Sziasztok!
Tudom, Karácsonyra ígértem, de akkor valahogy nem jött össze. Most viszont kész van a második rész, és hamar jön a harmadik is.
Ebben a részben szerepelni fog Raina, a Centipede(Százlábú) is a sorozatból, továbbá lesz egy kis magyarázat az angyalok mivoltára.
A történek a Marvel karaktereken kívül kitaláció, nem valós, és anyagi hasznom nem származik belőle :)
Jó olvasást, és kérlek, írjatok!
april45
II. Egy angyal története,
első rész
Simon Brown és Ben Jewell ügynökök sietve haladtak az alaszkai bázis fotocellás, dupla ajtós kijárata felé. Lerohantak a széles főlépcsőn, majd minden téli öltözékről megfeledkezve ki is vetették volna magukat a fagyos szabadba, ha nem állítja meg őket egy ismerős hang a hátuk mögül.
- Brown ügynök! Jewell ügynök! Önöknek nem a kommunikációs részlegen lenne a helyük? – vonta kérdőre kollégáit Coulson. – Megértem én, hogy idegesítő a bezártság, de azért mégsem sötétedés előtt a legmegfelelőbb az idő a túrázáshoz!
- Coulson ügynök?! – döbbent meg a két, egy szinttel Phil alatt lévő, középkorú férfi. Eddig úgy vélték, az ügynök a tornateremben vizsgáztat.
- Maga nem éppen a kopaszokat buktatja meg? – kérdezte Ben.
- Gyors voltam. Mindenki átment – felelte Coulson. – De jól is teljesítettek.
- Gratulálok nekik – hadarta Simon, - de mi akkor mennénk is! Tudja...
- Mit kéne tudnom? – vonta fel Phil a szemöldökét. – Már megint füstölni akarnak...?!
- Lezuhant egy lány az égből! – magyarázta Ben. – Odakint fekszik a hóban! Mégsem hagyhatjuk magára. Kilométerekre csak hó és sziklák...
- Hogy mondja? – Coulson fura képet vágott. – Egy lány...? Lezuhant? Mégis honnan?
- Fogalmunk sincs! – vágta rá Simon. – Csak egy villámot láttunk fél kilométerre, majd a testet a hóba zuhanni...
- Szóval valaki odakint fekszik tehetetlenül?! Maguk meg csak itt fecsegnek?!
- Uram... Mi éppen most akartunk...! – védekezett Simon.
- Egy szót se! Öltözni! – határozta el Coulson. – Vegyenek magukhoz kabátot és elemlámpát!
Az ügynökök ráhagyva a dolgot elsiettek a közeli tárolóba meleg ruháért, de közben Phil is velük tartott. Rekordsebességgel magukra kaptak egy kabátot, kesztyűt, elvettek két elemlámpát, és Coulson tanácsára egy meleg termo takarót is felpakoltak.
- Ezek szerint maga is jön, uram? – kérdezte Ben.
- Több időbe tartana értesíteni a Műveletiseket. Jelenleg mi magunk hamarabb végzünk a mentőakcióval. Induljunk is!
A hallban épp összefutottak a lépcsőn lerohanó Skye-jal, aki már a szobájában magára kapta piros szövetkabátját. Neki nem igazán tetszett a kék sídzseki-szerű egyenkabát, amit az ügynökök viseltek.
- Skye! – kiáltotta Coulson.
- A lányért mentek? – kérdezte a barna szemű hacker.
- Te is láttad?
- Én vettem észre. Mehetek?
- Nem – döntötte el az ügynök. – Már besötétedett – állapította meg, ahogy kinézett a fotocellás ajtók üvegein keresztül. – Veszélyes!
- Na, de...! – ellenkezett a lány.
- Te értesítsd az egészségügyi osztályt! A lánynak valószínűleg sürgős orvosi segítségre lesz szüksége!
- Értettem – sóhajtotta Skye. – De nagyon siessetek!
- Azon vagyunk! Uraim, indulás!
Coulson és a két másik ügynök kiléptek a szabadba. A fagyos szél és dermesztő hideg a csontjukig hatolt, rögtön átjárta a ruhájukat. A bázist körbefonó fehér hó, és az égen a szürke felhők között néhol felbukkanó sötétkék ég, és csillagok pedig csak halványan enyhítették negatív érzéseiket. Miután elhagyták a kivilágított betonudvart bekapcsolták az elemlámpákat. A csillagok nem adtak elég fényt, a hó ropogott a cipőjük talpa alatt. Feszülten nyomultak előre, abban reménykedve, hogy bárkit is keresnek, az túlélte a zuhanást és az extrém körülményeket.
- Pontosan hova esett? – zihálta Coulson. A lehelete ködös páraként oszlott szét a mínusz tizenhét fokban.
- Arra! Délnyugatra! – mutatott maga elé Ben. Az irányt pedig azért tudta pontosan betájolni, mert a főbejárat, amit már fél perce elhagytak, pontosan délre nézett. A bázis fényeit egyébként még így is látták a távolból.
- Remélem, mielőbb megtaláljuk – sóhajtotta Coulson. Egy enyhe, széles lejtőn haladtak felfelé a hegyek között. Pár pillanatra visszanézett a völgyben elterülő, mézeskalácsház nagyságú, kivilágított fém és üvegépületre, hogy erőt merítsen belőle, majd újból a félhomályt pásztázta. Vajon merre lehet az a rejtélyes lány, aki csak úgy a SHILED területére pottyant? Egyáltalán hogyan került ide? Nemrég elhaladt egy magát magángépnek nevező, meglehetősen gyanús repülő a bázis légterében, amit emiatt majdnem ki is lőttek. Vajon az dobta ki? Ha igen, miért? Kémkedni utánuk?
- Mi van akkor, ha a lány egy kém? Mondjuk a Százlábú (Centipede) küldte? – vetette fel Simon, közben ide-oda tekintgetve. – Nemrég semlegesítették a Boston-i bázisukat. Pipák lehetnek.
- Ettől tartok én is – mondta Coulson.
- De miért küldenék akkor ejtőernyő nélkül? Miért tennék kockára az életét? – értetlenkedett Ben.
- Talán csak egy gyalogos – gondolkozott el Simon. – De így akkor sem éri meg nekik.
- Mindenesetre nem hagyjuk meghalni! – határozta el Phil. – Mindenkinek jár egy második esély.
- Lehet, hogy kényszerítették – értett egyet Ben.
- Megmentjük, utána kikérdezzük! – Coulson elnézett a távolba, majd előttük tíz méterrel, kissé jobbra feltűnt neki valami. Egy aranyszín, selyemsál szerű valami a hó tetején. – Nézzétek! Ott van!
- Gyerünk! – kiáltotta Simon, és az anyag felé lendültek.
Ha fáztak is, a didergés helyét átvette az izgalom. Vajon ki lehet az, itt, a havas semmi közepén? A selyemből végül egy ruha bontakozott ki, a ruha pedig egy barna hajú fiatal lány idekint szinte meztelennek számító testét takarta. Nem viselt mást, csak egy világosbarna pamutzakót, a térd alá érő aranyszín ruhát, és egy világosbarna csizmát. Falfehér, mozdulatlan arcán a vonások olyan finomak voltak, mintha csak egy tündérmeséből lépett volna elő, testét több sérülés, kékfolt és zúzódás fedte be. Mellette a havat vörösre festette a bal karjából csordogáló vér. Úgy feküdt ott a lábaik előtt, mint egy összetört porcelánbaba.
...
Angyalok mindig is léteztek, de nem mind voltak ugyanolyanok. Voltak, akik test nélkül éltek a Mennyben, az Úr szolgáiként. Voltak olyanok is, akik elárulták a Teremtőjüket, és a Földre és további világokba száműzettek, ahol bűnbe csábították az embereket, ázokat, elfeket, minden teremtményt. Az emberiség nehéz korok sorozatába lépett, ahol az égi lelkek már képtelenek voltak elég segítséget nyújtani. Segíthettek legyőzni a kísértést, de megvédeni a Földet a többi teremtett világtól már nem tudták. A Kilenc Világ ahelyett ugyanis, hogy békében együtt élt volna, háborúba lépett egymással. Mindegyik birodalom nehéz éveket élt meg, de a legrövidebb életű faj szenvedte meg ezt a leginkább.
