Chapter 1
Lucy Lily Potter
Nagyon izgult. A tizenegy éves lány majd kiugrott a bőréből, annyira nem bírt egy helyben maradni. Egyedül üldögélt Florean Fortescue Fagyizójának a teraszán egy fagylaltkehellyel és minduntalan a tömeget fürkészte egy bizonyos óriás alakja után kutatva. Tudta, hogy miféle találkozás lesz ez, hiszen erre várt, mióta az eszét tudta. És borzasztóan izgult, hogy vajon milyen lesz először találkoznia az ikertestvérével. Dumbledore professzor persze mindig kihangsúlyozta, hogy Harry Potter nem biztos, hogy mindennel tisztában van, mert a mugli rokonaik eltitkolhattak előle dolgokat, de a vörös hajú kislányt ez sosem hervasztotta le. Amióta megtudta, hogy van egy testvére és hogy mi történt velük alig egy évesen, alig várta, hogy találkozhasson a bátyjával.
Lucy Potter bekapott egy újabb falatot a hűs fagylaltból és elmélázott azon a beszélgetésen, amit Dumbledore professzor folytatott vele néhány hónapja. Akkor már tudott Harryről, de a teljes történetet még nem ismerte. Az ősz varázsló akkor meglátogatta őt a Weasley családnál, akiknél nevelkedett. Mivel mindenkinek vörös volt a haja (igaz, lángvörös, nem olyan mélyvörös, mint neki), nem érezte magát idegennek és saját családjaként szerette őket. Dumbledore professzor leült a konyhában a kislánnyal szemben és belekezdett a történetbe.
- Nyilván tudod, hogy van egy bátyád.
- Igen, de Mrs Weasley nem hajlandó semmit se mesélni róla - durcáskodott Lucy. A család magukra hagyta őket, de a lány sejtette, hogy valójában hallgatóznak.
- Mert én azt kértem - mosolygott Dumbledore. - Személyesen akartam veled megbeszélni azt, amit tudnod kell.
Lucy erre kihúzta magát és érdeklődve figyelt. Már alig várta ezt a beszélgetést.
- Kilenc évvel ezelőtt - fogott bele Dumbledore -, a kor leghatalmasabb fekete mágusa, Voldemort a hatalma csúcsán járt. Bárki, aki ellenszegült neki... nos... - Lucy arca elkomorodott. A kimondatlanul maradt szavak többet mondtak, mint kellett volna. - A szüleid, Lily és James Potter kiemelkedő mágusok voltak. Szembe szálltak Voldemorttal és a csatlósaival, de miután kiderült, hogy te és Harry úton vagytok, vissza kellett vonulniuk. Elrejtőztek, hogy ti biztonságban legyetek. Azután pedig, hogy megtudtam, hogy Voldemort rátok vadászik, segítettem nekik eltűnni a föld színéről. Ám kilenc éve váratlanul felbukkant a faluban, ahol laktatok. Te és Harry alig múltatok egy évesek. Elment a házatokba és rátok támadt; apád próbálta feltartóztatni, de felkészületlenül érte őt a rajtaütés, így nem volt esélye... meghalt. Anyád pedig a testével védett titeket Voldemorttól, ám a Sötét Nagyúr vele is végzett. Azonban, Lily önfeláldozása egy olyan védelmet adott nektek, amit nem lehet megtörni. Voldemort titeket is meg akart ölni, de a védelem miatt az átok visszapattant és őt pusztította el. Ez a visszapattant átok okozta azt a villám alakú sebhelyet a bátyád homlokán, ami miatt mindenhol felismerik őt.
Lucy lehajtott fejjel gondolkodott. A szüleit egy éves korában meggyilkolta a világ leghatalmasabb sötét varázslója, de őt és a bátyját nem tudta elpusztítani. Ezért lettek híresek, különösen Harry, akit Voldemort elsőként vett célkeresztbe. Végül felnézett Dumbledorra, aki égkék szemével vizsgálta a lány arcát.
- Hol él most Harry?
- Édesanyád testvérénél, Petuniánál és annak családjánál. Ők muglik, de jó okom volt rá, hogy őt ott helyezzem el arra a tíz évre, ami eltelik a Roxfortba történő indulásig.
