Lécci áltass
Ichigo x
Ichigo POV
Van olyan, hogy nézem azt a félig ismeretlen arcot, ahogy a fények rávetülnek, ahogy nézi az utat, miközben vezet. Csak nézem az arcát, a szeme villanását, az orra vonalát, a serkenő borostát. Csak nem értem, hogy kerültem ide, és hogy történt mindez.
Nem akarok kiszakadni innen. Megtaláltam ezt a helyet, ahol nekem jó, ahol nem kell rohannom többé, ahol nem kell félnem, ahol nincsenek se barátaim, se ellenségeim. Ahhoz, hogy ide jussak, túl kellett lépnem annyi haragon, annyi meg nem értett békétlenségen.
Vannak emberek, akiknek akkor is segítségre és támogatásra van szükségük, ha éppen minden a lehető legjobb az életükben – ilyen a legjobb barátom, és neki mondanom kell akkor is, hogy milyen szép az élet, ha már nem tudom tovább mondani, mert ő nagyon sokszor bánt engem. Nem üt nagyot, csak pontosat. Tudja, hogy mi fáj igazán, és tudja, hogyan uralkodjon rajtam, én meg tűröm neki. Akármennyire is ellenzem a döntéseit, az életmódját, a társaságát, vagy bármit, ami vele kapcsolatos, mellette kell állnom. Még akkor is, ha már nincsenek kedves szavaim hozzá.
Az elmúlt időszakban kerestem a dolgokat, amiket elvettek tőlem, és mások életéből vágytam ezeket visszaszerezni. Már nem akarom. Új dolgokat akarok, elölről kezdeni az egészet, tiszta lappal indulni, és ez az ember, akit olyan sokszor nézek, ez az ember ad értelmet annak, hogy újra kezdeni tudjak.
Nem arról van szó, hogy feladom a dolgokat. Csak elengedem, mert hiszek abban, hogy az emberek, akik eltávolodnak, vissza is találnak hozzám.
Megtanultam lezárni azt, amit le kell zárni, és elengedni, különben egyszerűen csak eltűnik a szemem elől az élet.
Azt gondolom, hogy megtaláltam a boldogságot, itt, mindennek a végén, ahogy nézzük, ahogy az év első napsugara beragyogja az eget, a földet, aztán lassan minket is. Aztán felragyogunk.
Boldog új évet kívánok, kedves Olvasóim!
Kicsit késve, közel félév kihagyás után tenshi visszatért. Rengeteg dolog történt, és még rengeteg fog.