A Világok már az idők kezdete óta hozzáférést kaptak a mágiához, a teremtő erő kicsiny részletéhez. Az Úr azt szerette volna, ha lakóik szép dolgokat alkotnak és önzetlenül használják majd. A teremtményeket azonban elcsábította a sötétség, pusztítani kezdtek, így Isten korlátozta a varázserejüket. Minden világban néhány szolgájának hagyta csak meg az erejét, azoknak, akik végig kitartottak mellette, és elrendelte, hogy az évek múltán csak az ő utódaik, csak a tisztaszívűek használhassák. Sajnos azonban a legtisztább szívet is megmérgezheti a sötétség, így a harcok tovább folytatódtak. Kevesebb mágiával, de több fémmel és vérrel.
Isten végül úgy döntött, hogy a legtisztább lelkűeket megjutalmazza, és kiemeli a többi teremtmény közül, hogy az ő szavát követve utat mutassanak testvériknek. Angyal szárnyakkal, varázserővel és különleges képességekkel ruházta fel őket, hogy szembe szállhassanak a gonosszá vált varázslókkal, és a jó boszorkányok mellett harcolhassanak. Isten népe viszont még így sem tanult, és megtérés helyett kihasználták az angyalokat. A legtöbb világban ezzel ki is haltak az angyalok, életüket áldozva a nagyobb jóért, de hiába. Asgardban akkor viszont egy bölcs király lépett a trónra, aki a sugallatot maghalva elhatározta, hogy békét teremt a világok között.
Odin azóta viszonylag egyensúlyt és harmóniát teremtett, de az angyalokat képtelen volt megmenteni. Még saját hazájában is, ha valaki ráakadt egyre, hamar életét vette annak reményében, hogy megkapja a varázsereje egy részét. Mára csupán a Földön fordulnak elő angyalok, akik életüket az ártatlanok segítésének szentelik. Itt ugyanis kevesebben hisznek az igazságban, mint más világokban, következésképpen kevesebben találnak rájuk. Az angyalok álruhában tevékenykednek, amíg fel nem adják angyali létüket. Néhány éve azonban mégiscsak eloszlani látszik a homály e kiválasztott embereket tekintve.
Az angyalok saját népük közül lettek kiemelve, minden generációból. A Földön se volt ez másképp. Ha egy ember tizenkét éves koráig bizonyította, hogy szíve és lelke tiszta, és képes másokat szolgálni, a sötétségnek ellenállni, akkor szárnyakat kapott. A szárnyakat pedig mindaddig tarthatta meg, amíg testi és lelki ártatlanságát megőrzi, a népét segíti. A sötétség szolgái viszont erre is megoldást találtak. Ha egy angyal gonosz, önző cselekedetet visz véghez az erejével, akkor nem hullanak ki a tollai, hanem az aranyszínű szárnyak feketévé válnak. Egy tiszta szív sötétté válik, és ha ez megtörténik, ha egy angyal lelke befeketedik, akkor csatlakozik a fekete mágia táborához. Nem szolgálja többé az embereket, csak saját magát és a sötétséget.
Az angyaloknak volt egy városa, ott gyülekeztek, miután kiválasztották őket. Voltak idősek, akik segítették az újakat, utat mutattak nekik. Kevés idős volt egyébként, a legtöbben fiatalok, harminc alattiak voltak. Egy angyal ugyan tizennyolc éves korától sokkal lassabban öregszik, mint mások. Száz-kétszáz év után, amikor alig harmincnak néztek ki, a legtöbben megunták, szerelembe estek egy halandóval, és ha engedtek a kísértésnek, szárnyikat elvesztve újra halandókká váltak. Legtöbben nem is bánták meg. Ezért is kellettek újak.
Összesen nem lehettek többen a Földön, mint négyszázan. Ott segítettek, éhezések, katasztrófák helyszínén, álcázva magukat, ahol szükség volt rájuk. Szárnyikat csupán repülés alatt hozták elő, és csupán a városukban, a Kilimandzsáró tetején, egy védővarázslattal körülvett helyen hordták az utcán is. Persze ott sem mindig, mert nagyban akadályozta a közlekedést. Sokkal inkább a levegőben. Az antikvitáshoz hasonló épületekkel, magasztos oszlopokkal díszített, arany, fehér, gyöngyházfény városnak viszont volt egy árnyoldala. A fekete angyalok ugyanis kisajátították a város egyik felét.
A sötét angyalok szintén lassan öregedtek. Szórakoztak, vadultak, és nem szégyelltek borsot törni az emberek orra alá. A Fehérekkel ellentétben nem fogták vissza a hatalmukat, pimaszul megmutatták volna magukat mindenkinek, ha a Fehérek nem fogják vissza őket. Végül, mivel harccal dűlőre nem jutottak, megállapodtak, hogy ha a Feketék nem fedik fel az angyalok titkát, akkor a Fehérek békén hagyják őket, amennyiben cselekedeteik nem vesznek el ártatlan életeket. Vagyis a Feketék nyugodtan bűnözhettek, a Fehérek pedig megpróbálták jóvátenni tetteiket. A földrengéseket, árvizeket, bankrablásokat, és hasonlókat. De idővel a Feketék megunták a látványos akciókat, ehelyett ma már inkább sötét helyeken nyomultak, buliztak, olyan szereket fogyasztottak, ami korábbi testüket kikészítette volna.
Az angyalok titkának megőrzése a Fehérek túlélésének záloga volt. Ugyanis fontos, hogy higgyenek az emberek, de a hit veszélyes is tud lenni, ha rossz kezekbe kerül. Az önző emberek ugyanis kihasználnak bármit és bárkit, akinek különleges képességei vannak. Ezért tűntek el máshol az angyalok. Most viszont egyre többen olvasták a régi feljegyzéseket, iratokat azokból a korokból, amikor az emberek még erősebben hittek, a vallás pedig hétköznapi dolog volt. Ekkor azok, akik hittek ugyan, de nem a jóban, csak a tényekben, felkutatták és megkínozták az angyalokat, míg azok meg nem törtek. Az egyház pedig nem tett semmit, mert ők az égi angyalok létezésében hittek, a földieket a boszorkányokkal összekeverték.
Az angyalok varázsereje ugyanis hasonlított a mágusokéhoz. Egy érdekesség, hogy sokkal több női varázsló volt, mint férfi, az angyalok pedig szintén nagyrészt lányok voltak. A boszorkányok ereje változatos volt, teremthettek, pusztíthattak vele, természetesen csak adott határokon belül. Az erejüket pedig a múlt béli pusztítások után Isten szavak és igék közé szorított, így nem varázsolhattak csak úgy. Az erejük növekedhetett, nagyok lehettek, de csak hosszú, szorgalmas gyakorlással, és koncentrációval. A varázslók így hamar bele is untak a dologba, így közülük is alig maradt a mai világban. Elfeledték örökségüket, legyengültek. Legtöbben trükköknek álcázott, gyenge varázslatokból élnek, vagy egyáltalán nem is varázsolnak.
Az angyalokkal megtűrik egymást. Kölcsönösen titokban tartják a másik létezését és tiszteletben a területét. A Fehér angyalok valójában a Feketékhez hasonló bűnösökként tartják számon őket, nem igazán érintkeznek, a Feketék pedig, mivel az ő erejük talán a három faj közül a legszabadabb, lenézik őket. Néhány sötét angyal még szolgaként, talpnyalóként is felhasználja az önbizalom hiányos boszorkákat, akik felnéznek magasztos, sötét szárnyaikra, és félelmetes erejükre. A sötét angyalok ugyanis a legnagyobb hatalommal rendelkeznek. A Fehérek csak azért tudják megfékezni őket, mert kevesen vannak. Kevesebb, mint száz Fekete van, akik megállták a szeretkezést, így szárnyikat megtarthatták.