- Miért kellett külön felnőnünk? - remegett enyhén Lucy a visszafojtott indulattól. A Weasley családban ő volt a második legforrófejűbb. Az első helyet Ron birtokolta.
- Egyszer majd azt is elmesélem, de még nem jött el az ideje - felelte az ősz varázsló nyugodtan. Kedvesen a kislányra mosolygott. - Előljáróban annyit, hogy azért tettem, hogy megvédjelek titeket.
- De mitől?
- Voldemorttól.
- Nem azt mondta, hogy ő már eltűnt?
- Igen, eltűnt, de nem halt meg - komorodott el Dumbledore. - A teste elpusztult, a lénye azonban még él, de olyan gyenge, hogy egyelőre meghúzza magát. Azonban félek, egy nap visszatér majd és akkor... - Kicsit megrázta a fejét és elmosolyodott. - Mindegy is, ez már egy másik történet. Most, gondolom, arra vagy kíváncsi, hogy mikor találkozhatsz Harryvel.
- Igen! - vágta rá egyből a kislány izgatottan.
- Emlékszel Hagridra? - kérdezte Dumbledore, mire Lucy bólintott. - Őt küldöm el a bátyádért a születésnapotokon és kérem majd meg, hogy vigye el bevásárolni az Abszol útra. Ott találkozhattok, és együtt megvehetitek, ami kell. Aztán együtt utazhattok a Roxfortba szeptember elsején.
Lucy lenyelte az utolsó falat fagylaltot is, megtörölte a száját és újra végigtekintett a tömegen. Hagrid, a szelíd óriás hozta ide az előző nap és a Foltozott Üst kocsmárosára bízta arra az egy éjszakára, amíg ő Harryért ment el. Lucy nem tiltakozott, de éjjel alig aludt valamit az izgalomtól és reggel első dolga volt egy fagylaltot venni, hogy lehűtse magát. A harmadik fagylaltot pusztította el, de még mindig forrónak érezte a homlokát. Meleg nyári nap volt, ráadásul a szíve is eszeveszetten kalapált.
Végül egy hatalmas lapátkéz emelkedett ki jó magasra a tömegből és Lucy már fel is pattant a helyéről. Felállt a székére és vadul integetni kezdett a vadőrnek.
- Hagrid! Hagrid, itt vagyok!
- Lucy! - ért oda hozzá Hagrid. Lucy leugrott a székről és megölelte az óriást (már amennyire tudta).
- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte a lány.
- Dursley-ék makacskodtak, de sikerült meggyőznöm őket - felelte vidoran Hagrid. - De ez most mindegy is. Azt hiszem, van valaki, akivel már nagyon rég találkozni akartál.
Azzal félrehúzódott és előrébb tessékelt egy alacsony, vézna, de láthatóan egészséges fiút. Hollófekete haja minden irányban az égnek állt, de tökéletesen eltakarta a villám alakú sebhelyet, szemüvege mögött csillogó zöld szem ült. A ruhák, amiket hordott, sokkal nagyobbak voltak a kelleténél és látszott, hogy valaki más már hordta őket a fiú előtt. Ránézésre egyáltalán nem lehetett megmondani, hogy az ikertestvére, de Lucy érezte a vérében, hogy aki előtte áll, az Harry Potter, a bátyja és az igazi családja. Lucy szívében egyszerre volt jelen az öröm és a félelem: nem tudta, mit is kéne tennie ebben a helyzetben, hiszen fogalma sem volt arról, hogy Harry mennyit tudott kettejükről. Szerencsére a fiú feltalálta magát helyette is.
- Öhm... szia! Én Harry vagyok... ha esetleg nem tudnád.
- Én meg Lucy... ha esetleg nem tudnád.
Ez volt addigi életének legkínosabb beszélgetése. A saját bátyjával viselkedett idegen módjára, amikor egy idegen családban nőtt fel, akiket sajátjaként szeretett. Mégis miféle sors intézte ezt így?
- Mennyit tudsz a szüleinkről? - kérdezte a lány.
