4. Elaine emlékei
A pusztaság Mata-Harijának cselekedetei megértése végett hadd menjünk vissza az időben közel huszonhat évet. Elaine akkortájt még húsz éves sem volt, de magas intelligenciájának hála már egy mára elfeledett Enklávé laboratóriumban dolgozott, Eyebot-fejlesztőként.
Imádta a munkáját. Nem is tett mást naphosszat, csak a laborban ült, és a rábízott projekttel foglalkozott.
Sweet-E akkortájt nem úgy festett, mint történetem eredeti idősíkjában. Ó, nem, enyhén eltért attól, ahogy más drónoktól is. Bár felépítésileg teljesen olyan volt, mint a többi, de külsőleg jóval „nőiesebb" volt. Elaine imádta pingálni, így hát azúr és halvány pink színekben tündöklött.
Aznap épp a gép elektronikáját vizsgálta, amikor beszaladt a terembe egy asszisztens.
- Dr. Ronin! – szaladt Elaine-hez. – Megérkezett az új főnök. Eden elnök valóban katonai bázissá tette Tainted Cave-et! Egy hadnagyot küldtek, egyenest Raven Rockból!
- Valami évszak nevű, ha nem tévedek. Summer tán, vagy Winter?
- Autumn, Augustus Autumn hadnagy. Azért nem értem, Dr. Ronin, az egész vezérkar kiment a fogadására, ön, hogy-hogy itt maradt?
- Ilyenkor örülök, hogy Whitley-t a felettesemmé tették. Utálom a hivatalos herce-hurcákat.
Egy részt valóban komolyan is gondolta a mondottakat, de szíve mélyén azért kellemetlenül esett neki, hogy Whitley a felettese lett, főleg, hogy őneki ebbe egyáltalán nem volt beleszólása. A korával indokolták a döntést, mondván, hogy Whitley mivel idősebb, jócskán több tapasztalata van. Ez azért csak ott sántított, hogy ez a bizonyos kiküldött hadnagy is csak a huszas éveit taposta, mégis megtették a bázis főnökének. Persze Elaine jól tudta, hogy az ő apja nem volt és nem is lesz sosem Eden elnök jobb keze.
Telt-múlt az idő, napok, hetek, hónapok, évek, s már a nyolcadik ősz köszöntött be Tainted Cave tudományos bázisán az időközben főhadnaggyá avanzsált Autumn vezetése alatt.
Elaine mintha a laborban ragadt volna, végig csak a két Eyebot fejlesztésén ügyködött Whitley-vel.
A bázis azon részén alig lehetett érzékelni valami változást. Katonákat is csak jóformán átvonulóban látott az ember, és a tudósok is szabadon mozoghattak. Persze azért változások történtek. Az Eyebotok fejlesztését is inkább a hadászat felé terelték, és szervópáncélok, lézerfegyverek továbbfejlesztését is előírták.
Elaine pont Sweet-E felfegyverzése miatt bukott ki egyszer annyira, hogy otthagyta a labort, és megpróbálta felkeresni a főhadnagyot, de az épp nem volt az irodájában.
A tudós forrt a haragtól, úgy masírozott végig a majdnem üres szárnyon. A katonák nagy része akkor épp kiképzésen meg gyakorlatozáson volt. Visszament a laborba, de idegességében csak fel-alá járkált, képtelen volt bármit is tenni.
A gyomra még mindig remegett, amikor egyszercsak belépett a terembe két katona. Mindkettőjüknek a kezében volt a fegyvere, ami azért azon a helyen nem volt gyakorlat. Körbenéztek a tágas laborban, majd az egyikük így szólt:
- Dr. Elaine Ronint keressük!
- Én vagyok az! – ugrott fel a székről a nő, bízva abban, hogy talán a főhadnagy küldetett utána. Whitley azonban már nem volt ilyen derűlátó. Óvatosságból odament a lány mellé, válla mögé szorítva a felháborodott nőt.
- Dr. Elaine Ronin, legfelső utasításra őrizetbe vesszük! Ellenállás tanúsítása esetén tűzparancsot kaptunk, aminek értelmében kiolthatjuk az életét, ha nem működik együtt velünk.