Az angyalok képesek elősegíteni a természet regenerálódását, újjászületését. Gyógyítanak, felélesztik a növényeket. Továbbá kisebb varázslatokra képesek, átalakításokra, és mindegyikük kapott egy elemet, erőt, amit irányíthat. Vannak, akik a vizeket, az esőt és tengert uralják, vannak, akik a földrengéseket csillapíthatják le, vannak, akik a villámokat. Mások a jeget, tüzet, szelet használják kedvük szerint, persze csak jó célokra. Néhányan az erejükkel mozgatják a tárgyakat, az átlagnál gyorsabbak, sebesen szállnak. Ha sötétté válnak, akkor viszont az erejük megváltozik, kiszámíthatatlanná válik. Az éltető víz vaddá válik, vihart kavar a tengeren, a szél orkánná erősödik. Néhány angyal pedig megkétszerezi képességeit, például aki a szellőt irányította, utána pusztító viharokat, villámokat hozhat létre egymaga. A föld kettéhasad a lábuk alatt, az épületek leomlanak, az ablakok kitörnek. A tűz tombol, a többi elemről nem is beszélve. Szerencsére a Fehérek még többségben voltak.
Volt azonban egy lány, Elina, aki kitűnt az angyalok közül. Mint minden angyal, ő is könnyedén használta az erejét, de hamar rájött, hogy ő nem csupán egy elemet képes irányítani. Hanem mindet. Az ereje a boszorkányokéra emlékeztetett, akik szinte bármit megtehettek, de őt nem kötötték szavak és igék. Tiszta érzésből oszlatta el a felhőket, hogy kisüssön a nap, élesztette fel a kiszáradt növényeket, játszadozott a vízcseppekkel, vagy éppen hópelyhekkel. A gyertyákat is meggyújtotta, és ha a hegyomlások után könnyedén eltakarította a törmeléket. Elina tizennyolc éves koráig a Városban élt a többiekkel, velük tartott küldetésekre. Egy idő után viszont a Vének veszélyesnek kezdték tartani példátlan erejét, és összesúgtak a háta mögött.
A dolog addig fajult, hogy már a legtöbben odébb húzódtak az utcákon, ha meglátták, kortársai is. Féltek tőle, és nem tartották normálisnak, hogy ő ennyi hatalmat kapott. Úgy vélték, az ördöggel szövetkezett, és nincs helye többé közöttük. Ezt nyíltan nem mondták ki, és a Vének nem is küldték volna el, hogy rajta tartsák a szemüket, de a lány érezte. Érezte, hogy bármennyire őszintén, önzetlenül próbálkozik, nem bíznak többé benne. Megpróbáltatásait tetézte, hogy a Feketék fel-felkeresték azzal az ajánlattal, hogy csatlakozzon hozzájuk, és lázadjanak fel együtt a Fehérek ellen. Próbálták elcsábítani, meggyőzni, hogy ő túl jó a Fehéreknek, inkább közéjük való, meg hogy az ereje sokkal többre hivatott, mint holmi katasztrófavédelem.
A véneket ez még inkább kétségbe ejtette. Szerették a lányt, de mégsem hittek eléggé lelke erősségében. Ha pedig egyszer hibázik, ha önző lesz, és a tollai feketévé válnak, akkor példátlan pusztítóvá válhat. Nem akarták elüldözni, inkább rajta akarták tartani a szemüket. Amikor viszont egy nap Elina éppen egy fekete angyallal vitázott, meglátták. A barna hajú lány háttal állt az érkező időseknek, és egy szőke hajú sötét lánnyal diskurált.
Már a kinézetük is megkülönböztette őket. Elina fénylő, enyhén hullámos haját laza kontyba tűzte, barna szemein és igéző pilláin egy szem smink sem volt, ahogy finom vonású, világos arca más részén sem. Ajkai halványrózsaszínűek voltak, a bőre selymes és ápolt. Egy ujjatlan, térd alá érő, finom, enyhén kivágott selyemruhát viselt, ami a nappali fényben halványarany színben tündökölt, meztelen lábait pedig gyöngyházfény szandál díszítette. A vele szemben álló lány ezzel ellentétben igen bűnösen nézett ki, az angyalok szerint. Piszkosszőke, szintén hosszú haja vad hullámokban terült el a vállán, szabadon engedve, hogy a szél össze-vissza borzolhassa. Az Elina enyhén lebarnult bőréhez képest az övé sápadtfehér volt, szinte szürke, szeme környékét füstöt smink borította, ajkain vérvörös rúzs. A ruhája pedig egy igencsak felvágott fekete mini, mély dekoltázzsal, fekete bőrmellény, és térdig érő fekete csizma. Ennek ellenére mindkét lány meglehetősen vonzó nő volt, a saját stílusában.
- Azért csak gondold meg, Elina – eresztett meg a szőke lány egy kaján vigyort. – Zack és Bill, a vezetőink, számítanak rád. Azt mondják, igazi főnyeremény lennél!
- Csak engem éppen nem érdekelnek a piszkos szerencsejátékok! – vágta rá Elina. – Ahogy már mondtam, Rachel, menj vissza a Feketék negyedébe, mielőtt a Fehérek visznek vissza!
- Oh! Csak nem aggódsz értem? – vigyorogta tovább Rachel gúnyosan. – Te magad is visszavihetnél. Hisz olyan erős vagy! – színpadiaskodott. – Simán rávernél az én tüzemre és viharomra.
Rachel ugyanis az erősebb feketék közé tartozott, Zack és Bill, a legerősebbek fogadott húga volt. Míg Zack bátyja a tüzet, villámokat és földet, Bill pedig a fagyot, szelet és vizeket uralta, addig ő a teljes viharral és tűzzel nem maradt le nagyon mögöttük. Csupán fiatalabb volt, és testi erejében gyengébb. Az angyalok ugyanis törékeny alkatukkal ellentétben, mármint a lányok voltak sokszor azok, az embereknél valamivel nagyobb fizikai erővel rendelkeztek. Elina egyébként 165 centi magas volt, karcsú, formás alkattal, Rachel pedig valamivel alacsonyabb, még nála is vékonyabb.
- Az lehet, - felelte Elina megőrizni próbálva a nyugalmát, - de az én erőm tiszta! Nem mocskolom be ostoba párbajokkal!
- Majd megteszed, ha a Fehérek elárulnak! Mert elfognak, én mondom!
- Te, vagy a bátyáid?
- Nem számít. Odanézz! – mutatott ravaszul a barna lány háta mögé. Elinának ekkor észre kellett vennie, hogy a Vénei rosszalló pillantásokat küldenek felé. Nem bíztak benne, ez nyilvánvaló volt. Pedig ő csak épp vissza kíván beszélni egy Feketét a helyére. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy ezt az egy Feketét nem vetett meg úgy, mint illett volna. A Fehéreknek tilos volt a gyűlölködés, de a Feketéket nem vették emberszámba. Elina és Rachel viszont jóban voltak, mielőtt Rachel sötétté vált volna.
Még tizenhárom éve történt, Rachel Tizenhatodik születésnapján. A szőke egy évvel volt idősebb Elinánál. Persze azóta mindketten tizennyolc-tizenkilencnek néznek ki, holott huszonnyolc és huszonkilenc lennének. Rachel születésnapját megünnepelni kívánva játszadozott volna kicsit a tűzzel, de a Vének megtiltották. A lány akkor beletörődött, de utána véletlenül mégis tűz ütött ki a városban, és őrá fogták. Elina kiállt mellette, de a Vének bezárták büntetésből. Ekkor keresték fel a Feketék, és kitörték a rácsokat. Bill és Zack lehetőséget látott a csalódott, ifjú lélekben. A harminc körülinek kinéző, de kétszázat is túllépő srácok elcsábították a lányt, aki egyébként is elnyomva érezte magát. Rávették, hogy nyugodtan gyújtson fel egy erdőt, mert az ereje arra van, hogy őt szórakoztassa, a Vének becsapták. Rachel végül több bűnt is elkövetett szórakozásból, és immár fekete tollakkal tért vissza a városba. A Feketék leghangosabbikává vált, sokat bulizott, de egy valamit nem felejtett el. A lányt, aki még azután is szóba állt vele, hogy átváltozott. Elinát.
