My own [Whitaker]
Grimmjow x Ulquiorra
Grimmjow POV
Szeretném megtudni, hogy még van-e ennek értelme.
Úgy ennek az egésznek.
Létezik még bármi is ebből a szerelemből? Maradt valami, amit nem öltek még ki belőlünk; vagy ez is csak olyan cselekvés, mint az összes többi? Csak legyen valaki, aki megvéd a hidegtől, aki átölel, aki véd, amikor már túl sokáig voltunk egyedül?
Félek az ismeretlentől, félek attól, hogy haza kell mennem; félek attól, hogy itt ragadok ebben a penészedő, nyirkos falú, dohos lakásban. Félek attól, hogy egyszer már nemcsak hallucinálni fogom a kaparászást a padló alól, a falak mögül.
Emlékszem az ajkaidra, emlékszem arra, amikor csak simogattam a homlokod, hogy aludj végre el; azt a képet látom magam előtt újra és újra. Látom a szemedben, mennyire utálsz itt lenni, velem lenni, és mégis maradsz. Az emlékek nem hazudnak. Az emlékek azokról az évekről, amikor az éjszaka volt a nappal.
Minden nappal egyre nehezebb. Mindkettőnknek. Szeretnél sírni, én szeretnék ordítani. Talán fordítva. Minden egyes nap elindulsz, és mindig kicsit gyengébben jössz haza. A fáradt, ismeretlen arcod nem hazudik.
Azt mondtad, hogy a szerelem sosem tűnik el, mert nincs időhöz kötve, de megöregedtünk, és a szavaid elvesztették az erejüket, mert már nagyon régen volt.
Az a szomorú, hogy tudom, mennyire az enyém voltál, és lehettél volna. Nem nyúltam utánad, amikor megtehettem volna, amikor csak én tudtam; és már elvesztél. És meg megint részeg vagyok. Aztán hazajössz, sóhajtasz egyet, és végiggondolod, hogy mi értelme ennek. Aztán felemelsz, és a hálóba viszel. Aztán simogatod a homlokomat, amíg el nem alszom. Aztán te is iszol, és odabújsz hozzám, hogy elhiggyem még egy kicsit. Csak még egy kicsit ne legyen vége.
Hosszú kihagyás után Tenshi itt van. Valami lezárul, valami új kezdődik, de ez állandó, és nem rossz.