Smile [mikky ekko]

Byakuya x Renji

Kedd este volt, Byakuya egy üveg mojitoval szemezett, és negyvennégy és fél perc alapos mérlegelés után sem tudta eldönteni, hogy megéri-e. Mi van, ha felfigyelnek rá, elvégre gyanús, hogy egyedül van az irodájában (ahol egyedül szokott lenni), és különben is, itt még a falnak is füle van. Biztos megint kezdődne minden elölről…

A negyvenhatodik percben úgy döntött, hogy egy pohárba még senki sem halt bele. Kettőbe meg pláne, egy este kell, hogy lazítson, és végre hátradőljön a székén.

- Kapitány, meghoztam azt a kérvényt, amit múltkor terjesztettünk fel… - Renji pedig mit sem sejtve sétált be az ajtón.

Szembesült a dolgokkal, majdnem elejtette a papírköteget, amit a kezében tartott, de megemberelte magát, sóhajtott egyet, fejét megrázva az asztalhoz lépett.

- Byakuya… huszonhárom év józanság után… huszonhárom év!

- Teljesen józan vagyok. Csak megkóstoltam – majd csuklott egyet a kapitány. – Na, vegyél szépen egy poharat a szekrényből, és kóstold meg te is. Garantálom, hogy ízleni fog.

A hetedik kör után kezdett kicsit oldódni a hangulat.

- Tudod mi a furcsa, Renji? Elvesztettem a szövetségeseimet, és az ellenségeim kezdenek erőre kapni. Annyira próbáltam minden egyben tartani, annyira próbáltam jól csinálni, és igazából megint ugyanott vagyok, ahol indultam.

- Nem egészen. Az teljesen más volt. Nem emlékszel már?

- Mire is kéne emlékeznem?

- A napra, amikor Ichigo úgy döntött, hogy ember lesz.

Aztán Byakuya magához ragadta az üveget, és hosszan csókolta. Egy idő után Renji kivette a kezéből, és ő is hasonlóan tett.

- Nem emlékszem az eseményekre, az időre, csak arra a nyomasztó, fülledt levegőre. De, tudod, szerintem ez direkt van így. Az ember lelki önvédelmi mechanizmusa nem engedi, hogy emlékezzen, vagy felülírja az emléket. Idővel teljesen el is felejti, és már nem bántja, mert megnyugvást talál.

- Arra sem emlékszel, amikor Rukia…?

- Foszlányokban. Inkább arra, amikor felébredtem, és megtudtam.

- Irigyellek. Rohadtul. Egyszerűen elzárkózol a valóságtól, és meg sem történt az egész.

- Azért nem teljesen.

Byakuya most tényleg koncentrált, még azon is túl, hogy szédült, amint lehunyta a szemét, és instant hányingere támadt, koncentrált továbbra is. Visszapörgette az eseményeket, egészen onnan, hogy meglátta Renjit belépni ma este az ajtaján, és utazik téren és időn keresztül, percekig, majd ott találja magát, huszonöt évvel korábban.

Hosszú volt a haja, és melegítette a nyakát, mert nyár volt, párás, vihar előtti, fülledt meleg. Tűzött a napfény. Ichigo szobájában álltak; ő állt, a másik az ágyon ült, a tenyerébe temette arcát, mintha erősen próbálkozna kimondani valamit. Valami rettentő nehezet.

Odament hozzá, és megsimította az arcát, megpróbálta enyhíteni a feszültséget, ahogy mellé ült.

- El kell mondanom valamit, mert nem akarom, hogy máshogy tudd meg. Azt gondolom, hogy megérdemled az igazságot.

- Megtisztelsz.

- Amikor egyszer régebben azt mondtam, hogy nem biztos, hogy olyan simán megy majd minden, akkor egész pontosan erre a helyzetre gondoltam.

- Egész pontosan a helyzet melyik részére?