Elina mindig is kitartott Rachel mellett, és bízott benne, hogy ha egyszer visszatér a helyes útra, visszaváltozik. Persze ilyenre még nem volt példa, és Rachel sem kívánt újra szánalmas, gyenge kis angyalka lenni, de ő azért reménykedett. Ezért is állt még mindig szóba a lánnyal, ha az felkereste bátyjai ajánlatával. Néha pedig, bár ezt mindketten eltitkolták a felettük állóktól, kettesben elmentek ide-oda beszélgetni. Rachel szívesen sokkolta Elinát a vad bulikkal, ahol volt, Elina pedig cserébe elujságolta unalmas küldetéseit. Rachel valamiért mégsem tudott megválni tőle. Kétszer az életét is megmentette. Egyszer részeg emberek támadtak nekik, és Rachel megakadályozta, hogy Elina bemocskolja velük a kezét, mondván, ő úgy is élvezi. Másodszor egy golyótól mentette meg egy háborús övezetben, ahol Elina sérülteket gyógyított. Viszont Elina is segített neki. Rendszeresen megvédte a Fehérektől, akik el akarták fogni, és bezárni, mint a többi Feketét.
- Nem bíznak bennem, ugye? – sóhajtotta a barna hajú angyal, visszafordulva régi barátnőjéhez.
- De nem ám! Ne hezitálj, pattanj meg innen! Vagy téged is a föld alá száműznek, mint számos társamat!
- Ők megérdemelték!
- Megérdemelték, mert szabadságra vágytak? – kérdezett vissza Rachel indulatosan. – Mert kicsi eljátszadoztak a SAJÁT erejükkel?!
- Gonosz dolgokat tettek, ők go...!
- Engem is gonosznak tartasz? – Rachel Elinára emelte nagy, tengerkék szemeit, amikből a fekete kontúr ellenére is sugárzott az ártatlanság, az ál-ártatlanság. De Elli még látta benne azt a kevés jót, ami régen barátnője lelkét átitatta, és a legmélyén még most is ott lapult valahol, elnyomva.
- Nem, Rachel! – jelentette ki határozottan. – Megtévedtél, de még visszatérhetsz!
- És ha nincs kedvem megint a nyanyáknak ugrálni?
- Rachel White...!
- Talán ideje lenne Black-nek keresztelni magam, mint Zack és Bill.
- Ne beszélj így a vénekről!
- A szottyadt lógószárnyú mamákra célzol? – Elina mordult egyet. Ez a lány mindig kihozta a sodrából. – Ez az! Végre egy kis indulat! Gyere velem, Elli, és újból minden napot együtt tölthetünk! Szabadok lehetünk!
- Csak Isten szavát követve lehetünk szabadok a bűnöktől! – ellenkezett Elina a jól betanult, de komolyan is gondolt szöveggel.
- Nem a bűnökre céloztam, hanem a szabad akaratra! Az is benne van a Bibliában, nem?
- Szabadon választhatjuk a helyes utat!
- Ahogy szabadon használhatjuk az erőnket is. A miénk! Miért kellene hagyni, hogy mások beleszóljanak? - erősködött Rachel.
- Csak útmutatást adnak...
- Tudod, mit, kiscsibe? – mosolyodott el a szőke. – Gyülekeznek az őrök, úgyhogy én most megyek!
- Azt jól is teszed! – értett egyet Elli.
- De várd csak ki a végét! Nem telik sokba, és téged is elnyomnak majd. Akkor pedig jusson eszedbe, hogy bármilyen megromlott, feslett, erkölcstelen nőszemélynek tartasz is engem, én leszek az, aki várni fog téged odakint!
- Odakint?
- Az Életben, csibém! Ez itt ugyanis nem más, mint cukormázas robottábor!
- Nem hiszek neked! – makacskodott Elli. – Meg fogják érteni, hogy én más vagyok! Én nem tévelyedek el!
- Csak adj magadnak időt! – somolyogta Rachel, és meglibbentve hatalmas, fekete szárnyait, sebesen távozott a márvánnyal kirakott főtérről. A Fehérek őrei utána repültek, de ő tűzörvényt küldött rájuk, majd eltűnt a felhők között. Elina összehúzott szárnyakkal nézett a felé sétáló, szigorú idős angyalokra.
- Elina Terra! Ez volt a negyedik alkalom, hogy sugdolózáson kaptalak egy Sötéttel, és ki tudja, hányadik valójában! – szidta a főangyal, Mary-Anne, egy teltebb, rövid barna hajú, ötvennek kinéző angyal.
- De nem sugdolóztunk! – ellenkezett a lány.
- Tilos szóba állni az olyan bűnös, alantas lényekkel, mint a Sötét angyalok! Azt akarod, hogy a sötétségük téged is bekebelezzen?
- Nem. De nem mind olyan rosszak. Bűnösek, de Rachel a barátnőm volt...
- Te magad mondtad! Volt! Most pedig irány a katedrális, és te takarítod fényesre a csempét! De nem használhatod ám a varázserődet!
- De, hölgyem? Az napokba fog telni! – ellenkezett Elina. – Azalatt annyi emberen segíthetnék...
- Majd elgondolkodsz azon, hogy mennyi embert sodorsz veszélybe, ha a sötétségnek csak a közelébe mész is! – zárta el a vitát Mary-Anne.
Elina ezúttal lenyelte a békát. Sokadjára, de utoljára. Az igazságtalan bánásmód, és a megbecsülés hiánya ugyanis folytatódott. Mary-Anne és a Vének úgy vélték, a biztonság kedvéért az lesz a legjobb, ha a lány ezek után a Városban marad, és a lehető legkevesebbet használja az erejét. Kevesebb hatalom ugyanis kisebb csábítás szerintük. A lány ezt már nem bírta tovább. Az ő szíve aranyból volt, és vágyott arra, hogy tehessen valamit. Titokban pedig vágyott a szabadságra, arra, hogy az erejét saját belátása szerint használja jó célokra. Hatalmas lehetett volna, és dicső, de a túldíszített toronyszobából, ahol napjai nagy részét töltötte, erre nem igen volt lehetősége.
Egy nap, amikor elhunyt édesanyja naplóját olvasta, pedig végső elhatározásra jutott. Anyja is angyal volt, ráadásul nem akármilyen. Aranyszárnyú, akár csak a lánya. Az angyalok szárnyai ugyanis vagy fehérek, vagy feketék voltak. Nagyon ritkán viszont lehet halványarany, vagy aranyszínű tollakkal tarkított. Elina szerint ez a kivételes erő jelképezi, mivel édesanyja is értett mindahhoz, amihez ő. És anyja sem tűrte el az elnyomást, és bizalmatlanságot. Elhagyta a Várost és más otthon után nézett. Asgardba ment, bár arról nem szívesen mesélt a lányának. Csak annyit, hogy ott még jobban vadásznak az angyalokra, ezért jött haza. Itt próbált újból szerencsét. A naplóból később Elina sok részletet megtudott, és emiatt lett tisztában a Kilenc Világ egységével is.
Kétszáz év angyal lét után végül Elina anyja beleszeretett egy férfiba, az apjába, akit a lány szintén hamar elvesztett. Szülei autóbalesetben haltak meg, kicsivel azután, hogy láthatták, ahogy lányukból angyal lesz. Elinának azóta, tizenhat éve a vének voltak a családja, és az angyalok Városa az otthona. De többé már nem érezte így. Nem érezte, hogy szeretnék, hogy megbecsülnék, hogy megadnák a lehetőséget sorsa kiteljesedésére. Ezért úgy döntött, otthagyja a várost és távozik. Néhány végtelenségig lecsúszott Fekete már egyébként is Ázsiában és az Államokban garázdálkodik. Az ő erejével talán megállíthatná őket.
