Sötét van [30y]

Shuuhei x Kensei x Shinji

Shuuhei POV

1. nap, hétfő: „És fákat nézünk, és arra gondolunk, hogy mi is egyszer fák leszünk majd, és hogy te fogsz törődni a kerttel"

Munka után véletlenül kerültem hozzájuk. Rohantam ki az ajtón, Kensei meg jött szembe, és ezúttal nem tudtam meglógni előle. Egyszerűen megparancsolta, hogy várjam meg ott, ahol állok, csak hozza a kabátját, én meg nem akartam ellent mondani neki, úgyhogy megvártam.

Kensei rengeteget dohányzott. Idősebb volt nálam; kinézett magának, nekem pedig annyi volt a dolgom, hogy kedves legyek hozzá; kedves voltam, és semmi több, de ez épp elég volt, hogy ragaszkodjon hozzám.

Elvitt magával a dohányzáshoz kijelölt helyre. Ez egy törvényen kívüli zóna; itt érinthetetlenek vagyunk. Volt egy rituálé-szerű abban, ahogy a belső zsebéből előhalászta a dobozt, a gyújtót, ahogy kivett egy szálat, meggyújtotta és beleszívott; aztán felnézett, és megkínált engem is.

Aztán én meg elfogadtam, és magam is részévé váltam ennek a rituálénak.

6. nap, szombat: „Azon gondolkodott, hogy mi lett volna belőle, ha nem hátra indul el, hanem előre"

Aznap történt, hogy születésnapi bulit tartottak, és engem is meghívtak rá. Két órás alapozás, itattak, mert új voltam, én meg ittam, mert új voltam, és kezdtem elengedni magam; botladoztam a sötétben, füvön és járdán rohantam, elestem, és valaki felrángatott a földről. Nevettem, és mások is nevettek – Kensei nem ivott, de engem nézett. Olyan szemekkel nézett, amikről tudtam, hogy még ma este az övé leszek.

A sötétből fénybe érkeztünk, a hely tele volt ismerős arcokkal; láttam már őket, de nevet nem kapcsoltam; aztán Kensei leültetett, egyedül hagyott, azt mondta, hogy hoz egy kis sört; én meg nevettem; és egyedül voltam, és valaki mellém ült.

Tudtam, hogy ki ő – tudtam a nevét, a korát, ismertem az arcát, még a parfümjét is, és voltam olyan bátor, hogy beszélgessek vele. Boldog születésnapot kívántam, ő megköszönte; rám nézett, és elkezdett cigit tekerni. Beszéltünk valamiről, már ő is részeg volt; talán félóra is eltelt, mire kettőt letekert, és az egyiket nekem nyújtotta, azokkal a csillogó, élő szemekkel, én meg fogtam azt az ütött-kopott kis szálat, és mosolyogva engedtem, hogy meggyújtsa nekem.

Shinji volt ő; Kenseijel ittak rengeteget, egymást ünnepeltél. Kensei megcsókolt, mire feleszméltem, vakuk villantak az arcomba, szemem sarkából elkaptam egy elégedetlen fintort, de már nem volt több emlékem aznapról.

9. nap, kedd: „Ki vagyok én, és ki vagy, más? Szívemhez szorítom a testem"

Elfogadtam, amikor megkért, hogy legyek vele; nem maradhattam szégyenben, nem lehettem az, akit részegen kihasználnak. Szimpatizáltam vele, és örültem, amikor vele voltam, de semmi több. Nem volt érzelem, amit el kellett volna pusztítani, amit meg kellett volna találni; és olyan kár, hogy nem volt.

Azon gondolkodtam, hogy hány nap fog eltelni? Hány év? És miért nem látják meg, hogy nem vagyok itt? Miért nem segítenek, és ha mégis megkérdezik, én miért nem mondom az igazat?

16. nap: „Ha becsukom, vágyak. Ha kinyitom, semmi"

Felhívtam Shinjit, hogy hol van, mert nem találtam… azt mondta, hogy azonnal odaér hozzám, én meg elhittem neki. Ott is volt, napszemüveg volt rajta, a haja hátrafésülve; Kensei még nem végzett, ketten vártuk, hogy megérkezzen.

Elfogott egy érzés vele. Olyan meghatározhatatlan érzés volt az; tudtam róla, hogy ő nem az lesz, akire gondolnék. Ő nem lesz az enyém, de én hozzá tartozom majd valahogy – az adósává válok, irányít majd, és meghatároz.

Nem féltem tőle, de izgatott, hogy hová alakul a kapcsolatunk – elhatároztam, hogy ezt nem rontom el; és nem is kellett – én csak csalogattam, ő pedig jött magától, azzal a fölényes mosolyával.

