökülésben, és a szemöldöke összeszalad. Mindig olyan kétségbeesett tekintete volt annak a srácnak… - Akármilyen dolgom volt, voltak napok, amikor felbukkant, és megölelt, meg olyasmit mondott, hogy egyszerre kell leadnunk valamit, és menjünk együtt, de beszélgessünk.

Izuru törött volt, amikor találkoztak. Olyan mélyen volt, amilyen mélyen még senki sem látta sosem, és Rukia volt az, aki nem kérdezett, aki órákon át ült vele csendben, amíg megszokta a társaságát, és aztán hétről hétre egyre több ilyen óra után Izuru megint megtanult beszélni azokról a folyamatokról, amik benne játszódtak le. Rukia nem erővel rángatta vissza – csak annyit tett, amit tehetett egy barátért, akinek elképzelhetetlenül fontossá vált. Rukia hozta neki az első doboz cigit, és ő adta a kezébe a hamutartót. Ő volt az, aki néha csak feküdt vele egy kanapén, és csak nem csináltak semmit, és ez teljesen jó volt nekik. Izuru mindig megjegyezte magának ezeket a perceket. Mindig azt gondolta, hogy Rukia parfümjének szomorúság-illata van.

- Mindig eljött. Mindig ott volt – mondja halkan a szavakat az, aki a sarokban ül egy széken, és aki a kezében fogja a lány képét. Az a személy, aki egész idáig nem tudott megszólalni. Az ember, aki annyira sajnálja, hogy megöregedett… hogy nem akkor öregedett meg, amikor kellett volna.

Ichigo nevetségesnek találta az egészet. Rukia volt az idegesítő, hangos lány, aki mindig megmondta neki, hogy mit csináljon, azt hogyan csinálja, és mégis, volt benne valami, ami miatt nem tudott úgy gondolni rá, mint az ellenségére. Egymás tökéletes ellentétei voltak, az egyik tél, a másik nyár, az egyik édes, a másik sós, az egyik észak, a másik dél. Egyszerűen csak nem voltak ugyanolyanok, és mégis, ott voltak a kicsi, egyszerre kimondott mondataik, mint például „utálom az esőt".

A barátságuk erős lett – szavakkal, aztán egyre kevesebb szó esett, egyre több tett. Ichigo még mindig gyerek volt, Rukia meg mindig tartotta neki a hamutálat, ha dohányozni támadt kedve. Sosem tudta, hogy történt, de a lány mindig ott volt, ahol ő – a társaságuk ugyanaz volt, és eljött a nap, amikor már nem tudták elképzelni az egyiket a másik nélkül, és pletykálni kezdtek – ez pedig próbára tette a barátságukat.

Rukia kapott tanácsokat, hogy óvakodjon a világtól, és nem tette, mert beleugrott olyan dolgokba, amik végzetes sebeket karcoltak a lelkére, és ezeket a sebeket még Ichigo sem volt képes begyógyítani, hiába voltak igazán jó barátok. Egyszerűen nem volt rá képes, mert még túl kicsi volt egy ekkora feladathoz. Nem tudta volna megmenteni, ezért nem mert belekezdeni. Sokat volt vele – aztán egyszer már nem beszéltek semmit – csendben mosogattak, csak csendben álltak – még annyira sem esett köztük szó, amíg a lány megkínálta cigarettával, vagy felé nyújtotta a hamutartót. Hagyott ez benne egy olyan torokszorító érzést, hogy könnyes lett a szeme, amikor mélyen letüdőzte a füstöt.

Többé csak annyi volt az erős kapcsolatukból, hogy nézték egymást – Rukia nézte, amikor Ichigo másfelé figyelt, és azt hitte, nem látja... Ichigo nézte, amikor tudta, hogy Rukia nem látja, és kereste benne azt, ami korábban megvolt, de már nem volt – s hiába volt meg a benyomása, az érzése, nem tudta volna megmondani, mit vesztett el a lány.

Volt olyan, hogy összeakadt a tekintetük – olyankor, amikor Ichigo már annyit ivott, hogy az aktuális barátja, barátnője nem tudta lekötni eléggé, s kereste tovább a választ. Nem látott azokban a szemekben már semmit sem, és ez elbizonytalanította.

Egy dolog megmaradt – az ölelés. Hosszan ölelték egymást, semmi több – Rukia Ichigo szívére hajtotta a fejét, és megesküdött magának, hogy megtalálja a személyt, aki boldoggá tudja tenni a fiút, Ichigo pedig attól félt, túl hosszúra nyúlik az ölelés, és többé nem tud majd az illat és érzet nélkül élni – de túl gyenge volt ahhoz, hogy elengedje azokban a pillanatokban. Mindig azt hitte, csak képzeli, ahogy Rukia szemét elfutja a könny, amikor összekapcsolódik a pillantásuk.

