5. A lerohant bázis
Két nap telt el azóta, a mióta Tainted Cave tudósállománya csökkent egy létszámmal.
Whitley mindent megtett, hogy beszélni tudjon a kolléganőjével, azonban minden próbálkozása ellenére elutasították kérését, pedig még személyesen a főhadnagyot is felkereste, és minden befolyásával élt, de mindezzel csak annyira jutott, hogy megfenyegették, ha nem hagyja abba a puhatolózást, akkor elveszik tőle a projektet, és mehet, amerre lát.
Lehangoltan dolgozott az irodájában, amikor kopogás nélkül berontottak az ajtón. Whitley dühösen fordult hátra, majd levette szeméről a védőszemüveget, meglátva, hogy az asszisztense csörtetett be olyan hangosan.
- Mi ütött beléd? – mordult rá az Elaine-el egy korú nőre. – Miért töröd rám az ajtót ilyen neveletlen stílusban?
- A barátom, Edgar, most mondta, hogy a főhadnagy két halálbüntetést írt ma reggel alá. A börtönben összesen két rab van, egy Acél Testvériség harcos és a doktornő!
Whitley hátán végigszaladt a hideg. Edgar a főhadnagy testőrségébe tartozott, tehát nagyjából mindenről tudott, ami a bázison történt.
A tudós a fejleményekről értesülve egyből Autumn irodájához rohant, és kopogás nélkül berontott. A két folyosón tartózkodó katona egyből rávetette magát, és kirángatták az üres irodából. Whitley közben végig azt ordította, hogy beszélni akar a főhadnaggyal. Követelését végül teljesítették, igaz, kipróbálhatta, hogy milyen lekötött kézzel és lábbal egy kihallgatóteremben várakozni.
Az Enklávé későbbi ezredese fejcsóválva lépett be a kihallgatóterembe. Tudta, hogy a tudósnak semmi köze az állítólagos kém ügyéhez, de azt is jól tudta, hogy meg kell ossza az „igazságot" vele, különben nem fog nyugodni, és két tudóst fog veszteni, az pedig már érvágásnak fog számítani. Így is jóval visszább vetődött az Eyebotok fejlesztésének előrehaladása, hogy Dr. Ronint börtönbe zárták.
Ahogy arra számítani lehetett, Whitley nem hitte el, amit hallott, dacára minden bizonyítéknak, pedig Autumn még a videófelvételt is megmutatta neki. Ő közben végig a férfi reakcióját figyelte, fittyet hányva a felvételre. Biztos akart lenni abban, hogy a tudósnak semmi köze az ügyhöz. Whitley testbeszéde igazolta ártatlanságát.
Amíg a bázis egyik szárnyában ezek az események zajlottak le, addig a földalatti részlegben Elaine-t vezették egy ismeretlen helyre. Mindkét keze össze volt kötve, a fejére pedig zsákot húztak.
A nőt sokként érte az alig félórája elhangzott vádirat, majd büntetés ismertetése. Úgy volt, hogy személyesen Autumn főhadnagy mondja ki a halálosítéletet, de közbejött Whitley kirohanása, ami miatt a főhadnagynak végül távoznia kellett a zárkáktól még azelőtt, hogy felolvasta volna a két parancsot.
Szörnyű halál várt mindkét rabra, és ezt mindketten jól tudták. A halálkarom ketrecekhez vitték őket, ott távol egymástól letérdeltették őket, majd magukra hagyták mindkét személyt.
A nehéz fémajtók záródására a testvériség tag levette fejéről a zsákot, és körbenézett.
Ahogy arra számítani lehetett, egyetlen be és kijárat volt, az a bizonyos fémajtó, ami zárva volt, és aminek a háta mögött biztos álltak őrök. A hatalmas hodályban alig lehetett látni, mivel csak a plafonon volt világítás, de a világítótesteket egymástól távol helyezték el.
Az ajtó fölött egy óriáskivetítőn egy digitális óra látszott. Mire odanézett már negyven másodperctől számolt visszafelé. Jobbra nézve meglátta a hóhérjaikat is. Két megtermett bestia fente rájuk a karmait egy vasketrec mögül. Tudta jól a harcos, ha a számlap elér a nulláig az a ketrecajtó ki fog nyílni, azok a bestiák pedig egyből rájuk fognak támadni.