Fény volt a szemében – azért ragyogott, mert olyan sokan szerették, olyan sokan adtak neki életet, és ő sosem térítette a tartozásait. Tovább ragyogott, élte a másoktól lopott perceit, megbánás és rossz döntések nélkül.

Nem ért hozzám sokszor – csak véletlenül, csak alkalmanként. Nem lehetett, mert Kenseinek mindenhol volt szeme, és mindent megláthatott. Barátok voltunk – ezt látta kívülről mindenki, ez volt az igazság – csak az én elmémben bukkant fel a gondolat, hogy mi van, ha?

47. nap: „Semmi szédítő magasság, semmi rémisztő magasság"

Volt egy kulcs ehhez a kapcsolathoz - nem voltak mélységek, nem voltak magasságok. Boldognak lenni könnyű úgy, hogy nem kell megerőltetni magam, teljesítmény nélkül, érvek és viták nélkül, csábítás és kihívások nélkül.

Ott volt a másik fele az életemnek – jártam külön utakon is… természetes volt, hogy kinek a karjaiban kötök majd ki, de egyikünk sem érezte ezt kínosnak – amikor nagyon részegen összekerültünk, mosolyogtunk. Megkérdeztem, hogy ő is ezt gondolta-e, és azt mondta, igen. Persze, lehet, hogy hazudott, de most már nem bánom.

Nem ájultam el tőle úgy, ahogy mások – nem dicsértem, nem halmoztam el ajándékokkal. Csönd voltam, ami körülölelte, ajkaimmal becéztem a testét. Vonzódtunk egymáshoz, és ennyi.

Kensei továbbra is imádott engem; azt mondta, hogy egyre inkább úgy érzi, csak velem lehet boldog – én nem mondtam, hogy én meg egyre inkább úgy, hogy csak vele nem, mert meghagytam az idillt.

160. nap: „Ha még én sem mondom, veled mi lesz?"

Kenseijel összeköltöztünk, a kapcsolatunk szintet ugrott; ez már olyan volt, mint egy normális élet.

Shinjinek rég nem voltak egy hétnél tartósabb kapcsolatai – kéthetente felhívott, hogy találkozzunk; aztán hetente, aztán hetente háromszor. Egy ideje csak beszélgetünk – olyan ez, mint a legerősebb barátság a világon, aminek a harmincnapos prémiuma lejárt.

Nehéz témáink vannak – olyanok, amik mellé jobb, ha az ember töményt iszik – de Kensei sem olyan buta, hogy ne tűnjön fel neki, hogy részegen érek haza hajnalban. Már csak attól félek, melyik nap von kérdőre, vagy amikor Shinji lakásán maradok, mikor vár majd a konyhában, mikor fogunk végre hatalmasat veszekedni és úgy dönteni, hogy elválnak az útjaink.

270. nap: „Ott fogsz majd sírni, ahol senki lát"

Shinji állapota egyre romlik, az életem a kapcsolatok tökéletes álcájába bújtatva. Shinjinek sok pénze van, sok kapcsolata van, és rosszhírű barátai. Anyagot kap, elhív engem is. Egyik nap lebeszélem, másnap én is kapok belőle – mindig egy perccel tovább akarok nála maradni, mint ahogy megéri.

Kensei külföldön kapott munkát – így három hónapra hagyott engem egyedül Shinjivel. Csak néha megyek el tőle, amikor már meg kell néznem a postát, és muszáj kitakarítanom. Szeretek Shinjivel lenni. Szeretni őt nagyon nehéz, de nem tudok érzelmek nélkül létezni. Ő a kihívás, ő a megoldás, ő a válasz.

Nagyon erősnek hittem őt; elhittem a szavait, amikor azt ígérte, hogy nem lesz több anyag, nincs több pénz, nincs több semmi. Az ember utólag nagyon okos. Shinji eladta az autóját, hogy heroint vegyen.

Megnőtt a hajam, és az arcomra tetováltam a kódunkat, hogy ne felejtsem el Kenseit.

Shinji mellett olyan, mintha csecsemőt ápolnék – 0-24ben késznek kell lennem, hogy hülyeséget csinál; ennek ellenére nem bánom. Már nem. Meglátszik rajta az emberek nyoma, akik ki-be járkálnak az életében. A szőke haj megfakul, a csillogó szemei üvegessé válnak. A fogai már nem rendezettek, a bőre száraz. Háromnapos borosta van az arcán.