Harry tömören összefoglalta.
- De ezenkívül semmit - fejezte be. - Ráadásul a varázslók világában is teljesen idegennek érzem magam, nem tudom, mik a szokások, mit szabad és mit nem, nem ismerek semmit.
- Majd megtanítalak! - vágta rá Lucy. - Akár most rögtön kezdhetjük. Közben mesélhetsz a rokonainkról, akiknél felnőttél. Rendes emberek?
- Borzalmasak - felelte fejcsóválva Harry. Közben elindultak első állomásuk, a Gringotts felé, hogy felvegyenek egy kis pénzt. - Az unokatestvérünk egy malacnak is beillene, a szülei pedig állandóan dolgoztattak, mint valami rabszolgát. Sosem kaptam semmit szülinapomra, tilos volt kérdezősködnöm és fogalmam sem volt, mi vagyok valójában. Egészen addig, amíg Hagrid meg nem jelent.
- Te nem tudtad, hogy varázsló vagy? - rökönyödött meg Lucy.
- Nem. Voldemortról sem tudtam semmit.
Hagrid megborzongott a név hallatán, Lucy azonban komolyan nézte a testvérét.
- Én se sokkal tudok többet, mint te. A család, akiknél felnőttem, nem szeretnek beszélni róla, ahogy nagyon sok más varázsló sem.
- Tényleg, te kiknél laksz? - nézett rá kíváncsian Harry.
- A Weasley családnál - felelte Lucy mosolyogva. - Nagyon kedvesek és úgy neveltek, mint a saját gyereküket. Ami azért nagy szó, mert összesen hét gyerekük van; az egyik velünk egyidős, most megy ő is a Roxfortba.
- Szóval te varázslócsaládnál voltál, engem meg eldugtak Dursley-éknél...
- Biztos azért, hogy elkerüld a rivaldafényt - bökte játékosan oldalba Lucy a testvérét. - De az a lényeg, hogy hamarosan mehetünk a Roxfortba! Még egy hónap és már ott leszünk!
- Azért még meg kell vennük egyet, s mást - szólt közbe Hagrid a bajsza alatt mosolyogva. - De először intézzük el a pénzkérdést.
A hármas belépett a Gringottsba. Harry mindenre rácsodálkozott, Lucy pedig halkan, de lelkesen mesélte a tudnivalókat a varázslók bankjáról és a koboldokról. Végig robogtak azon a hullámvasúton, amin Hagrid mindig rosszul szokott lenni és megálltak a széfjüknél. Lucy eddig sosem járt itt, mindig a Weasley vagyonból kapott holmikat, noha állandóan feszélyezve érezte magát, valahányszor új dolgokra szorult. Most, látva a kisebb vagyont, még jobban elszégyellte magát, hogy eddig arra a kedves, de szegény családra volt rászorulva. Hagrid elmagyarázta Harrynek a váltószámokat az érmék között, míg a lány mindkettőjük erszényébe pakolt egy keveset a közös örökségből. Ezután átrobogtak egy másik széfhez, ahol a vadőr egy kicsi, koszos csomagot vett át Dumbledore megbízásából. Lucy már nyitotta a száját, hogy faggatózzon, de Harry egy pillantással lebeszélte róla. A két testvér egy másodpercig egymásra bámult, majd halkan kuncogni kezdtek. Amíg kifelé haladtak a csillében, a lány arra gondolt, hogy egyre simábban megy a közös hang megtalálása a tőle elszakított bátyjával. Lázasan beszélgettek mindenféléről, miközben próbálták visszafojtani a nevetést, amit az elzöldülő arcú Hagrid látványa okozott.
A hármas végül hunyorogva megállt a napsütésben. Harryn látszott, hogy azt se tudja, melyik boltba szaladjon először. A lány már épp javasolni akarta a talárszalont, amikor Hagrid hangosan kimondta a gondolatait.
- Akár meg is vehetnétek az egyenruhátokat - mondta. - Ha nem bánjátok, én addig bedobok egy szíverősítőt a Foltozott Üstben. Kikészültem ettől a hullámvasútazástól.