Eltöprengett, hogy mitévő legyen, és bár nem pattant ki semmilyen működő terv a fejéből, azért odaszólt a tőle nem messze térdelő nőnek, hogy vegye le a fejéről a zsákot.
- Mi értelme lenne? – kérdezte Elaine, síráshoz közeli hangon.
- Ha túl akarod élni, akkor látnod kell a támadóidat. Különben is, ha ezt túléljük, be kell mutassak neked valakit...
Elaine egyből kapcsolt, és immár megvolt a megfelelő motiváció arra, hogy megtegye, amit a férfi javasolt neki. Amint lekerült fejéről a zsák, máris a hang irányába nézett, ám mielőtt meglátta volna a férfit, szemébe az a huszonhét másodperc villant, ami még az életükből hátra volt.
Abban a pillanatban felcsillant szemében a remény sugara, és már rohant is megkötött kezeivel az ajtó melletti biztosítótábla felé. Leráncigálta a fedelét, majd szabadkézzel kihúzott egy szigetelt kábelt.
- Te őrült! – ordított rá a férfi. – Legalább adj magadnak egy esélyt, ne öld meg magad!
- Ebben nincs annyi áram, ami árthatna nekem – válaszolt a nő, majd a további szófecsérlés helyett kitépett egy újabb kábelt, aminek következtében leállt a számláló.
- Megmentettél bennünket! – kiáltott fel örömében a férfi.
- Még közel sem! – csóválta meg a fejét a nő. – Összezártam magunkat velük. – vetett egy pillantást a ketrecben ordító halálkarmok felé, melyek úgy tünt, hogy visszaszámláló hatástalanítás ide vagy oda, ha kell, erővel, de ki fogják magukat szabadítani börtönükből.
- Ó, bízd ezt a problémát rám, bébi.
Azzal a férfi felállt, és egyenest a ketrecben tomboló fenevadakhoz sétált, kitárta elébük a kezeit, mire az egyik bestia felé csapott. A borotvaéles karmok egy pillanat alatt elvágták a férfi kezét összeszorító kötelet. Elégedetten csapta le csuklójáról a maradék foszlányokat, meg a kevéske vért, ami a sebből folyt ki, amit viszont szívesen bevállalt a jó cél érdekében.
- Nem vagyok bébi! – jelent meg mellette Elaine, ugyanazt a mozdulatot elvárva ugyanattól a bestiától, aki viszont nem volt olyan ügyes, mint az előbb, mivel nem sikerült elvágja a lány kezét szorító köteléket, és még véletlenül sem sikerült megsebesítse. Az Acél Testvériség harcosa még azelőtt elkapta a lány kezét a fenevad karmainak útjából. De azért csak sikerült egy aprócska vágást ejtenie a vastag kötélen, amit egy pillanattal később a férfinek sikerült eltépnie. Így most már mindketten szabadok voltak. – Csak hogy tudd, Dr. Elaine Ronin a nevem!
- Az enyém pedig Tristan, később majd folytatjuk az ismerkedést, most fontosabb, hogy elpucoljunk innen.
- Hát pontosan itt van a bibi. Az egyetlen kiutat hatástalanítottam az imént. Életben vagyunk, de már csak az a kérdés, hogy meddig? Manuálisan lehet csak kinyitni az ajtót, és azt is csak kívülről, de szerintem nem tárt karokkal fognak bennünket várni!
- Ki tudod nyitni ezeket a ketreceket?
- Meg vagy te őrülve?
- Bébi! Mármint Elaine...
- Dr. Ronin!
- Akkor, Dr. Ronin... De térjünk most a lényegre. Az a jó a halálkarmokban, hogy minél nehezebb páncélt hord egy ember, és minél jobban fel van fegyverezve, az egy halálkaromnak annál étvágygerjesztőbb! Érted, mire gondolok?
- Ez baromság! Előbb tépnének bennünket szét!
Tristan, a Testvériség harcosa szívesen bele kezdett volna egy jó hosszú vitába, de az volt a helyzet, hogy pontosan az idő volt, ami nem volt túl sok kettőjüknek. Már így is alig jutottak beszélgetésük végére, amikor az ajtó túloldaláról lövéseket hallottak.
Elaine ijedten nézett vissza, míg Tristan közelebb ment. Közben ideiglenesen semmilyen hang nem hallatszott odakintről, de ez akár vihar előtti csend... Alig pár másodperc múltán újabb fegyverlövések hangzottak el, és akkor távolról felhangzottak a szirénák.
