Másfél hete zaj, hétköznapi árnyékok
Yumichika x Ichigo
Yumichika POV
Úgy volt, hogy egyszer még látom, mielőtt elindulok, aztán valahogy mégsem; csak pont úgy, ahogy mindig, és annyira megszoktam, hogy nem is zavar igazán. Elszoktunk egymástól.
Kell a pihenés. Zajtalan mennyország. Mennyországtalan zaj, ahogy ebbe a lebutított valóságba menekülünk. Csak egy kicsit lazítani. Csak le a vízpartra, nyaralóba, autóval, pénzért. Olyan ismeretlen nosztalgia.
Ringat az út, betakar a világ, és mégis csend van, és mégis zaj. Ordít a rádió, fáj a fejem, a fülem. Alkoholra és nikotinra vágyom. Arra gondolok, hogy nem kéne. Meggondolom magam, mégis kell.
Aztán az egész, amit eddig elkergetni akartam, visszatért, és már nem is éreztem az egészet. Csak megszoktam. Azt, hogy megint nem lehetek első, és valamiért zavart. Úgy éreztem, hogy hiába vagyok lélek, élni szeretnék.
Aztán meghallottam a szavakat, amik visszahoztak, és a következő napokra elvarázsoltak. Emlékezetbe menekültem, azt reméltem, hogy nem felejt el engem. Csak reménykedni mertem.
Eljött a regenerálódás ideje; ittam, ha eszembe jutott. Sokat ittam azon a héten. Eszembe jutottak olyan jelentéktelen dolgok, amiktől sírni támadt kedvem, és mindig más mellett ébredtem. Látni akartam, hallani a hangját, érezni a létezését. Ennyi és nem több.
Nem akartam eljönni onnan – nevetés, jólét és kötelességek nélküli boldogság volt az a hét. Aztán hazajöttem, ettem és aludtam. Felkeltem, és meghívtak, én mentem az adott címre.
Aztán ajtót nyitott. Úgy volt, hogy egyszer még látom, de úgy nem, hogy megölel, magához szorít, és nem enged el, amíg nem mondom, hogy elég lesz.
Nézzük egymást; ölelünk, mosolygunk, beszélünk és félve szeretünk, titokban, hogy a másik meg ne tudja; egyikünk hasonmását a másikunk hasonmásához idegenítjük, átlátunk a mosolyokon és a maszkokon. Egymástól nem védjük meg magunkat. Aztán egyszer búcsúzunk, és még másfél hétig sebekkel küzdünk, amit a másik gyógyít. És nem fér már semmi közénk. A kezem, és a keze közé.
Lemaradtam a második évfordulónkról. Na jó, igazából nem is, csak nem volt minden körülmény adott. Most az.
Ez a dolog itt, amit olvastok, lehet, hogy elcsépelt, vagy olyan lapos, vagy semmilyen a korábbiakhoz képest. Elnézést, most ennyit adhatok. Amire kérlek, hogy hallgassátok meg az ihletadó zenéket: Magashegyi underground és Beck Zoli művét, az Árnyékokat, aztán Punnanytól a Másfél hete című csodát. Szabó Balázs... zaj és hétköznapi című számai nagy hatással vannak rám... nagyon. Élőben is zseniális volt. Köszönöm az élményt. Menjetek le a Balatonra, ha tehetitek, barátokkal és családdal, és nevessetek és örüljetek egy kicsit, hogy most könnyű.
Szeretném megköszöni Nektek, hogy jöttök s olvastok. Hogy kerestek. Köszönöm még Vámpírnak, J-nek, B-nek, A-nak. Á-nak, L-nek. Megint és még mindig.
Van pár mondat, amit nagyon szerettem volna beleépíteni, de nem ment... ezeket most közölném.
"Fönn van a sorsunk az ég tetején, nappal ki sem derül,
csak éjszaka látni fényeit, mikor a józanság szenderül,
aztán reggelre lehull az ég, és hajtogat másikat, kék
színű ábrándokat, fehér bárányokat,
és hagyom, hogy nézd, nézd, nézd és nem fér már semmi közénk,
a kezem s kezed közé, a kezem s kezed közé...
Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér,
és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén,
aztán napokig felém se néz, papírhajókon él,
majd elhozza lopott kincseit, egy pillantásodért."
"Az egyik énem veled van, a másikban meg nincs mérték!
Ha nem látsz most belém, nem ismerheted lelkemet,
A hiányod az, ami minden nap magamat eltemet.
Folyton úton, távol tőled erős lesz a magányom,
Elveszíteni soha, kapaszkodnék én akárhogy!
Csak kérlek kedves, nézd el, a világ megrontott,
Nem érzem át, hogy megölnek azok az egy kortyok."
"Jó néha sötétben a Holdat nézni.
Hosszan egy távoli csillagot igézni.
Jó néha fázni, a semmin elmélázni.
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni.
Tele szájjal enni, hangosan szeretni.
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj;
Remegni, ha félek.
Érezni, hogy élek."
"Hosszasan a szeretet csak szétszedne."
nobody-no-tenshi