Az óriás valóban elég megviseltnek tűnt, így hát a testvérpár egyedül lépett be Madam Malkin boltjába. Harry kissé lámpalázas volt, de Lucy megszorította a kezét és bátorítóan rámosolygott, így erőt vett magán és felkészült az első körútjára az Abszol úton.
A tulajdonos Madam Malkin talpig mályvaszínű ruhába öltözött zömök, mosolygós boszorkány volt.
- Roxfortba készültök, kis drágáim? - kérdezte, mielőtt a gyerekek megszólalhattak volna. - Nem ti vagytok az egyetlenek... Épp most csinosítunk egy másik fiatalembert is.
A bolt hátsó részében egy zsámolyon sápadt, hegyes arcú fiú állt és egy másik boszorkány épp megtűzte hosszú, fekete talárja ujját. Lucy egy kicsit ismerősnek vélte, de nem tudta, honnan. Sokat nem is tudott foglalkozni vele, mert őt és Harryt is felállította Madam Malkin egy-egy zsámolyra, és amíg a tulajdonos a fiúra adott talárt, a lánnyal egy másik segítője kezdett foglalkozni.
- Sziasztok - szólította meg őket a fiú. - Szintén Roxfort?
- Aha - felelte Harry kettejük helyett is.
- Apám a szomszédban megveszi nekem a könyveket, az anyám meg elment varázspálcáért. - A fiú unott hangon, vontatottan beszélt. - Aztán majd elcipelem őket versenyseprűket nézni. Nem értem, miért nem lehet az elsősöknek saját seprűjük. Rábeszélem apát, hogy vegyen nekem egyet, aztán majd becsempészem valahogy.
Lucy már nyitotta a száját, hogy leszólja, de aztán rájött, hogy titokban egyetértett vele. Nagyon szerette a kviddicset, Charlie, Fred, George és Ron gyakran bevették őt, amikor játszottak és a lánynak egyáltalán nem ment rosszul a dolog. Csak azt sajnálta, hogy nem lehetett saját seprűje, ami gyorsabb, mint egy csapat lepke.
- Neked van saját seprűd? - kérdezte a fiú először Harryt. Amikor ő megrázta a fejét, a fiú Lucyra nézett.
- Nekem van, de már nagyon régi és úgy gondoltam, majd akkor kérek újat, amikor már beléphetek a házam kviddicscsapatába - felelte kicsit zavartan.
- Szóval szoktál kviddicsezni? - nézett rá enyhén felvont szemöldökkel a fiú.
- Igen. A fogadott testvéreimmel mindig játszani szoktunk.
- Fogadott? - A fiú szemöldöke még magasabbra kúszott. - Miért? Hol van az igazi családod?
- A szüleim meghaltak, az ikertestvérem pedig itt áll mellettem - mondta Lucy. A fiú tekintete egy darabig ide-oda járt Harry és Lucy között, nyilván valamiféle hasonlóság után kutatva.
- Ne vedd sértésnek, de nem hasonlítotok egymásra - jelentette ki végül.
- Nem veszem - mondta Lucy. Fájt neki, hogy kihagyja Harryt a beszélgetésből, de érezte, hogy most jobb, ha ő beszél, mert ez a fiú nyilván egy varázslócsaládból jött. Ehhez a beszélgetéshez pedig az ő tudása kellett.
- Te tudod már, melyik házban leszel? - tért egy új témára a fiú. Nyilván figyelmen kívül hagyta Harryt, de a testvéren nem úgy tűnt, mint akit zavarna ez. Inkább hagyta, hadd beszéljen Lucy.
- Szívem szerint a Griffendélt választanám, mert a szüleink is oda jártak, de persze ezt senki nem tudhatja, amíg be nem osztják. Nem?
Harry enyhén tágra nyílt szemekkel bámult húgára. Lucy úgy döntött, hogy amint kijutottak innen, mindent részeltesen elmagyaráz neki.
- Végső soron igazad van - mosolyodott el halványan a fiú. - Én szinte biztos a Mardekárba leszek, mert a családunkban mindenki ott volt. Ha, mondjuk, a Hugrabugba osztanának be, rögtön megszöknék.