Holmija nem igen volt. Csupán néhány kép a szüleiről és magáról, és néhány földi ruha, amiben az emberek közé mentek. Ezeket varázslattal besűrítette egy finom, világosbarna bőrtáskába, amit átvetett a nyakán. Legszebb aranyszín ruhájában, rendezett konttyal a vének elé járult, és kijelentette, hogy távozik. Ezt nem akadályozhatták meg, erőszak nélkül nem. Az angyalokat ugyanis nem köti más törvény egymáshoz, csupán az Égi törvény. A Városhoz pedig még az sem. A szigorú rendszer csupán a Vének szerzeménye.
- Nem állhatjuk utadat, tehát szabadon távozhatsz – jelentette ki Mary-Anne, egyet nem értő hangon. – De figyelmeztetlek, ha a Gonosz útjára tévednél, nincs visszaút! Régi testvéreid elfognak és a föld alá száműznek, a börtönbe, ahol a bűnösök szenvednek.
- Az nem fog megtörténni! – erősködött a lány.
- Csak vigyázz, Elina! A világ hatalmas, a te erőd pedig veszélyes. A halandók között pedig még mindig ott ólálkodik a gonoszság szelleme. Ha önszántadból nem is esnél csábításába, az emberek, ha felismernek, bajba sodorhatnak. A démonok ráveszik őket, hogy megkínozzanak, hogy megpróbálják elvenni az erődet, és ha te nem leszel elég erős vértanúként halni, akkor védekezni fogsz. Ha viszont védekezni fogsz ellenük, könnyen életüket veheted, és ami akkor vár rád, az rosszabb a halálnál is. Akkor végérvényesen a sötétség rabjává válsz!
- És mi van azzal, hogy nem engedem, hogy elkapjanak az önző emberek? – kérdezte a lány. – Elég erős vagyok! És miért ne védekezhetnék úgy, hogy nem ölöm meg őket?
- Az ördög ravasz, és alattomos, leányom! Ha nem vagy elég óvatos, de még akkor is csapdába csal!
- Hát én nem hiszem! Kimegyek a Világba, és jó maradok! Nem lehet olyan nehéz! És elintézem azokat a Feketéket is. Ha jól tudom, ők az egyetlenek, akiket megölhetünk büntetlenül!
- Ez igaz. Mégis inkább elzárjuk őket, ha lehetőség van rá – emlékeztette Mary-Anne.
Elina inkább meg sem említette, hogy a föld alá csak azokat zárták, akik gyáván megadták magukat. Minden más Feketét, akit sikerült sarokba szorítaniuk, és mégis ellenállást mutatott, azt megölték.
- Felőlem! De én akkor mennék is! Ég veletek, angyalok!
- Ég veled, Elina! És ne feledd! A helyes út a nehezebb út! Állj ellen a csábításnak!
- Mintha én olyan könnyen kapható lennék! – motyogta maga elé sértődötten a lány, és felröppent a levegőbe. Elhagyta az angyalok Városát, és elsuhant a szavanna napos legelői felett.
...
Első útja a bennszülöttekhez vezetett. Segített nekik rendbe hozni a kiszáradt növényeket, meggyógyítani a betegeket. Egyedül az ilyen szabadban élő népek előtt nem kellett titkolóznia, mert ők tisztán hittek az égiekben, és tisztelték is őket, ahogy kellett. Utána tovább ment Európába, ellátogatott a Vatikánba, persze szárnyak nélkül. Tiszteletét tette, majd ott segített, ahol szükségét látta. Valahol belül érezte, hogy hova kell mennie. Később Kínába látogatott, és kivételes tehetségének hála hamar harcképtelenné tette az ott randalírozó feketéket. Megölni őket mégis képtelen volt, így átadta az érkező Fehér angyaloknak, akik mindezek után is bizalmatlanul néztek rá.
Elina kissé csalódottan szállt át a Csendes óceán felett Amerikába. Útközben meg-megállt egy bennszülött törzsnél Polinéziában, majd Dél-Amerikában is maradt egy kicsit. Igazán csak most ismerte meg a világot, mert míg a többiekkel dolgozott, nem sok ideje volt „várost nézni", nézelődni. A betegségektől nem félt. Bár az angyalok is megsérülhettek, és a sötétekkel vívott csatákban meg is tették, az emberi betegségekre immunisak voltak. Nem kapták el őket, ezért is járhattak biztonságosan a rászorulók között. Ha megsérültek, akkor viszont ők is legyengülhettek, és lábadozhattak napokig, mert önmagukat meggyógyítani nem tudták. Egymást igen, de ha egyedül maradtak, akkor nem volt mit tenni, várniuk kellett. És túl sok erő felhasználásánál is kimerülhettek.
A lány továbbindult az Államokba. A sötétek Denver és New York utcáin pusztítottak főleg. Ez már a SHIELD figyelmét is felkeltette. A megmagyarázhatatlan tűzesetek, épületek leomlása, vízcsapok megáradása, jég márciusban odavonzották a szervezet néhány csapatát. Viszont nem sok mindent találtak. Mire odaértek, Elina már elintézte a Sötéteket, a Fehérek pedig elszállították őket. A SHIELD viszont nem csak kíváncsi ügynököket, hanem egy másik szervezetet, a Centipede követőit is az egy éve lerombolt majd újjáépített városra szabadította. A Centipede ugyanis nagyban kémkedett a SHIELD után. És mit ad a sors iróniája, pont ők voltak azok, akik nyomra bukkantak. Raina és csapata egészen Boston-ig követték annak a két Sötétnek a nyomait, akik még először elmenekültek Elina elől.
Elli is egészen a kikötőig követte őket, de arra nem számított, hogy immár őt is figyelik. Mikor végre beérte a két Sötétet, egy nőt és egy férfit, a Centipede emberei egy konténer mögé rejtőztek. Elli, Nimród, a férfi, és Alexa a lány ekkor úgy vélték, tiszta a levegő, a dokkok ködös félhomályában nem látja őket senki, így felfedték igazi valójukat. Elli most is az arany ruhájában volt, de immár egy világosbarna bőrcsizmát, és hasonló árnyalatú bőrzakót is szerzett hozzá. A kontyba tűzött haját szétfújta a hideg, sós szél, így a nézelődők megszemlélhették teljes, gyönyörű mivoltában, ahogy szárnyai kibontakoztak a semmiből. Ekkor a fekete és vörös szerelésben feszítő Nimród és Alexa szárnyai is megjelentek. Az ő sötét szárnyaik a félhomályba olvadtak Elli ragyogó, aranyló tollai mellett.
- Mire vársz, hófehérke? – gúnyolódott Alexa, akinek egyébként feketés-vöröses haja volt.
- Elvitte a tigris a nyelved? – kontrázott rá a barna hajú férfi. A lány eddig csak állt ott, magabiztosan, mozdulatlan, teljes méltóságában. Olyan volt, mint egy finom vonású porcelánbaba a szexshop közepén.
- Még van egy utolsó esélyetek! – szólalt meg végül Elina. – Gyónjátok meg bűneiteket, és térjetek vissza a fénybe! Ha így tesztek, a halált is elkerülhetitek!
- A fénybe? – nevette Alexa. – Ki vágyik a ti puccos palotátokba?!
- Próbálj csak megölni, csinibaba, mert mi nem megyünk sehova innen! – jelentett ki kihívóan Nimród.
Elina, bár fájó szívvel, de látta a szemük csillogásából a lelkükön eluralkodó sötétséget. Ha van is még esélyük visszatérni a fénybe, akkor biztos nem ebben a kísértésekkel teli világban. Legjobb így tehát, ha véget vet a szenvedéseiknek. Ha nem, akkor egyébként is a Fehérek végzik ki őket, akik néha hajlamosak hosszúra húzni a dolgot. Elina szerint a bűnökért szenvedni elég a tisztítótűzben, nem kell még a haláluk előtt meggyújtani a Feketéket.
