Long long way for a warrior
Byakuya x Ichigo
Csak találkoztak. Nézte a haját, a belőle áradó fényt, és nem hitt a szemének. Reményt látott benne.
Telt az idő, ő pedig nem tudta, mi történik. Elhaladtak mellette a napok, aztán egyszerre ő is belépett.
Azt vette észre, hogy már nem szomorú. Túllépett mindenen. Megtalálta az újrakezdés új módját.
Akkor szeretett bele igazán, amikor megérezte az illatát abban az ártatlan, tiszta ölelésben.
Elbűvölte. Csillogni kezdtek a szemei, kapott az ő fényéből, a szavai és a hangja után újra felfedezte magát, és rájött arra, hogy már nem lehet az, aki addig volt, mert kikerült abból a valóságból, amikor megismerte a megmentőt. Újat kapott, új világba csöppent, és most be kellett illeszkednie.
Elkezdett boldogan élni, és örült, amikor azt látta, a másik boldog emiatt. Nem akarta elhinni a dolgokat, amiket mondtak neki; végre meglátta, milyen akar ő lenni. Végre rájött, hogy kivé akar válni általa.
Óvatosan élte a boldogságot, mert félt attól, hogy a másik mit gondol majd róla, mert meg akart felelni. Elég jó akart lenni hozzá.
Bátor lett, és túllépett a gyengeségén, azon, hogy nem kéne így lennie, elfogadta a helyzeteket, és harcolt, ha kellett. Megmutatta neki, hogyan kell, és megmutatta a győzelem édes ízét. Látta a csillogást a szemében, ahogy ránézett, és azt gondolta, hogy nem lehet, hogy ez nem lenne igaz.
Történtek dolgok. Elvesztette az erejét, és vissza kellett szereznie. Nem volt könnyű, és majdnem belehalt – akkoriban mindenkit ellökött magától. Az elméje megváltozott, és többé nem tudta elválasztani a hazugságokat a valóságtól, és talált egy saját verziót a történtekre. Aztán nem látta őt, sokáig, kikapcsolta az érzelmeit, és többé nem tudta megkülönböztetni a dolgokat, amiket gyűlöl benne azoktól, amiket annyira szeret.
Egyre biztosabb volt abban, hogy végzetes hibát követ el vele, de nem tudott letenni róla; mert meglátta benne azt, aki ő igazából volt, és nem adta fel a küzdelmet érte. Sosem tette.
Telt az idő, a távolság is nőtt köztük, és eljutott oda, hogy újra lépést tegyen – új embereket ismert meg, új társaságot, és várt. Várt rá, hogy megint megmentse, hogy kézen fogja, és újra megértesse vele, ki ő valójában.
Biztos volt benne, hogy ő a végzetes hibája az összes tervében, ő a gyengepontja, mert tényleg ott volt, amikor kikapcsolt. Megsimogatta az arcát, amikor senki sem látta, inni adott neki, és őszinte volt hozzá. A szemébe nézett, és elérte, hogy visszatérjen az életbe ő maga. Próbára tette, ő pedig kiállta azt, de elfelejtette, hogy sosem nyerheti el őt. Épp azért, mert ő senkié.
Megölelték egymást. Őszintén, szavak nélkül, mert nem volt mit mondani. Byakuya tudta, hogy mi következik – újra elhagyja a társaságát, és újra visszatér hozzá, hogy esély legyen arra, hogy megosztoznak a következő valóságon… és ha sikerül is, ha a hangja el is ér a szívéhez, ha minden tökéletes; egyszer elmúlik a csillogás és a boldogság. Egyszer eljön a nap, amikor már kevésbé szeretik egymást, és meglátják a hibákat, és lehet, hogy nem most; de eljön. Akkor majd újra fel kell készülnie, és keresnie valaki mást, de az még nagyon messze van. Sok-sok valósággal távolabb.
Tenshi itt van. Variációk egy témára. Beth Crowley Warrior és Damian Rice Long long way c. számai ihlették, illetve emberek, történések, egy napos délelőtt, Öcsém#1 és Öcsém#2, Ian Somerhalder, L, L, L, L, L, L. Elmúlik, de nem most. Nem ezen a napon. Nem akkor, ha nem hagyjuk ennyiben, barátaim.