- Ízlések és pofonok - reagált rá Lucy, erősen ügyelve az arcizmaira. Próbálta elfelejteni az előbb hallottakat, hogy ne fintorodjon el, de nem volt könnyű.
- Szerintem jöttmenteket nem is szabadna magunk közé engednünk - folytatta a fiú, mire Lucy sejtése beigazolódott: ő is egy olyan családból származott, akik lenézték a mugliszületésűeket; aranyvérűek lehettek. - Őket máshogy nevelték, nem ismerik a szokásainkat. Képzeld, olyanok is vannak, akik levélből tudták meg, hogy a Roxfort létezik. Szerintem elég lenne azokat felvenni, akik varázslócsaládból származnak. Tényleg, nektek mi a vezetéknevetek?
- Készen vagyunk, kis drágám - szólt közbe Madam Malkin. Harry leugrott a zsámolyról és kérdőn Lucyra nézett. A lány csak bólintott.
- Menj csak nyugodtan, majd kint találkozunk.
Harry megfordult és gyorsan kiiszkolt az időközben megérkezett Hagridhoz. Madam Malkin közben Lucyhoz lépett és gyorsan elvégezte az utolsó simításokat.
- Ezzel is megvolnánk - jelentette ki néhány perc múlva. Lucy addig csendben gondolkodott a beszélgetésről és arról, amit megtudott belőle a fiúról. Ám most ő is leugrott és az ajtó felé indult.
- Viszlát a Roxfortban - búcsúzott tőle a fiú.
- Viszlát - köszönt el Lucy is és kilépett a ragyogó napsütésbe.
Mikor odasétált Hagridhoz és Harryhez, épp elkapta az óriás mondatának a végét.
- ...Még a kviddicset se ismered!
- Ne rontsd el még jobban a kedvem - kérte Harry. Elindultak egy boltba tollat meg pergameneket venni, de útközben Harry kérdőn Lucyhoz fordult, aki megelőzte a válasszal.
- Sajnálom, hogy kihagytalak, de úgy éreztem, jobb, ha én beszélek, mert akkor nem járatod le magad.
- De így is szerintem teljesen hülyének nézett...
- Szerintem észre se vett, szóval ne aggódj ezen.
- És mi az a kviddics?
- A varázslók sportja - szólt közbe Hagrid. - Olyan, mint a mugliknál a futball - mindenki szereti. A levegőben játsszák, seprűnyélen lovagolva, négy labdával. A szabályokat nem mondom el, mert elég bonyolultak...
- Nem is bonyolultak! - nézett rá Lucy indulatosan, majd Harryhez fordult. - Ha lesz időm, elmagyarázom, de szerintem más is érdekel téged.
- Jól sejted - mosolyodott el halványan Harry. - Mi az a Hugrabug, Griffendél meg a Mardekár?
- A Roxfort négy házából három. Ezenkívül van még a Hollóhát van. Az elsősöket ezekbe a házakba osztják be és az egész iskolai időt annak a háznak a tagjaiként töltik. Annak a családnak, akik engem felneveltek, minden tagja griffendéles volt. A szüleink szintúgy azok voltak. A Mardekártól azért tartok, mert az összes boszorkány és varázsló, aki a rossz útra tért, oda járt. Voldemort is.
- Voldemort is a Roxfortba járt?
- Ne használjátok a nevét! - borzongott meg Hagrid. - Különben is, sok-sok éve már annak, szóval hagyjuk a témát.
Elmentek a Czikornyai és Patzába könyveket venni, ahol az egyik könyvből Harry egy jó kis átkot keresett Dudleynak, amit Hagrid díjazott, de figyelmeztette a fiút, hogy a mugliknál nem lehet varázslatot használni. Aztán megvették a bájitaltanhoz szükséges eszközöket, távcsövet, majd a patikában beszerezték a hozzávalókat is. Végül Hagrid utoljára elővette a listát és belekukkantott.
- Már csak a varázspálca hiányzik - jelentette ki. - Ja és a szülinapi ajándékotokat se vettem még meg.