A két rab abban a percben megértette, hogy megérkezett a felmentő sereg. De alig hangzott fel kintről a sipító hang, amikor kulcscsörgés hallatszott, majd betolták az ajtót. Tristan óvatosságból hátraugrott és a földre rántotta Elaine-t, majd kúszásban a terem egy sötétebb pontjába húzta a nőt.
Az ajtó közben kitárult, és legelőször egy reflektor fénye világított be. Egy ember árnyéka látszott mögötte. Nehéz páncélt viselt, ez jól látszott, ám, hogy pontosan milyet, az még a jövő kérdése volt. Lassan haladt előre, óvatosan világítva körbe.
Tristan elengedte Elaine karját, és kihasználva a halálkarmok csapta lármát az ajtó mögé kúszott, közben intett a nőnek, hogy maradjon fedezékben.
Látszott, hogy képzett harcos volt, úgy közlekedett akár a macskák, a belépő illető már csak akkor hallotta meg, amikor ő azt akarta, de akkor aztán a fény egyből az arcába világított.
- Peebody! – szólalt meg, kezét az arca elé kapva, hogy azzal eltakarja a szemét. – Vedd ki a pofámból a lámpád, mert kiheréllek!
- Tristan – eresztette le fegyverét, és vele együtt a világítást is a férfi, aki egymagában ment körbenézni a „halálsoron". – Már azt hittem, hogy későn érkeztünk!
- Ha nincs Dr. Ronnin, már halálkarom kaja lennék.
- Te jó ég... – csodálkozott el a harcos, akiről ekkor már meg lehetett állapítani, hogy a Testvériség szervópáncélját viseli. Akkor kezdett el hüledezni, amikor meglátta Elaine-t.
- Ugye a mi kis írnokunk itt van még? Olyat mutatunk neki, amitől biztos leesik az a csinos kis álla.
- Akkor ne várassuk sokat! – mosolyodott el a kakastaréj frizurás férfi. – A fiúkkal kitisztítottuk ezt a szektort, de már hírünk ment, úgyhogy biztos előkerülnek majd a többiek is.
- Nem hittem volna, hogy ilyet javaslok egy nap, de én azt mondom, hogy jobb lenne, ha ez a hely inkább nem lenne. Nézd azokat a halálkarmokat! – mutatott a ketrecben tomboló fenevadak felé. – Azoknak a fejében csippek vannak, és szerintem nem háziasítani akarják őket. Jobb lenne csírájában elpusztítani a terveket.
- Tristan, hiába katonai állomás, Tainted Cave tele van civilekkel!
- Akkor inkább megvárjuk amíg ezeket a dögöket majd ránk küldik?! Intézzük el, Peebody! Talán nem lesz több esélyünk!
Peebody a ketrecek felé nézett. Arca teljesen elhomályosodott azokat az óriási gyilkológépeket elnézve. Megőrjítette a gondolat, de tudta, hogy a bajtársának igaza van. Meg kell hozni a megfelelő lépéseket, és most nincs késlekedésre idő. És talán valóban nem lesz több esélyük.
A gyomra kavargott, belegondolva abba, hogy mire készülnek, de nem volt választása. Megkezdte az akciót. Golyózáport árasztott a két fenevadra, melyek a rácsok mögött, haláltusájukban is rettenetes ellenfélnek bizonyultak.
Elaine elkerekedett szemekkel nézte végig az állatok kivégzését, de belsőjében közben megérett az elhatározás. Ha az életébe kerül is, de megmenti élete munkáját.
Amíg a két férfi nem figyelt, kiosont a zárkából, majd a testvériség emberei közt elszaladva, akik mivel látták, hogy civil nem támadtak rá, végigszaladt a vöröses fényben úszó folyosón, majd fel a lépcsőn, egyenest át a nyitott ajtón, számtalan halott Enklávé katonát átugorva.
Újabb hosszú folyosó következett, ám ezen már nem csak a sziréna fényei és hangja hallatszott, hanem harc is folyt az Enklávé és az Acél Testvériség között.
Hol fedezékbe ugorva, hol kúszva, hol védtelenül a golyók elé ugorva szaladt a már ismerős útvonalon egykori munkahelye felé.
Tudta, hogy neki ott már nincs jövője, de azt is érezte, hogy ő Sweet-E nélkül nem tudja elképzelni a saját jövőjét.