- Nézd, Byakuya… nem bírom. Tényleg, soha az életben nem gondoltam volna, hogy ezt kimondom, de mindenki engem akar. Soul Society kapitánynak, ar arrancarok vezetőnek, a quincyk királyuknak, a vizardokról ne is beszéljünk… a családomnak szüksége van rám. Tudom, hogy én voltam, aki békét akart, és azt, hogy háború és minden szörnyűség nélkül tudjunk együtt élni, de nem lehetek mindenhol egyszerre. Nekem ez egyszerűen… sok.

- Kérhetsz időt. Az aktuális vezetők nyilván megfontolják a dolgokat…

- Nem csak ez.

- Hogy érted?

- Én… mindenek felett ember vagyok. Emberi tulajdonságokkal, emberi testtel, és az emberi testem sajnos nem bírja az időeltolódást, ami azzal jár, hogy egyik világból a másikba rohanok át, esetenként egy harmadik érintésével. Megvisel. A lélektestem már nem gyógyítja úgy a sérüléseimet, mint korábban. Az elmúlt évek túl sokat vettek ki belőlem. Érted? Egyszerűen kezdek gyengülni. Ha most választanom kell, hogy valamelyik faj élére álljak, egyszerűen meghalok, ha egy hibát is vétek. Mindezek után a húgaim fognak szenvedni a legjobban, és nem tehetem ki ennek őket.

- Mit akarsz tulajdonképpen?

- Ugyanazt, amit mindenki más. Védeni a családomat. Éppen ezért, beszéltem Mayurival és Uraharával. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legkevesebb veszteséggel járó választás, ha az egészségemre hivatkozva megsemmisítjük a lélektestemet.

- Nem.

- Sejtettem, hogy ez lesz a reakciód – sötéten elmosolyodott. – Ha a lélektestem megsemmisül, teljesen normális emberként visszatérek a tizenöt éves önmagamhoz. Tíz év, Byakuya. Tíz éve élek egyik napról a másikra, és én nem vagyok erre alkalmas. Többé nem látom a lelkeket, és nem érzékelem őket. Semmissé tesszük, kivesszük a naptárból. Minden olyan lesz, mint régen.

- Tehát arról van szó, hogy el akarod felejteni az egészet.

- Nem el akarom felejteni. Azt akarom, hogy sohase történjen meg. Nem akarom megint végignézni azt, ahogy elbuktam. Azt, ahogy felrángattatok a földről, azt, hogy mivé váltam. Én nem vagyok jó, Byakuya, elfelejtetted már, hogy mi történt, miután Ukitake lett a lélekkirály? Elfelejtetted, hogy a valódi természetem miatt ellenetek fordultam?

- Lényegtelen, mert fel voltunk erre készülve.

- Én nem voltam. Tudod, ez olyan mókás. Mindenki megbocsát, és mosolyogva támogat, és biztosít a szeretetéről, egyedül én érzem ilyen átkozottul magam.

- Nem teheted ezt. Félre ne értsd, itt most nem arról van szó, hogy tiszteletben tartom-e a döntéseidet és a véleményedet. Itt arról van szó, hogy felülbírálom a döntésedet, mert nem érted meg, hogy mivel jár a halálod!

- Nem halok meg, csak olyan leszek, amilyennek lennem kellett volna.

- Nem kellett volna, basszus, tökéletes vagy! Az elmúlt években mégis mi a fenét csináltunk, mindannyian? Szerintem elég sokat belefektettünk abba, hogy segítsünk rajtad. Ez messze nem arról szól, amiről gondolod. Félsz a kötelességeidtől, ugyanúgy, ahogy régen. Egyszerűen elbújsz, Ichigo. Félsz tőlünk, mindnyájunktól.

- Hogy a fenébe ne félnék – kiáltott fel – amikor mindenkinek tökéletes oka van arra, hogy kibelezzen és kivéreztessen! Bykuya, már nincsenek szövetségeseim. Vagy egyik, vagy másik, és hiába kaptam öt opciót, én a hatodik mellett akarok dönteni.

- Egyszerűen paranoiás vagy és nem bízol senkiben!

- Elég nehéz, miután elég sokszor árultak el, és bízták a sorsomat a véletlenre! Byakuya, én nem bírom ezt tovább. Mondd, hogy önző vagyok, és hogy gyerekes. Mondd, hogy az én hibám, üss meg, vagy próbálj visszatartani, nem tehetek mást! Véget akarok vetni ennek. Újra akarom kezdeni.