Shinji egyszer elalszik a kanapén, úgy, hogy a feje a combomon van, és rám néz. Kimondja azt a szót, amit mindig is hallani akartam, de sosem tudtam, hogy mi lesz azután, hogy hallom. Shinji azt kéri, maradjak, én pedig sosem lennék képes megtagadni tőle valamit. Hátrahajtom a fejem, és várom, hogy lefolyjanak a könnyeim.

360. nap: „Én meg napfény akartam lenni, friss zápora a földnek, szél a hajadban, patak, ami kavicsot görget, te meg az én kavicsom volnál; az én féltett növényem. A szavaim, a metaforám, minden giccses reményem"

Kensei rövid látogatásai alatt nem tűnik fel neki semmi – amin csodálkozom – ő kipihentnek tűnik. Azt meséli, a munka könnyű, de én hiányzom neki – velem akarja tölteni az idejét, én meg nem veszem el tőle ezt az időt.

Visszafogom magam, amíg itt van – éjszakánként magamhoz szorítom a testét, és arra gondolok, hogy tényleg hiányozni fog. Aztán arra, hogy Shinji jobban hiányzik. Az ágyban dohányzom.

Szomorú voltam, amikor elbúcsúztam Kenseitől, s ara gondoltam, hogy miért nem segít nekem? Miért nem látja, hogy kezdek szétcsúszni, és ha megkérdezi, akkor mégis, én miért hazudok úgy, ahogy mindig is?

Elmondtam Shinjinek, hogy kezdjen magával valamit. Nem válaszolt. Elhatároztam, hogy veszek neki egy háziállatot, mert az legalább elvan vele – aztán rájöttem, hogy abból nem lesz semmi.

Vitatkozom magammal; félek attól, hogy Kensei rájön, hogy még ennél is szerencsétlenebb leszek; hogy nem tudok örülni a dolgoknak. Félek Shinjitől, félek, ha betép, félek, ha csak iszik.

Vagyok én, meg van Shinji, aki egyre többször mondja, hogy szeret, egyre többször csókol meg, egyre többször mosolyog őszintén.

Én meg csak ülök.

366. nap: „Sötét van akkor, amikor vége van. Rohadt sötét, mer' a szem csukva van. Belül meg mindegy, milyen fények égnek… Súgd meg a terved"

Kensei hazajön, hogy megünnepeljük az évfordulónkat, és szeretkezünk. Sötét van, mert nem nyitom ki a szemem, és rájövök akkor, abban a pillanatban a kulcsra. Meglátom a lényeget, megtalálom a megoldást.

Nekem hajnal, a többieknek még éjszaka, de nem látszik semmi, mert a szemeim szorosan zárva. Mindegy, hogy kit ölelek, hogy ki mit mond nekem; az számít, hogy én kit látok a fejemben; hogy én kinek a pillantásáért dolgozom, hogy én kiért kelek fel minden reggel.

Nem fogják megtudni, mert ismerem a játékszabályokat – már csak bravúroznom kell, találni egy tettestársat, azt, aki szeret.

Csillogó, életektől ragyogó szemeket látok, tekintetet, ami nem hazudik nekem. Mosolygok. Hajnalodik.

tenshi itt van. 30y válogatás.Pénteki koncert... :).

Ez olyan kis furcsa, csúszkálós. Olyan semmilyen. Csak úgy van. Tenshi is csak úgy van. Sötét van most is.

Szeretném megköszönni... annyi embernek! Annyinak... a Múzsámnak, a barátomnak, Hercegnőnek és Királylánynak, L-nek és Sztárnak. Köszönöm S-nek, G-nek és K-nak - neki főleg azt, hogy azt a K-t, akit én ismertem, örökké elfelejthetem, mert ő megváltoztatja azt, amit ez a betű jelentett. K eddig fájdalom és vergődés volt, K most élet, újrakezdés, dohányfüst, és egy ismerős ölelés.

Tenshi nem fog most zajongani. Tenshi a csöndbe bújik.

A zenelista: 30Y: Egy perccel tovább; Ágyéktól a szívig, Szívemhez szorítom, Ül és vár, Semmi szédítő magasság, Neked szurkolok, Ünnepel mind, aki él; Egypár, Sötét van.

Köszönöm a majdnem 4300 megtekintést! Köszönöm Nektek. Köszönök mindent. Szokásos.

Fejlesztés! Rászántam magam, és nyitottam egy weboldalt. Ide fogok feltölteni történeteket, ezúttal saját sztorikat is. Mindenfélét, amilyet csak kértek. Ezen a címen megtaláltok:

hátétépé : / / nobodynoart . webnode . hu /

Az adatlapomon úgyszintén megtaláljátok a linket:)