Csodával határos módon egyetlen karcolás nélkül megúszta a kalandot, és miután nehezen, de átért a csatatéren, futva rohant a menekülők közt. A szeme sarkából meglátta Whitley-vel közös asszisztensüket, aki egy halott Enklávé katona fölött sírt, és bár amikor meglátta, elindult felé, ám a kedvesét elvesztett lány mire Elaine elérte volna, fogta kedvese lézerpisztolyát, és ordítva a halálába rohant. Elaine arca eltorzult, látván, ahogy egykori munkatársát egy Testvériség harcos szitává lövi. Már nem tehetett érte semmit, és ezt ő is jól tudta.
Visszafordult a labor felé, és már csak bízhatott abban, hogy még ott találja kedvencét, és főleg, hogy egyben találja az Eyebotot.
A tömegben kicsit nehezen tudott befordulni az ajtón, be is esett a nagy iramban. Ám legalább egy kő már leesett a szívéről, amikor meghallotta kollégája, Whitley hangját.
- Elaine! – kiáltotta a férfi, amint észrevette a nőt, majd gyorsan odarohant hozzá, és felsegítette. – Istenem, azt hittem, hogy elvesztettelek!
- Sam! – ölelte át a férfit könnyes szemmel. – Sam, ki kell innen menekülnünk! Az Acél Testvériség el akarja pusztítani ezt a helyet.
- Tudom, Elaine. Már beszóltak az interkomon, hogy mindenki menjen minél előbb a reptérre. A vertibirdök már készen állnak. Csak előbb még össze kell pakolnom néhány elengedhetetlen dolgot. Kiviszem Ed-E-t és Sweet-E-t, bízz bennem. Nem mehetünk egyszerre, mert az veszélyes lenne. Menj ki, Elaine, menekülj innen! Itt van, vedd fel ezt a köpenyt, így látni fogják, hogy nem katona, hanem civil vagy.
- Magammal viszem Sweet-E-t!
- Mondtam, hogy én majd kiviszem! Katonai biztosítást ígértek, és bármely pillanatban itt lehetnek! Találkozunk odakint, Elaine. Menj, és vissza se nézz!
Még jóformán be sem fejezte mondatát, amikor belépett a terembe öt Enklávé katona. Elaine halálra rémült, ám Whitley-nek sikerült kimentetnie a helyzetet. Azt állította, hogy Elaine nem más, mint Lisa, az asszisztense. A katonák ezt be is vették, és azon nyomban kiküldték a nőt, felszólítva, hogy kövesse a tömeget. Elaine bólintott, majd elengedte Whitley karját, és ahogy mondták neki, kiment a teremből.
Újra a kifelé áramló tömeg közé vegyült, s úgy igyekezett kifelé. Ahogy egyre jobban masírozott előre, meglátta, hogy néhány katona egy bezárt ajtó előtt szenved. Láthatóan ki akarták nyitni, ám puszta erővel képtelenek voltak átjutni rajta.
Elaine bár tudta, hogy kockázatos vállalkozásra adja a fejét, de azért odaszaladt hozzájuk. A négy szervópáncélos Enklávé harcos igencsak idegesnek látszott. Egyikük még az anyjába is visszaküldte a civil tudóst. Elaine felajánlotta, hogy megpróbálja távirányítással kinyitni nekik az ajtót. Ehhez beszaladt az egyik szobába, ott keresett egy számítógépet, majd nekiállt zongorázni. Egész addig pötyögtetett, amíg az ajtó ki nem nyílott.
A katonák egyből bemasíroztak az elzárt folyosóra, Elaine pedig kiment a vezérlőteremből.
Alighogy kilépett, lövések dördültek el a hátánál, azon a folyosón, melyet ő nyitott meg a katonáknak. Arra nézett, de csak füstöt látott, ám mire megfordult egyszercsak egy plazmagrámátot pillantott meg a lábához gurulni.
Egy pillanat volt az egész. Még azt is érezte, ahogy a gránát a lábujjához ér, csakhogy azt is érezte, ahogy valaki oldalról megragadja a vállát, és tiszta erőből berántja a vezérlőterembe.
Arccal esett a padlónak, s az ütéstől újra eltört a gyógyulófélben lévő orra. Csak úgy ömlött belőle a vér, a füle pedig csak úgy csengett a gránát robbanásának hangjától.
Hirtelen összemosódott előtte minden, és bár érezte, hogy valaki fölötte hajolva megfordítja, már nem tudta felismerni az arcát, mert eszméletét vesztette.