National Anthem [Lana Del Rey]

Yumichika x Kira, Ichigo x Inoue

Yumichika POV

Lecsúszva maradt a sliccem, még szerencse, hogy a kabátom elég hosszú, ezért amint hazaérek, és elesem a küszöbben, nem tűnik fel senkinek, mert négykézláb vagyok, amikor valaki odaér hozzám, és mellém térdel. Sötét a szeme, az arcát is csak a tintáról ismerem meg.

- Mi történt veled?

Nem tudom, Shuu, annyira nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy mi a nevem, és hogy hol voltam eddig, és hogyan jutottam el idáig, de magamhoz rántom egy csókra, mert megkívántam, és mert most megtehetem.

Shuuhei nagyon jó lakótárs. Az a fajta, aki elnézi a szombati kiruccanásokat, aki hajlandó leimádkozni rólam a kabátot, leültet egy székre, és enni ad, meg sok vizet; az, aki halandó tojásrántottát sütni nekem hajnali kettőkor, aki megvárja, hogy hazajöjjek, vagy hazahozzanak. Gyengébb pillanataimban ezt mindig elmondom neki; megköszönöm, hogy még nem ölt meg, mert én már rég kinyírtam volna magam.

Kényelmes fotelba ültet, és mellettem marad. Édes semmiségeket ígér, olyanokat mond, hogy semmi baj, előfordul, hogy az ember túllő a célon, meg hogy majd kialszom magam, és minden jó lesz.

- Részeg vagyok… totál részeg vagyok – tudatosítom a lakótársamban.

- Tudom, de mindjárt jobb lesz… - bizonygatja, simogatja a kezemet.

- Majdnem lefeküdtem Kirával.

Amilyen sután hangzik, úgy kezdek el hisztérikusan nevetni, mert még élénken élnek a képek a fejemben arról, ami pár órája még boldogság volt. Villanások, egy padról, sok üvegről, arról, hogy valaki pezsgővel kínál, hogy beszélget velem; a szél a hajamban, erős kéz a tarkómon. Valaki megkérdezte, hogy nem buliznánk-e kicsit később, én meg bólogattam, hogy igen.

Hosszú, fullasztó csókok, érintések, harapások, hangok, nyak és haj – nem is emlékszem arra, hogy mikor jutottunk odáig, de tetszett az alany, és nem éreztem, hogy menekülnöm kéne – vakuk villantak az arcomba, mire tiltakoztam, és nem is tudom, hogyan tovább.

Jól jött volna, ha beteljesül az ígéret, hogy megkapom a világot, ha maradok. Kérte, hogy maradjak, és csókolt, és már ott tartottam volna, hogy igent mondok, és végre lazítok… aztán eszembe jutott, hogy miért kerültem oda.

- Oh. – oh, és semmi más. Shuu nem tud reagálni rám.

- Tényleg csak azért… hogy felejtsek. Shuu, én azt hiszem, megértettem, hogy miért csinálja ezt mindenki; hogy miért isznak, és miért keresnek mást, és miért vágynak olyanra, aki sosem lesz az övék, és ezért mindenki máshoz ragaszkodnak, aki kicsit is hajlandó szeretni őket. Lehet, hogy csak tíz perc az egész, és hétfőn nem is emlékszünk majd rá, és csak három kép lesz valaki telefonján, de ez egy biztos hely, ahová visszamehetek, ahol nem fogok fázni. Ahol nem csak kifogásokat és visszautasítást kapok, és néha olyan könnyű lenne ezzel visszavágni neki. Aztán mindig rájövök, hogy mennyit tett értem és hogy szeretem… annyira szeretem, hogy már fizikai fájdalmat okoz – elhallgatok. – Ez szomorú, mert… kvázi megcsaltam. Vagy várjál… nem is, előbb ő engem, de ez nem jó, mert sosem lesz vége, mert én fogok kiabálni, én fogok sírni, mert kettőnk közül én vagyok a gyenge.