Lucy szélesen elvigyorodott, Harry ellenben fülig pirult.
- Igazán nem kell... - motyogta a fiú zavartan.
- Egyetértek vele, Hagrid - tette hozzá Lucy. - Nekem már az is hatalmas ajándék, hogy a testvéremmel lehettem.
- Tudom, hogy nem kell - mosolygott a vadőr, de nem mondott le a dologról. - Tudjátok mit? Veszek nektek egy-egy állatot. Nem békát, mert azt már évem óta senki sem hord, kinevetnének vele titeket. Nem is macskát, mert attól meg tüsszögök, allergiás vagyok a szőrére. Veszek nektek egy-egy baglyot. Minden gyerek baglyot szeretne. Irtó hasznos állat, hozza-viszi a leveleket, meg minden.
Húsz perccel később kiléptek a sötét Uklopsz Bagolyszalonból, ahol a két gyerek kiválasztotta a baglyát. Harry jókora kalitkát cipelt, benne egy gyönyörű hóbagollyal, Lucy pedig egy mogyoróbarna uhuval hagyta el a boltot. Mindkét madár a fejét a szárnya alá dugva aludt. Harry meghatottságtól akadozó nyelvvel hálálkodott - Lucy aranyosnak találta ilyenkor a bátyját.
- Szóra sem érdemes - legyintett Hagrid. - Nem hinném, hogy Dursleyék elhalmoztak téged ajándékokkal. Már csak Ollivanderhez kell benéznünk. Nála lehet a legjobb varázspálcákat kapni, márpedig nektek a legjobbak közül is a legjobb kell.
Lucy már alig várta, hogy saját pálcája legyen. Mindig irigykedett a nagyobb „testvéreire", amikor hazajöttek és a pálcájukkal csinálták a házijukat. Izgatottan lépett be Ollivander üzletébe, ami szűk volt és szegényes, de micsoda kincseket rejtett! Csengettyűszó hangzott fel valahol az üzlet mélyén, mikor beléptek. Hagrid leült egy rozoga székre, Harry pedig próbált csukott szájjal körülnézni és feldolgozni a látottakat. Lucy (és nyilván Harry is) különös bizsergést érzett a tarkójában; a boltban mintha még a por és csönd is vibrált volna a titkos mágiától.
- Jó napot - szólt egy lágy hang. Hagrid felállt a székről, Harry pedig összerezzent. Lucy a hang irányába fordult és egy öregemberrel találta szemben magát; nagy, sápadt fényű szemei holdként világítottak a bolt félhomályában.
- Jó napot - motyogta zavartan Harry.
- Jó napot - köszönt Lucy is.
- Hát eljöttek - vonta fel a szemöldökét az öreg. - Sejtettem, hogy hamarosan találkozunk... Harry és Lucy Potter. A fiú szeme az édesanyjáé, ám a lány hasonlít rá nagyon külső szempontjából. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az anyjuk eljött ide megvenni az első varázspálcáját. Tíz és egynegyed hüvelyk hosszú, suhogós fűzfapálca volt. Igézéshez, elbűvöléshez kiváló.
Ollivander úr közelebb lépett a gyerekekhez, akik egy pillantással konstatálták, hogy mennyivel jobb lenne, ha néha pislogna is az öreg.
- Az édesapjuk szemét, úgy látszik, a lány örökölte, a külsejét viszont a fiú. Ő a mahagónipálcát kedvelte. Tizenegy hüvelyk hosszú, hajlékony... Kicsit nagyobb teljesítményű, kimondottan átalakításhoz való. Azt mondtam, az apjuk azt kedvelte, de persze tudjuk, hogy a pálca választja a varázslót és nem fordítva.
Ollivander már olyan közel állt a gyerekekhez, hogy egy kisebb mozdulat után már bármelyikőjükével összeért volna az orra. Az öreg pillantása ekkor Harry arcára vándorolt, majd fel a homlokára.
- És ez az a hely, ahol... - Ollivander hosszú, fehér ujjával megtapintotta a villám alakú sebhelyet a fiú homlokán. Lucy most látta először a bátyja különös ismertetőjegyét és nem bírta ki, hogy ne bámulja.