Felröppentek a levegőbe, és előrántották kardjukat. A lány kardja egy tőr volt, amit ruhája övén viselt, de ha kellett megnövelte méretét. Harcoltak néhány percet, Alexa tűzgolyókkal, Nimród pedig villámokkal szórta a lányt, aki mindet kivédte. Végül erőt vett magán, és a férfihoz szállva sebesen kitörte a nyakát. Nimród teste tehetetlenül zuhant a víz felé, de még mielőtt Alexa bosszút állhatott volna, Elina a háta mögött termett, és hátulról átszúrta a kardot a szívén. A nő teste szintén a földre hullott.
Az konténer mögött lapulók nem tudták mire vélni a dolgot. Az egyikük még felvételt is készített a történtekről, de azon a ködnek és rossz fényviszonyoknak hála az angyalok csak halványan látszottak.
Elina ekkor ereje segítségével kiemelte Nimród testét a vízből, egy elhanyagolt faladikba tette, majd mellé helyezte Alexát. A szemét akaratlanul is néhány könnycsepp hagyta el, ahogy hátrált pár lépést. A hajót gondolataival megindította a tengeren, majd kezeit lassan felemelve felgyújtotta a holttesteket. A csónak fáklyaként lángolt fel az éjszakában, ő pedig további könnyekkel siratta az elveszett életeket, és elveszett lelkeket. Imádkozott Istenhez, hogy lelkük megváltásra találjon, és hogy bocsásson meg neki, amiért ezt tette. Már meg sem lepődött, hogy könnyei az arcát elhagyva tüzkizen csillogó kis kristályokká válnak, és halkan kopognak a móló deszkáin. Még utoljára elnézte az égő-bomladózó csónakot, majd visszaindult a part felé.
...
Raina és csapata ezalatt elhatározták, hogy ideiglenes bázisukra csalják a lányt, és mindent kiszednek belőle. Először ugyanis a SHIELD újabb szuperkatona fejlesztésének tartották, de a szárnyak nem stimmeltek. Az említett cég inkább rakétákat alkalmazott volna – ha nem mondott volna le régen a szuperemberek gyártásáról. Ekkor Sam, Raina egy társa, őrült ötlettel állt elő. Ő ugyanis egy olyan szekta tagja volt ezelőtt, ami a vallásokon keresztül kutatta az igazságot. A szekta hitt abban, hogy a Földön is léteznek angyalok, és abban még inkább, hogy különleges képességekkel rendelkeznek, sőt olyanokkal, amit megszerezhetnek tőlük. Ez a szekta irtotta az angyalokat a középkorban, és máig akadtak hívő követőik. Red Angels-nek nevezték magukat a vérző áldozataik emlékére, és az angyalok tudtak is róluk. Csak elveikből kifolyólag nem árthattak nekik.
A Red Angel viszont már évszázadok óta nem akadt angyalokra, mert azok megtanulták álcázni magukat. Csak Feketékkel futottak össze, de az ő megromlott testüknek nem vették hasznát. Volt ugyanis egy legenda, miszerint egy angyal csókja a legnagyobb boldogságot ébreszti egy emberben, de egy sötét angyalé csupán bűnbe csábít. Egy angyal könnye begyógyítja a sérüléseket, vagy drágakővé válik, de a feketék nem sírnak. Egy angyal tolla varázserővel ruházza fel birtoklóját, egy fekete angyal tolla viszont csak pusztító csapásokat ad, önpusztítót. Egy angyal vére pedig minden létező betegségre gyógyír, már persze ha valaki van olyan kegyetlen és elveszi tőle, de egy sötét vére örökké a rabszolgájává tesz. Utoljára pedig, a leggonoszabb emberek kísértése az, hogy állítólag ha elveszik egy angyal ártatlanságát, ők maguk kapják meg az erejét, legalábbis egy részét.
A Red Angel viszont tudta ezeknek a dolgoknak, a Fehérek kihasználásának, a hátulütőjét is, mégis, egyik tag sem vette elég komolyan. Sam így meggyőzte Rainát, hogy ne csak kikérdezzék és kísérletezzenek az ölükbe pottyant lehetőségen, hanem teszteljék le a Red Angel elméleteit is. A virágos ruhás fiatal nőt nem kellett sokáig győzködni. Hívő volt ő is, a maga módján. És egy igazi angyal?! Ezt nem hagyhatják ki, főleg úgy, hogy valamiben végre a SHIELD előtt lesznek!
...
Elina utolsó pár könnycseppet letörölve az arcáról lépett a rakpart betonjára. Ekkor viszont bűntudatából éles zaj zökkentette ki, ami egy közeli konténer mögül jött. Kezeit összezárta maga előtt, és óvatosan közelített. Egy elsőre szimpatikusnak tűnő alacsony nőt pillantott meg, aki világos alapon fekete virágmintás ruhát viselt, és mögötte pár férfit. Nem sejtette, mire készülnek.
- Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte az angyal, szárnyait gyorsan eltűntetve. Azok kezdetben nem szólaltak meg, csak bizonytalanságot színleltek.
- Ne haragudj, de pont itt sétáltunk, amikor észrevettünk, és megijedtünk – mondta Raina. – Raina vagyok, egyébként.
- És elbújtatok?!
- Nem tudtuk, veszélyt jelentesz-e ránk – folytatta Raina nyájas hangján.
- Nem – felelte kurtán Elina. – De nektek ezt nem szabad lett volna látnotok!
- Miért nem? – csodálkozott Raina. – A szárnyaid...csodálatosak!
- Na, igen, amíg titkolom őket...
- Miért tennéd? – lépett közelebb a virágos ruhás. – Hisz oly magasztosak. És ha jól láttam, a Gonosz elűzésére használtad őket.
- A Feketék sem gonoszok. Csak megtévedt angyalok, akik megváltásra várnak.
A Centipede csapat egyre közelebb jutott Elinához, akinek ez nem volt gyanús. Úgy vélte, ártatlan, kíváncsi hívők csupán. Ó, ha tudta volna!
- Szóval ez vagy te is? Egy angyal?
- ...Igen – vallotta be Elina. – De az emberek jobb, ha nem tudnak róluk. Így kérlek, ti se mondjátok el senkinek!
- Ha ezt szeretnéd – sóhajtotta Raina, szomorúságot tettetve.
- Ez hogy érted?
- Oly sokáig éltünk egy szürke és kegyetlen világban, hit és remény nélkül. De milyen örömet adhatna az embereknek, ha meglátnák, hogy vannak még angyalok! Mert vannak még többen is, ugye...?
- Elina – mutatkozott be végre a lány. – Vagyunk egy páran – vallotta be. – De az emberek régen bántották az őseimet, jobb, ha nem tudnak rólunk. Elég, ha azok, akik megérdemlik, hisznek bennünk.
- Sokaknak nem elég az írás, hogy higgyenek – folytatta a meggyőzést Raina, és Elina az elgyengülés útjára lépett. – De ha megmutatnád magad az embereknek, akkor hinnének. Hinnének a jóban, és talán a világ is szebbé válna.
- Talán...
- Elina, ne rejtsd el tovább magad! A világnak szüksége van rád.
- De mit tehetnék? Hogy tehetném azzal jobbá a világot, ha elárulom a népem? – Elina valahol belül mindig is arra vágyott, hogy ne kelljen tovább az „árnyékban" rejtőznie. Hogy az emberek láthassák, és így meglássák Istent, és higgyenek a jóban. Kezdte azt hinni, hogy ha ő megmutatja az igazságot mindenkinek, akkor ők is jobbá válnak majd. Mégis bizonytalan volt. Az ösztönei és józan esze azt súgták, hogy ebben a társaságban nem bízhat, csak veszélyt hoznak, rá. A szíve viszont, mit oly sokszor, erősebbnek bizonyult, és tisztán látását elhomályosította a dicsőség ígérete.
- Gyere velünk! – ajánlotta Raina. – A mi szervezetünk azért küzd, hogy a világot fényesebbé tegyük. Hogy az emberek higgyenek a rég elfeledett igazságban.