- Nem vagy gyenge – Shuu megsimogatja az arcom. – Te vagy a legerősebb. Mindenkit összeszedsz, mindenkin segítesz. Nem várhatjuk el tőled, hogy mindig erős legyél.

- Mindig fontosabb volt a barátság, mint bármilyen kapcsolat…

- Ez így helyes… figyelj, menjünk aludni, jó? Hozok egy pizsamát…

- Miért azt a kurvát vitte el, és miért nem engem? Nekem kellett volna ott lennem… sosem értékeli, nem is fogja… nem is érti, hogy miatta dobtam ki mindenkit. Egyszerűen csak túl érdekes volt, hogy veszni hagyjam; és mindent megpróbáltam, de most csak… - elhallgatok.

- Sajnálom… az egészet. Szereted?

- Ő csak otthagyott a fenébe, hogy legyek a társasággal, hogy menjek egy klubba, és várjam egész éjjel, vagy álljak a megállóban, mert talán eljön… de nem fog, mert a nője fontosabb; mert fiatal, mert szép, és ártatlan… kibaszottul szeretem a picsába is!

- Sajnálom…

- Én csak nem akarom elrontani, de fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám jól.

- Várj – Shuu szembefordul velem. – Nem az volt, hogy visszautasítottad?

- Nem… ez nem Kira. Ez egy teljesen más ember, akiért nem tudtam otthagyni az életem amikor kellett volna… de már eltűnt. Kicsúszott a kezemből, és másnál keresni azt, amit én nem adhatok meg neki.

- Ki ez? – a kezébe fogja az arcom, kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Ichigo…

- Inoue – bólint rá, és megérti az egészet.

- A ribanc.

- Figyelj, én se örülök nekik, szerintem is rohadt idegesítő a csaj… nem tudom, hogy mi fogta meg benne – nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.

- Mert mi ugyanolyanok vagyunk... azokat keressük, akiken még nem talált fogást az élet, akik még fiatalok és nem láttak semmit a világból... én is így találtam meg őt.

- Nem tart az örökké… elmúlik.

- Remélem, mert szaggat a fejem és Renji fotózott amikor Kirával voltam…

- Sokkal értékesebb vagy, mint ő… gyönyörű vagy, okos és erős, aki nem ezt érdemli. Hidd el, még nincs vége... még nincs vége a történetnek.

- Persze hogy nincs, éppen most osztották be az osztagomba. Hétfőtől én felelek érte.

- Ideje aludni. Gyere – Shuu erős, könnyen felemel, szobákon visz át, én meg kapaszkodom belé.

- Shuu… miért nem voltam elég jó neki? Mit kellett volna tennem, hogy elég jó legyek?

- Nem veled van a baj. Csak… mindenki őt akarja.

- Nem akarom őt is feladni. Mert ez sikerülhetett volna…

Shuu azt mondja, hogy sajnálja. Arról beszél, hogy lassan le kéne állnunk… mert hiába vagyunk rosszak, és sosem fogunk megváltozni, attól fél, hogy egyszer túllövünk a célon. Több ital, több cigi, több pénz, nagyobb tét, gyorsabban és hangulatosabban… fű, bélyeg, hó, és az életben nem tudunk leakadni róla.

Nagyban akarok játszani. Mindent feltenni, és nem félni a veszteségtől, de képtelen vagyok rá. Túl sokszor estem pofára, és már nem tudok felállni a következőből.

Az életben egyre több csalódás ér, de Shuu gyengéden lecsókolja a gondokat az ajkamról ma éjjel.

02.22. A reménytelenség újabb esete, talán-megtörtént sztori, szomorúság, barátság. Magány, de azt már megszoktuk.

Nem tudok mit mondani. "Wind in my hair, hand in the back of my neck"

Blurring the lines,
Between real and the fake.
Dark and lonely,
I need somebody to hold me.

Nincsenek összeszedve a gondolataim; szétfolyik az egész. Rátok bízom. Köszönöm, hogy olvasgattok, köszönöm a figyelmet, a segítséget.