Olyankor

Shuuhei x Kira
Kira POV

Segíteni akarok – ez jár a fejemben, meg az, hogy mennyire akarok, és mégis, nem tudok megszólalni, nem tudok még annyira sem, hogy ne kapkodjam a levegőt, amíg nézem a megfáradt, szinte már ismeretlen arcát. Még ahhoz is gyáva vagyok, hogy a kezét megfogjam, vagy megsimítsam a karját.

Nehéz a gyászolókkal, és ő most éppen még tagad, de már tudja, hogy igaz, és érzi a fájdalmat, a veszteséget, és érzi másokon is, de még nem tud sírni.

Nem beszél. Nem csak hozzám nem, senkihez sem. Éjjel jött a hír, aludni senki sem tudott. Reggel, mikor indultam, már az ajtóm előtt lődörgött, úgy, mint aki véletlenül jár arra, mintha csak erre hozta volna a lába – aztán megláttam, hogy mindezek után ő még mindig csak egy gyerek, és amikor szavak nélkül csak hosszan megöleltem, azt kívántam, hogy elvegyem minden fájdalmát, minden gyászát.

Nézem az arcát, és rájövök, hogy megváltozott. Más lett, olyan gondterhelt, olyan, amilyennek nem kellett volna lennie még nagyon sokáig. Keresem a hasonlóságot, de ez már nem az az arc, amit annak idején néztem. Megváltozott, és elvesztettem, és most ezt kell szeretnem.

Mondani akarok valami közhelyeset, hogy legalább elkezdjem, mint „részvétem", vagy „ha akarsz róla beszélni, meghallgatlak", de most nem tudok. Valami sokkal mélyebbet kéne mondanom, mert tőlem megszokta.

A szívembe vésem a pillanatot, ahogy látom, hogy a villódzó neonfények az arcára vetülnek, már serken a borostája. Tenyerébe temeti az arcát, aztán a kezei a hajába csúsznak, és olyan erősen markolják, mint a múlt boldog álomvilágát, amibe annyira kétségbeesetten próbál kapaszkodni, és amiből ki kell szednem, mert a legjobb barátok ezt csinálják.

Aztán végre mélyen a szemembe néz, és megérti, hogy én tudom, mit érez, mert már annyiszor keresztülmentem rajta. Aztán látom, hogy elszégyelli magát, mert könnybe lábad a szeme, és mint a gyerekek, gyorsan eltakarja az ökleivel. Nem akarja, hogy bárki gyengének lássa, mert őt nem szabad. A világban akkor is meg kell adni a dolgoknak a látszatot, ha azok sehogy sem néznének ki.

Akkor nem bírom tovább és magamhoz húzom, megcsókolom a homlokát, aztán arrébb csúszom a keskeny padon, hogy hanyatt dőlve a combomra tehesse a fejét, és fogja a kezem, én meg a másikkal simogatom a haját. Aztán én hátrahajtom a fejem, hogy a könnyeim az arcomon folyjanak le, és aztán érzem, hogy ő is kezdi, és annyira abszurd a helyzet. Aztán megembereli magát, és elalszik az EXIT felirat alatt egy irodaépületben, mert itt találtam rá. Nem tudunk tovább futni, hiába kívánnánk azt, hogy ne legyen többé múltunk semmi.

Aztán felébred, kitépi magát az ölelésemből, és elindul – még az utolsó pillanatban visszanéz. Nem tudom, mit lát rajtam, és már azt sem, hogy én mit látok rajta, de most biztosan tudom, hogy nekem még akkor is ő lesz a non plus ultra, nekem mindig ő. Elmondani nem tudom, csak átérezni a fájdalmát, és ez mélyebb a szavaknál. Sosem mondta ki, hogy mindig erre lett volna szüksége.

Ilyenkor olyan, mintha az eső kopogása az ablakon minden szívverésem lenne. Minden gyengesége és fájdalma. Az a baj, hogy túl nagy az ablak, és túl sok eső esik rá.

30y számokat hoztam. Az előző az öröm volt, és most itt a bánat, mert egyik nélkül nem létezik a másik.
Rengeteg fájdalommal jár az életben maradás.
Köszönöm, hogy 2015-ben végig hűségesek maradtatok, és azt is, hogy jöttetek, és ránéztetek.
Reklám helye: weheartit.
Az élet szívás. Aztán majdcsak lesz valami.

nobody-no-tenshi