Elaine bólintott, de még mielőtt egy lépést is tett volna, Whitley a keze után nyúlt.
- Elaine, mi folyik itt? Mit műveltél odafent?
- Nem az a fontos, hogy mit műveltem, hanem, hogy mit fogok! Mehetünk, uraim. Mutassák az utat!
- Elaine! – kiáltott utána Whitley, igaz, hasztalanul. – Legalább azt mondják meg, hogy hova viszik!
Hiába kérdezte, nem kapott felvilágosítást, Elaine pedig olyan idegállapotban volt, hogy talán fel sem fogta, mi történik körülötte.
Olyan hirtelen törént minden. Az előbb még a dolgozóasztalánál duzzogott, most meg már egy kihallgatóteremben van, egy székhez szíjazva.
A sötét szobát csak egy lávalámpa világította meg, és más nem is volt odabent a lámpán kívül csak két szék és egy fémasztal.
Egy-másfél órát ült odabent, teljes magányban. Addig volt ideje kicsit összeszedni a gondolatait, így amikor a kihallgatóbiztos belépett, Elaine kicsivel higgadtabban fogadta, mint amilyen idegállapotban volt, mikor elhurcolták a munkahelyéről.
- Végre... – sóhajtott fel a nő, mikor meglátta belépni a tisztet, akinél egy vetítőgép is volt, amit később az asztalra helyezett, majd leült a nővel szembe. – Megmondanák végre, hogy miért rángattak ide?
- Elaine Ronin, született: 2230 augusztus harmincadikán, Primmben.
- Dr. Elaine Ronin, ha kérhetem, és igen, eddig stimmel. Tényleg New Vegas „előkaszinóvárosában" születtem. A számok is stimmmelnek: 2230.08.30. Térjünk hát a lényegre, miért rángattak ide? Mert szóvá mertem tenni, hogy nem engedem frontra az általam fejlesztett Eyebotot? Sweet-E azon felül, hogy az én tulajdonom, prototípus, aminek értelmében prioritásaim vannak vele a magukfajta „előbb lövünk aztán kérdünk" féle alakokkal szemben!
- A fent említett Eyebotot lefoglaltuk lehetséges bizonyítékok begyűjtéséig. A parancs nem csak a drónra, de az összes feljegyzésre és jelentésre is kiterjesztődik, ami a maga nevéhez fűzhető, ezenfelül a nyomozás lezártáig minden ingó és ingatlan tárgyát lefoglaljuk. Íme a parancs!
Egy papírlapot tolt a nő szeme elé, bár az nem tudta kézbe venni, hisz a kezei még mindig a székhez voltak szíjazva.
- Miért van az az érzésem – emelte fel szemét a papírlapról Elaine –, hogy talán mégsem Sweet-E miatt adtak ki rám tűzparancsot...
- Helyes, miss Ronin.
- Doktor Ronin!
- Ahogy kívánja, kisasszony!
- Mit helyeselt olyan nagyon az imént?
- Hogy együttműködik velünk.
- Miért ne működnék együtt?
- Mert, amit elkövetett, azért a legszigorúbb büntetés a halál. Dehát Dr. Ronin, ön erről biztos ugyanúgy tud, akárcsak én, vagy minden más, tisztességes amerikai állampolgár.
- Mit követtem el?
- Ó, tehát csak meg szeretné nehezíteni a dolgunkat? Pedig pontosan a saját munkája volt, amivel lerántotta önmagáról a leplet, Dr. Ronin.
Kárörvendő mosollyal az arcán csettintett egyet a kihallgatást vezető katona, majd egyszeriben lealudt az az egyedüli fényforrás, ami addig megvilágította a szobát.
A sötétben egy kattanás hallatszott, azt követően pedig már csak az látszott, ahogy beindul a vetítőgép, és oldalt a falra vetített egy videófelvételt.
A felvétel egy pusztasági, mellé pedig igencsak romos épület termében készült. Egy Eyebot készítette a felvételt, ez látszott a kamera mozgásából, meg helyenként még az árnyéka is kivehető volt.
A hosszú, romos folyosón végighaladva elért egy tágas, félig beomlott terembe.