- Mindennel tisztában vagy, amivel ez jár? – szólalt meg végül Byakuya, megtörve a hosszú csendet, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta.

- Épp elég nehéz volt meghozni ezt a döntést, kérlek, ne emlékeztess…

- Nem látsz minket többé, soha többé. Nem fogunk találkozni. Nem tudsz beszélni hozzánk, vagy kommunikálni velünk, az új szabályok értelmében, mert nem jöhetünk többé át ebbe a világba.

- Byakuya…

- Meg fogsz öregedni. Idővel nyilván találsz valakit, elveszed feleségül, gyönyörű gyerekeid születnek, akik örökölni fogják a képességedet, és minden kezdődik elölről, és így megy, amíg világ a világ. Aztán egyszer öreg leszel, és… a gyerekek nem fogják érteni, hogy miért nem látnak.

- Hagyok üzenetet, ha ez történne. Byakuya, kérlek…

- Mondanék valamit – szólt kimérten a kapitány – épp elég ideje létezem ahhoz, hogy ne akarjak megint elveszíteni valakit, aki túl közel áll hozzám; vagy ahhoz, hogyha ezt végképp nem tudom megakadályozni, akkor megtaláljam a módját, hogy valahogy visszahozzam. Tiszteletben tartom a kérésed, és nem avatkozom be, hagyom, hogy emberként úgy élj, ahogy mindig is szerettél volna, de figyelmeztetlek: attól, hogy te nem látsz engem, én még ott vagyok. Ott vagyok az emlékeidben, az elméd hátsó részében, a szekrényedben. Nézni foglak, és örülök, ha boldog vagy, szomorú, ha te is. Amint úgy látom, hogy nincs többé értelme egyedül hagyni téged, lépni fogok, és garantálom, hogy tudni fogsz erről.

- Byakuya…

- Csináljunk úgy, mintha elfogadtam volna a mikéntet és a hogyant, mert figyelnek minket, és aztán hagyd, hogy kitomboljam magam. Pár évtizedig. Kérlek.

- Jó – sóhajtott egyet Ichigo, és elmosolyodott. Szeme sarkában látszottak a nevetőráncok. A másfajta ráncok is. Hosszan megölelték egymást; elég hosszan ahhoz, hogy lemenjen a nap, és a szürkület köszöntsön a szobára.

- Amikor Byakuya azt hitte, hogy senki sem látja, óvatosan homlokon csókolta a fiatalabbat. Mire az kinyitotta a szemét, nem volt sehol.

- Már emlékszem – sóhajtott Byakuya. – Emlékszem, hogy miért kezdődött.

- Arra is emlékszel, amikor Rukia és az a senkiházi…

- Igyál még egy kicsit, egy éjszakára elég egy emlék.

- Irigyellek, amiért így tudod kezelni.

- Két év erős alkoholizálás után én már nem annyira.

- Abból is kijöttél valahogy. Tessék, most visszatértél, bölcsebb és erősebb vagy, mint valaha, nem kínoznak a múlt démonai, én meg itt ragadtam, a múlt és a jelen között félúton. Tudod, hogy milyen érzés minden éjjel látni az arcát? Rögtön, mielőtt elvitték volna?

- Ott voltam, Renji. Félájultan a vérveszteségtől, de ezt még láttam.

- Három éve, basszus, három éve nem tudunk áttörni, és nem tudjuk hazahozni! Itt lenne a helye, velünk. A családja között.

- Kezdek rájönni; mi ketten olyanok vagyunk, hogy mindent elpusztítunk, amit kicsit is szeretünk. Egyszerűen inkább hamuvá válik, csak kijusson a kezünkből. Mi már rég nem vagyunk család, Renji. Talán akkor voltunk utoljára, amikor összeházasodtatok Rukiával. Akkor sem annyian, és nem ott, ahol kéne.

- Hidd el, pontosan tudtam, hogy mivel jár, ha beházasodom.