Renji csak sokkal később mesélte el, hogy Rukia nem volt alkalmas arra, hogy rendes párkapcsolatot alakítson ki bárkivel is – elvesztette az embert, akit egyszer nagyon szeretett, és ez megtörte. Annyira megtörte, hogy megöregedett, kiégett emiatt, üressé vált, és hajszolni kezdte a világot – rettenetesen próbált barátokat szerezni – kedves volt, az emberek kedvében járt, mert nem akart még többet veszteni.

Ichigo tudta, hogy az a bajuk, hogy rossz időben szerettek rossz embert, és ennyi – jó barátok voltak, amíg Rukia tudott adni, és megkereste őt. Aztán amikor már nem volt ereje, már nem jött többé. Eljött az olvadás, és a hópihe eltűnt – megszűnt a létezése, szinte nyom nélkül. Néha olyan, mintha sosem lett volna- az a lány a hamutartóval csak annyit akart, hogy senki se legyen szomorú, ha eszébe jut. Nem akarta, hogy veszteségként gondoljanak rá.

Azok négyen, akik egymás oldalán találták meg a boldogságot, mindent egy lánynak köszönhetnek – a lánynak, akinek volt egy hamutartója. A lánynak, akit megtört az élet, aki nem tudott könnyek nélkül boldog lenni, és mégis boldoggá tett másokat – barátságokat kötöttek miatta, és mikor eltűnt, ezek a barátságok tovább hordozták az emlékét.

Ő mindig félt attól, hogy megöregszik – és amikor látta, hogy ez egyik napról a másikra megtörtént, nem tudott tovább játszani, és elfogadta a vereséget. Nem nevetett, amikor látta, meddig mennek el az emberek egymásért, nem sírt, amikor valaki lemondott róla, vagy nem őt választotta, mert azt mondta magának, hogy ő is máshogy választana. Sosem hazudtolt meg senkit, s a végletekig kitartott a barátai mellett.

Ott állnak négyen abban a padlásszobában, és néznek egy képet, amin egy lány van, fekete ruhában egy bárpult mellett, Martini-s pohárral a kezében, a másikban cigarettát tartva, és nem tudják megmondani, hogy mi a baj ezzel a képpel. Talán az, hogy a hamutartó eltörött. Talán az, hogy a fekete festéket már lesírta akkorra. Talán az, hogy még akkor is mosolygott, csukott szemmel.

Azok, akik megtalálták azt, amit kerestek, most csak megint búcsút mondanak neki, egy „mindörökké és még tovább"-t. Nem tudják visszatekerni az idő kerekét. Nem tudnak nem megöregedni, nem tudnak nem felnőni, de már nem sajnálják ez többé, csak hiányzik nekik a lány arról a homályos képről.

Hosszú történet, most inkább barátságról, de nem akartam különvenni, mert vannak benne utalások elrejtve. Elgondolkoztatok már néha azon, hogy mi van azokkal a karakterekkel, akik hozzásegítik a főszereplőket a happyendhez? Velük mi történik? Beleroppannak abba, hogy ez most nem róluk szól, vagy kitartanak?

Meddig megy el az ember valakiért? Meddig vagyunk képesek mosolyogni, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy ez nem jó, csak gyávák szólni? És mégis, miért fájnak a dolgok, ha elvileg már minden mindegy? Házi feladat ezen gondolkodni. Addig itt az ihlető szöveg:

I hold an image of the ashtray girl
Of cigarette burns on my chest
I wrote a poem that described her world
And put our friendship to the test
And late at night
Whilst on all fours
She used to watch me kiss the floor
What's wrong with this picture?
What's wrong with this picture?

Farewell the ashtray girl
Forbidden snowflake
Beware this troubled world
Watch out for earthquakes
Goodbye to open sores
To broken semaphore
You know we miss her
We miss her picture

Sometimes it's fated
(We) Disintegrated it
For fear of growing old
Sometimes it's fated
(We) Assassinated it
For fear of growing old

Farewell the ashtray girl
Angelic fruitcake
Beware this troubled world
Control your intake
Goodbye to open sores
Goodbye and furthermore
You know we miss her
We miss her picture

Sometimes it's fated
(We) Disintegrated it
For fear of growing old
Sometimes it's fated
(We) Assassinated it
For fear of growing old

Hang on
Though we try
It's gone
Hang on
Though we try
It's gone

Sometimes it's fated
(We) Disintegrated it
For fear of growing old
Sometimes it's fated
(We) Assassinated it
For fear of growing old
Can't stop growing old...

Köszönöm J-nek a beszélgetést. Köszönöm azt, hogy az, amit Misery néven írtam, mintegy kilenc hónappal ezelőtt, megismétlődött, és ezúttal jó vége lett. Köszönöm L-nek, hogy az elmúlt félévben annyi mindent tanított nekem, hogy már én is képes vagyok tanítani. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, és mennyire szeretném látni. Köszönöm a Múzsának, hogy ennyire univerzális. Mindenhol ott van, ahol lennie kell.

Azt hiszem, megjött a kedvem egy boldog vég megírásához. Fictionpress címemet keressétek fel, kérlek, és ott megtaláljátok azt, amit féléve kerestem.

Csak én voltam, ahogy lenni szokott.

nobody-no-tenshi