A romok közt az Acél Testvériség páncélos harcosai és egy írnok kutakodott. A szervópáncélt viselőkön sisak is volt, ám másikuk a szokványos írnok öltözetben volt. Egyedül róla lehetett megállapítani a nemét. Kellemes homokóra alakja már gyanúsam mőies volt, ám amikor megfordult, már nem csak a felemelt haja, hanem a mögötte rejlő csinos arc is előkerült.
Az írnok volt, aki megpillantotta az Enklávé felderítőt, és szólt a katonák egyikének, aki a golyószórójával azonnal kilőtte a drónt.
A felvétel itt megszakadt, Elaine azonban képtelen volt levenni tekintetét a falon lévő fehér foltról, melyet a gép vetített a falra.
- Ez... – próbált szavakat találni a nő, főleg mert tudta, hogy itt most már óriási a tét. A saját szemével látta a lehetetlent. – Én... én nem értem... az ott... az a nő... az nem...
- Dr. Ronin, ha az a nő ott a felvételen nem maga, akkor magyarázza meg nekem, hogy kicsoda.
-...
- Hát jó, maradjunk a hivatalos útnál, bevallja önszántából, hogy ön látható a felvételeken, vagy kezdjük el a kivizsgálást?
- Sosem láttam ezt a felvételt! Sosem jártam azon a helyen, és sosem árulnám el az Enklávét!
- Maga van a felvételen, vagy egy önre megszólalásig hasonlító alteregója?
- Mikor készült a felvétel? Reggeltől estig a laborban dolgozok, kérdezze meg a felettesemet, Whitley-t!
- Nincs rá szükség, miss. A felvétel éjjel készült. Ön akkor a meleg vánkosain aludt, egy, a katonaság által felügyelet alá nem tartozó szárnyban. Akármikor kiosonhatott onnan. De felteszem a kérdést, október hetedikén, hajnali három órakor tartózkodott maga mellett valaki, aki alátámaszthatja, hogy a szobájában volt a fent említett időpontban?
- Október hetedikén... Három napja? Akkor is egyedül voltam, mint bármikor máskor, minden éjjelen...
Elaine hangja rekedtessé vált, majd ahogy agya egyre vadabb tempóban kezdett az emlékei között kutakodni, de minduntalan zsákutcába szaladt, akárhány gondolat is hasított végig rajta, egyszeriben elment a hangja, s már felelni is képtelen volt a kérdésekre.
Teljesen leizzadt, s az a beáramló kis fuvallat sem segített rajta, ami a hátát érte, amikor nyílt az ajtó és belépett rajta valaki.
A kihallgatást végző személy felegyenesedett, hogy felálljon, ám végül ülve maradt, s a betévedt illető a nő bal oldalához lépett, ám nem lehetett látni, hogy kicsoda, mivel Elaine háta mögött állt meg.
Elaine nem tudta, hogy kicsoda, csak azt, hogy egy férfi, mivel érezte az arcszesze illatát. A kihallgatást végző katona közben bólintott egyet, mintha hangtalanul váltana pár szót a másik fickóval, majd újra a nőre nézett.
- Dr. Ronin, bevallja tehát, hogy ön látható a felvételen, vagy inkább meg kívánja tapasztalni az Enklávé vallatási módszereit?
- Nem követtem el semmit – mondta Elaine, de ezt olyan erőltetett hangon, mintha komolyan se venné az egész kihallgatást, holott a hangja csak az erőlködéstől volt annyira érdekes csengésű. – Ártatlan vagyok.
A vallatást végző férfi az asztalra hajolt, felemelt róla egy lapot, majd miután átfutotta azt, eképp folytatta a kihallgatást.
- Október hetedikén, kilenc óra tíz perckor állt munkába. Érdekes, hogy sem azelőtt, sem azóta nem késett egy percet sem. Aznap azonban több mint egy órát. Mivel magyarázza ezt?
- Eh... Én... én aznap is ugyanakkor álltam munkába. Nyolc óra sem volt...
Mondata végén a hátánál álló férfi egy lapot lökött az asztalra, majd megragadta a nő fejét, a kontyánál fogva, és a lap fölé nyomta, de úgy, hogy az orra hegye érte az asztal lapját.