- Nem arról vagyunk híresek, hogy milyen zseniálisan kezelnénk a kapcsolatainkat.

- Nevetnék, ha lenne még min. Ichigot láttad a napokban?

- Nem. Körülbelül egy hónapja nem. Feltámadt a lelkiismeretem, hogy hagyjam kicsit élni. Szabadságvágyó, szüksége van arra, hogy ne kelljen úgy élnie, hogy állandóan hátrapillant a válla felett.

- Van valakije?

- Nincs. Egyedül van. Nem tudom megmondani, hogy miért, mert nem látok már a fejébe, nem ismerem a gondolatai: megváltozott. Ez már nem az az Ichigo, akit mi ismertünk, hanem egy felnőtt, felelősségteljes férfi. Neveli a húga gyerekeit, amióta elszökött otthonról. Nem is láttam soha mással.

- Nagyon furcsa?

- Ichigoról beszélünk. Hol kezdődik a furcsa? Amúgy, igen. Hogyne lenne az. Mintha a saját kifordított verzióját látnám. Azt, amit nem engedtem neki, hogy váljon. Ilyenkor csak magamra haragszom, amiért olyan önkényes és kegyetlen voltam vele. Egyszerűen nem érdekelt.

- Már akkor is mondtam nektek, hogy csak rossz időben szerettetek, rossz helyen. Sajnálom, Byakuya. Tényleg. Mindenki annyira támogatott titeket, de elmondom, mit láttunk. Kezdetben ő imádott téged, és mindent megadott volna, hogy veled lehessen. Aztán sikerült annyira abszurdan viselkedned, hogy elhidegítetted magadtól. Rettenetesen szenvedett, de barátsággá szelídítette az érzelmeit; aztán, ahogy múlt az idő, és rájöttél mindenre, összeállt a kép, és már nem akartad, hogy úgy legyen, megfordult az egész. A különbség az volt, hogy ő még annyi idő után is érzett valamit, hogy rettegett attól, hogy elveszíthet, hogy inkább elfogadta azt a szörnyűséget, amibe belerángattad, csak ne taszítsd el magadtól. Függött tőled. Ahogy múlt az idő, átfordult. Átvettétek a másik érzéseit. Mikor vége lett, már te függtél tőle.

- Én mindig függtem tőle, csak nem akartam, hogy meglássa bárki is. Magamnak sem engedtem láttatni.

- Tudod mi a legrosszabb? Hosszasan a szeretet, a másik lény iránt érzett akármi egyszerűen darabokra szaggat.

- Szerintem éppen ettől szép. Ettől igazi. Szétszed, lehetőséget ad a másiknak, hogy újra összerakjon.

- Elfogyott. Megyünk aludni?

- Menjünk.

Sosem beszéltek egymással ilyen hosszan, ilyen őszintén. Sosem ölelték meg egymást úgy, mint a barátok, mint a családtagok, akik kölcsönösen tisztelik és ragaszkodnak egymáshoz. Aznap éjjel Renji végre nem Rukiát látta álmában, hanem a bátyját. Másnap reggel Byakuya nem kényszerült arra, hogy egyedül ébredjen, és olyan hosszú idő után ez az érzés semmi más nem volt, csak jó.

Boldoggá tette az, hogy láthatta, ahogy a tervei szép lassan mégis kezdenek alakot ölteni. Türelmes lesz, és vár még, ha kell, de nem adja fel. Soha többé nem adja fel. Büszkeségből, a becsületért.

Mosolyog, mert még csak most jön a legrosszabb. Örül, hogy újra felébredt.

tenshi itt van. "Smile, the worst is yet to come"

Néha kell egy kis idő, hogy az ember képes legyen újragondolni a dolgokat, és megtalálni a megoldást. Szövetségesekkel, vagy nélkülük, vagy így, vagy úgy, de biztosan lesz valami. Köszönöm a rengeted megtekintést! Olyan boldoggá tesztek vele, éppen ezért sikerült összehozni ezt a kis... valamit. Olyasmi, mint a régiek. Visszaemlékezős, nyomorúsorsos, csak hogy ilyen is legyen.
nobody-no-tenshi