- Mégis mi ez a szervezet?
- Százlábúnak, azaz Centipede-nek nevezzük. Mert több száz helyen küzdünk a jobb és szebb világért.
Ez a duma nagyon átlátszó, és túl szép volt, egy átlagember biztos nem dőlne be, de Elina szíve eddig túlságosan is az ehhez hasonló ideákba menekült. Bár Vénjei meséltek neki a kegyetlen világról, amit az elmúlt időben ő maga is megtapasztalt, legbelül reménytelenül bízott az emberek jóságában, abban, hogy a végső helyzetben a lelkükben lévő Jó győz a Gonosz felett. Tévedett. A világ, amit óvni próbált még annál is kegyetlenebb, csalfább és önzőbb volt, mint hitte. Nem látta meg rögtön, hogy kik az ellenségei, kik a barátai, és kitől kell tartania. Megpróbált mindenkinek segíteni.
Így történt az is, hogy beleegyezett, hogy Rainával tart az irodájukba, ahol majd csinálnak vele egy „intejút" amit közzétesznek a médiában. Természetesen erről szó sem volt. Amint beértek a Bostoni kikötőhöz közeli raktárba, ideiglenes bázisukra, Raina egy ártatlannak tűnő szobába vezette a lányt, majd magára hagyta, amíg szól az operatőrnek. Ehelyett viszont altató gázzal töltötték meg a szobát, és Elina mit sem sejtve álomba merült.
...
Egy fehér fóliákkal körbekerített laborban ébredt, ahol erős fényű lámpa vakította el. Először csak hunyorgott, nem tudta, mi történt. Nem volt rajta sem a csizmája, sem a zakója, csupán a vékony selyemruha. Lábai és karjai meztelenek voltak. Hamar megérezte a két tűt a bal karjában, az érzékelőket a testén, a helyet körbelengő fertőtlenítő szagot, és azonnal kipattantak a szemei.
Rémülten nézett körbe, és villámként csapott bele a felismerés. Mary-Anne-nek igaza volt! Az angyalvadászok elfogták! És ő maga sétált bele a csapdájukba! Ó hogy milyen ostoba volt! Járatta az agyát, cselekednie kellett. A laborban a mindenféle orvosi eszközök, vegyszerek és műszerek voltak, de emberek szerencsére még nem. Nem tudta, mit keres a két igencsak kellemetlen tű a karjában, de először attól akart megszabadulni. Az viszont valamiért nem ment. Kissé bódult állapotában, és enyhe szédülésében csak most vette észre, hogy a kezei és lábai egy félig fekvőhelyzetbe állított ágyhoz vannak szíjazva, sőt szíj fut át a hasán, combján, és a mellei felett a vállait is az nyomja az ágyhoz. Megpróbált megmozdulni, de nem sokra ment, ugyanis megszédült, a szíjak pedig szorosan tartották.
Ekkor pontosabban felmérte a helyzetét. Mindkét bokáját két egymás feletti szíj is tartja, ugyanígy a csuklóját. A többi szíj vastagabb, ami a törzsét mellkasát és combjait tartja fogva. A két tű pedig a karjában két átlátszó csőben folytatódik, amik végül két... Ne! Sejtette, de nem akarta látni. Két felakasztott, átlátszó folyadékot tartalmaz műanyag tasakhoz csatlakozott. Azok a mocskok valószínűleg nyugtatót nyomnak bele – gondolta. De még milyen erőset! És mi lehet a másik anyag, amit infúzió adagol neki?
Ráadásul ez még nem minden. A kivágott dekoltázsában több elektromos érzékelőt is a bőrére helyeztek, kettőt pontosan a szíve fölé. Belőlük drótok futottak ki és kapcsolódtak egy számítógéphez. A Szóval az okozta azt az idegesítő pittyegést. Elina rájött, hogy a saját pulzusát hallotta, és a stressztől a pittyegés még hangosabb lett. A bal lábszárán pedig egy olyan szoros pánt is körbe volt tekerve, ami nem az ágyhoz csatlakozott, hanem belőle egy sötétkék csővezeték ki, ami szintén a számítógéphez kapcsolódott. Talán a vérnyomásmérő? De miért ott van?
A lány érezte, ahogy a mellkasa megfeszül a dobolástól, és fél szemével látta, ahogy az oldalt elhelyezkedő képernyőn kijelzett értékek, a szívritmus görbe, vérnyomás és minden változik. Ijesztő volt, és kellemetlen. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát ott a kemény ágyszerű vacakon, tűkkel és drótokkal a bőrén. Mit akarhatnak vele?! És egyáltalán! Mit tesznek vele már most?! - sóhajtotta magában, amikor újból megpróbált kiszabadulni, de az erőlködéstől másodpercekre elhomályosult a világ. Megint vergődött, és nyögdécselt egy kicsit. Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét. Rájöttek, hogy magához tért! Oh, milyen ostoba volt! Próbált volna az erejével kiszabadulni. De más késő volt!
- Jó reggelt, napsugár! – köszöntötte egy fehér köpenyes, őszülő hajú férfi, kissé gúnyosan. – Jól aludtál?
- Ki maga?! Mégis mit akarnak tőlem?! – kiabálta a lány elfúló hangon.
- Javaslom, ne erőltesd meg magad. A nyugtató így is eléggé legyengíti a szervezeted!
- Maga egy állat! – szitkozódott a lány.
- Kettőnk közül kinek is vannak madártollai? – kérdezett vissza a doktor.
- Szemét! Eresszen el!
- Jelenleg nem áll szándékomban – felelte a doktor olyan hangon, amitől a lány hátán végigfutott a hideg. Ennek tetejébe a férfi egy ládából több tűt és egy üres nejlon tasakot vett elő. Elina már nagyon tartott tőle. A varázserejét pedig úgy érezte, túl gyenge használni. Remélte, hogy majd megjön az ereje, de addig is muszáj lesz kitalálnia valamit.
- Kinek dolgozik? – vonta kérdőre a férfit.
- Ó, azt nem mondhatjuk el – mosolyogta Raina, amint ő is belépett a laborba, és vele együtt Sam és másik két verőember. Elli nem tudta nem észrevenni, hogy a nőnek még átöltözni is volt ideje. Most már sötét alapon világos virágokat viselt. – De még ő is csodál téged, az adottságodat...
- Szóval te is! – sziszegte Elina. – Megbíztam benned!
- Sokan teszik– mosolygott tovább a Virágos. – Néhánynak képességeket adunk, másoktól elvesszük... – magyarázta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Tőlem ugyan nem kaptok semmit! – vágta rá Elina dühösen.
- Előbb vagy utóbb, de mindig megkapjuk, amit akarunk – jelentette ki a nő. – És arra is rájövünk, hogy honnan származik az erőd! De mi lenne, ha a könnyebb utat választanád, és elmondanád te magad?
- Akkor elengedtek?
- Idővel... Ha már mindent megtudtunk.
- Nem hiszek nektek! Nem mondok semmit! – makacskodott a lány.
- Ahogy akarod. Doktor Raynold? Készen áll levenni a vért?
- Kezdhetjük! – felelte az orvos, és a tűvel a kezében elindult a lány felé. Elina fészkelődni kezdett. Már annyira futotta az erejéből, hogy néhány tárgyat megmozgasson maga körül, de a szíjakkal még nem bírt el.
- Nem! Abból nem kaptok! – kiabálta a lány. – Eresszetek el!
- Téves, szívem – mosolyogta Raina áthatóan. – Mint már mondtam, mi mindig megkapjuk, amit akarunk!
Azzal a két kigyúrt férfi a szíjak ellenére lefogta a lányt, a Virágos pedig hátra lépett, utat engedve a doktornak. Elina sikoltozott, de hiába. Nem tudott ellenállni. A doktor egy fehér pánttal elszorította a jobb felkarját, majd egy jól látható érbe beleszúrta a tűt. Hozzá csatlakoztatta a tasakot egy vékony, átlátszó műanyagcsövön keresztül, és elkezdte levenni a vért. Az átlátszó csövet megtöltötte a vörös folyadék, Elina pedig tovább vergődött és kiáltozott. Az őrök ekkor eleresztették a lány, aki már úgysem tehetett semmit. A doktor egy mozgó állványra erősített a tasakot, de akkor valami váratlan történt. A vér, ami Elina vénájából kezdte megtölteni a tasakot feketévé vált, ahogy a lány tovább ellenkezett.