Elaine persze semmit nem látott a szövegből, de a férfi, aki olyan durván megragadta a hajánál fogva, volt oly kedves, és elmondta, hogy mi áll a lapon.
- Unom a mesedélutánt! Meghalt egy emberem és egy Eyebot is megsemmisült az október hetedikére virradó hajnalon! Itt, ezen a lapon az áll, hogy te kilenc óra tíz perckor jelentkeztél be! Akkor kezdődött a munkaidőd!
- Emlékszem már! Elfelejtettem bejelentkezni, mert Ed-E-t szereltük Whitley-vel, miután egy agyhalott idióta azon az éjjelen részegen randalírozott a laborban! Annak a kiskatonának aztán nem lett baja, csak engem vádolnak olyasmivel, amit el sem követtem!
A kéz, mely a nő haját szorította, most megemelkedett, de ugyanolyan, ha nem még nagyobb erővel vissza is nyomódott, ujjai közt Elaine hajával, aki először csak egy reccsenést érzett, majd arcán leírhatatlan fájdalom szaladt végig. A hátánál álló férfi kíméletlenül beverte a nő fejét az asztalba, eltörve vele a nő orrát.
A legszörnyűbb benne az volt, hogy Elaine nem vesztette el az eszméletét, azonban teljesen megszűnt számára a külvilág. Sokáig csak fényeket látott, közben érezte, ahogy kivonszolják a teremből, majd ajtócsikorgás, csönd és sötét következett.
Elaine zokogott a fájdalomtól. A koszos padlón fekve reszketett, miközben a könnyei patakokban hullottak. A fájdalom ellenére már el kezdett a történteken gondolkodni.
Nem hazudott, sosem látta azokat az embereket, sosem járt azon a helyen. Hogy miképp fogja mindezt kimagyarázni, azt még nem tudta, de azt igen, hogy veszélyben van, és nem csak ő, hanem mindenki, akit csak ismer. De ami még jobban megrémítette, hogy Sweet-E is veszélybe került, és abban a helyzetben nem biztos, hogy a munkatársának sikerül megmentenie.
Kiegyenesedett fektében, s ahogy az idő telt, és ő is kicsit össze tudta szedni a gondolatait, már a külvilág zaját is beengedte elméjébe. Ekkor hallotta csak meg a mellette lévő börtöncella mélyén ülő férfi hangját.
- Hé, hé! Nem hallod? Lődd be magad, kislány. Meglásd, sokkal jobb lesz.
Elaine felnézett, mire meglátott a porban egy Stimpeket. Felhajolt, majd a férfi felé nézett, aki ugyanolyan rab volt, akárcsak ő.
- Ne nézz úgy rám, nem én vagyok a Mikulás. Az őrök dobták be melléd, amíg te a bömböléssel voltál elfoglalva. Azt mondták, hogy a Főhadnagytól van. Szerintem fogadd el.
Elaine a gyógyinjekcióra nézett, ám, ahogy átszaladt agyán a felismerés, mikor visszaemlékezett arra, hogy mit mondott neki az, aki betörte az orrát. Saját embereként említette azt, aki hetedikén meghalt. Rájött, hogy maga a Főhadnagy, a létesítmény vezetője, Augustus Autumn állt a hátánál.
A kirakóst sikeresen összerakva elöntötte agyát a harag, és miután lábbal arrébb rúgta az injekciót, átfordult a másik oldalára és úgy fekve szipogott tovább.
A másik zárkában raboskodó férfi közelebb kúszott a rácsokhoz. Minden mozdulatán látszott, mennyire szenved. Őt is istenesen helyben hagyták, sőt, talán még jobban, mint Elaine-t. Átnyúlt a rácson, és felemelte a Stimpeket. A kezében forgatta egy darabon. Hol a saját karját nézte, hol a túloldalt zokogó lányt, és a vérfoltokat, mely a feje körül, a földön látszott.
- A fenébe... – motyogta a férfi, a fejét csóválva. – Érzem, hogy ezt később még meg fogom bánni...
Letépte a tű hermetikus csomagolását, majd egy könnyed mozdulattal a lány karjába szúrta.