- Mi a...?! – döbbent meg a doktor a látványtól. A félliteres tasakot ekkor már negyedéig fekete, a vérhez hasonló állagú folyadék töltötte ki. Ahogy fekete vér folyt ki immár a lány, vergődésében kelleténél jobban felsértett, karjából is. Erre még Raina is közelebb lépett.
- Mi ez?! Mit műveltek velem?! – kiabálta Elina rémülten, de legbelül valamennyire megkönnyebbült. Ő tudta, hogy vele nincs semmi gond, csak a körülötte lévőket akarta megtéveszteni. Megbizonyosodhatott róla, hogy a legendák igazak. Egy angyaltól elvett dolgok csodára képesek ugyan, de ha erőszakkal veszik el, a bűnös duplán megbánja tettét. És azt is tudta, hogy a varázserejük a visszájára fordul.
- Még semmit – válaszolta a doktor csodálkozva.
- Raynold, mi ez? – kérdezte Raina.
A doktor helyett Sam válaszolt, bár ő sem tudta jól, Elina pedig nem javította ki. Hülye lett volna.
- Ez itt egy angyal! – jelentette ki. – Miért meglepő az, ha a vére nem olyan, mint az embereké?
- De az előbb még vörös volt – értetlenkedett az egyik őr.
- Az előbb még szárnyai is voltak – emlékeztette őket Sam. – Ezek a kis madárkák sok trükkre képesek ám!
- A szárnyaid hová lettek? – vonta kérdőre a lányt a doktor.
- Találja ki! – köpte felé a még mindig szédülő lány. Érezte, hogy ezzel még magára is haragítja őket, de már nem érdekelte. A tagjai sajogtak, a vérvétel helye égett, és szúrt, az infúzió pedig még nyomott is. Ki akart jutni innen, minél gyorsabban! Az pedig, hogy még midig kapta a nyugtatót, és most jelentős mennyiségű vértől is megszabadul, nem könnyített a dolgán.
Raina és társai nem bánták, hogy a lányt látszólag kétségbe ejti saját vére, és fájdalmai vannak. Megvárták, míg az egész tasak tele lesz a fekete folyadékkal, csak akkor húzták ki a tűt, majd egy férfi elvitte a tasakot, állítólag egy másik helyiségbe kísérletezni rajta, elemezni.
- Most pedig, térjünk vissza rád – vigyorogta a doktor, kegyetlenül. – Arra már sikerült rájönnünk – nézett az életjeleket mutató képernyőre, - hogy a testhőmérsékleted magasabb az átlagnál. Az életfunkciók negyven fok körül optimálisak! Ezért is tartjuk őket minimumon, hogy ne tudj elszökni.
- Mit ad nekem? – nyögte a lány. Miután a vérrel teli tasakot elvitték, Raina és Sam is távoztak a laborból. Egyedül maradt a kér őrrel és a doktorral.
- Az egyik infúzió egy nagy erősségű nyugtató, ami lelassítja a szervezetet, azzal együtt pedig csökkenti a testhőmérsékleted is.
- Szóval ezért szédülök...
- Legyengít téged, így remélhetőleg nem használod ellenünk az erődet!
- És a másik? – sóhajtotta a lány. Valami szörnyűre számított, de ez egyszer megnyugodhatott.
- Fiziológiás oldat. Végül is már nyolc órája itt feküdtél, és ha kiszáradsz, az nem előnyös a kutatás céljából. Hat órája kapod, a nyugtatót pedig két órája, amikor felélénkültek az életjeleid...
- Nyolc óráig...?! – hitetlenkedett a lány. – Mégis mit műveltek velem azalatt?! És miféle kísérlethez kellek?!
- Az altatógáz a vártnál jobban kiütött. A kísérlet első fázisa pedig az életfunkcióid megismerése, így a megfigyelésen kívül, még semmit sem tettünk. A véredet most elemzik a laborban, hogy találnak-e valami érdekeset.
- És utána mit tesznek velem?
- Megpróbáljuk kideríteni, hogy használod az erőd, ami valahogyan áthatja a tested. A műszerek legalábbis minden sejtedben érzékelik a szokatlan, gyenge elektromágnese teret. A hajadból származó DNS mintát már szekvenáltuk, és a hámsejtjeidet is megfigyeljük, de az erő forrására mégsem akadtunk rá.
- Talán mert a mágia nem ilyen egyszerű!
- Az nem olyan biztos – mosolyodott el a doktor, a lányon pedig újból undor futott végig. A pulzusa is megint emelkedett. – Ha pedig véget és a megfigyelésre szánt tíz óra, megnézzük, hogy a tested hogyan reagál különböző hatású vegyületekre, drogokra és elektromos sokkra.
- Szörnyetegek...! – csikorgatta a fogait a lány. – De azt nem fogom engedni!
- Azt majd meglátjuk. Előbb-utóbb megadod, amire vágyunk! – jelentette ki a doktor együttérzés nélkül.
- Mégis mire vágynak?!
- Az igazságra? A mágia titkára? Hatalomra?
- Egyik sem lesz a maguké!
Elina szíve már szinte kiszakadt a mellkasból, és feje is zúgott. A nyugtató is gyorsabban semlegesült a felfokozott idegállapotban, és megemelkedett testhőmérséklet hatására. Ezt pedig a doktor is észrevette, ahogy a lány barna tekintete egyre élénkebbé válik, az arca pedig falfehérből halványvörösbe vált.
- Nocsak! – hümmögött az orvos a kijelzőre pillantva. – Emelkednek az értékeid. Ezt mégsem hagyhatjuk... – Azzal a gyógyszeres pulthoz sétált és egy hosszú fecskendőt harminc százalékig megtöltött egy átlátszó, halványkék anyaggal. – A végén még tönkreteszel valamit!
- Az meg mi?! – kiabálta a lány immár teljes hangerővel, kitisztult fejjel.
- Csak egy kis erősítés...
- Ezt nem ússza meg, maga bunkó! És a többiek sem!
- Miért, mit teszel? Ti angyalok nem bánthattok másokat, ha Sam-nek igaza van... – jelentette ki fölényesen a férfi, és visszaindult a lányhoz az injekciós tűvel. A lány pulzusa ekkor még szaporább lett, az orvos pedig elmosolyodott. Elina morgott egyet. – Ne aggódj, kincsem, mindjárt megnyugszol!
- Azt várhatja! – Elina minden erejét összeszedte, és egy nagyobb üveget repített a doktor felé. Az viszont kikerülte azt. Az angyal ekkor több tárgyat is megemelt maga körül, és azok örvényleni kezdtek a levegőben, de a doktor már túl közel volt.
A lány figyelmét elterelte a két őr, akik megpróbálták lefogni a szokásosnál is jobban vergődő áldozatukat. Elinának sikerült ellöknie őket, de a tűt az orvos kezéből már nem volt ideje kirepíteni. Raynold megragadta a bal karját és az infúziók bemenete alatt beleszúrta a tűt.
- NE! Hagyjon! Ne... Eresszen! – üvöltötte a lány, de az orvos ezalatt már beadta a másik fajta nyugtatót, ami felerősíti az infúzió hatását. Elina kétségbeesve érezte, ahogy a hideg anyag fájdalmasan behatol a bőre alá. – Ez még megbánja! – A lány tovább szitkozódott, miután a férfi kihúzta belőle a tűt, de már nem sokáig. A látása lassan elhomályosult, szédülni kezdett, erősebben, mint korábban, és a végtagjait ólomsúlyúnak érezte. Erőtlenül hanyatlott vissza a kínpadnak keresztelt ágyra, és vesztette el az eszméletét.
...