- Sajnos azt a pálcát is én adtam el, amelyik ezt művelte - folytatta halkan. - Tizenhárom és fél hüvelyk. Tiszafa. Erős pálca, nagyon erős... és rossz kezekbe került. Ha előre tudtam volna, hogy visszaélnek vele...
Ollivander a fejét csóválta, majd - a két Potter nagy megkönnyebbülésére - észrevette Hagridot.
- Rubeus! Rubeus Hagrid! Örülök, hogy újra látlak... Tölgy, tizenhat hüvelyk, eléggé hajlékony, igaz?
- Igen, uram, olyan volt.
- Jó kis pálca. De, ha jól emlékszem, kettétörték, amikor eltanácsoltak téged. Így volt? - Ollivander vonásai megkeményedtek.
- Öhm... igen, kettétörték - felelte kelletlenül Hagrid. - De megvannak a darabjai - tette hozzá derűsen.
- Ugye, nem használod őket? - kérdezte élesen Ollivander.
- Oh, nem, uram, dehogy - sietett a válasszal Hagrid. Beszéd közben szorosan megmarkolta rózsaszínű esernyőjét.
- Hmm - Ollivander még egy utolsó szúrós pillantást vetett Hagridra. - Hát, akkor lássuk először önt, Potter úr - vett elő egy mérőszalagot. - Melyik kezébe fogja a pálcát?
- Hát... jobbkezes vagyok - felelte habozva Harry.
- Emelje fel a jobb karját. Így ni...
Ollivander Harry minden porcikáját lemérte, miközben a pálcákról magyarázott a fiúnak. Lucy hátrébb húzódott és legalább annyira izgult, mint a testvére, hogy milyen pálcát fog kapni. Időközben a mérőszalag önállósította magát, míg Ollivander a dobozok között matatott. Majd rászólt az eszközre, mire az ernyedten a padlóra hullott. A boltos különböző pálcákat adott Harry kezébe, de egyik se bizonyult megfelelőnek. A fiú láthatóan kedveszegettnek tűnt, azonban, amikor Lucy bíztatóan bátyjára mosolygott, már jobban érezte magát. A kipróbált darabok egyre növekvő kupacban halmozódtak a rozoga széken, de Ollivandert ez nem zavarta; sőt, egyre vidámabbnak tűnt.
- Nem könnyű kuncsaft, mi? De nem kell megijedni, megtaláljuk a neki valót... Nocsak... de miért is ne? Szokatlan kombináció: magyal és főnixtoll, tizenegy hüvelyk, kellemesen rugalmas.
Harry átvette a pálcát, a magasba emelte a kezét, suhintott egyet, mire a pálca végéből vörös és arany szikraeső tört elő, táncoló fényfoltokkal szórva tele a homályba burkolózó falakat. Hagrid hujjogott és tapsolt, Lucy boldogan Harry nyakába ugrott, s Ollivander úr is felkiáltott:
- Oh, bravó! Remek, igazán csodás. Lám, lám, lám... milyen különös... felettébb különös...
Visszatette Harry pálcáját a dobozába, s a dobozt becsomagolta barna papírba, de közben tovább motyogott. Harry végül nem bírta tovább és rákérdezett.
- Bocsánat, de mi olyan különös?
Ollivander sápadt fényű pillantásával rámeredt Harryre.
- Tudja, Potter úr, én emlékszem minden varázspálcára, amit valaha is eladtam. Minden egyes darabra. Történetesen az a főnixmadár, amelyiknek a faroktolla a maga pálcájában van, egy tollat adott ezen kívül - egyetlen egyet. Különös, hogy a sors éppen azt a pálcát szánta magának, amelyiknek a testvére... nos, amelyiknek a testvére megsebezte a homlokát.
Harry nyelt egyet, Lucy pedig elsápadt.
- Bizony, a tizenhárom és fél hüvelykes tiszafa pálca. Furcsa dolgok ezek. Ne feledje: a pálca választja a varázslót... Azt hiszem, nagy tetteket látunk még magától, Potter úr. Elvégre Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ugyancsak nagy tetteket vitt véghez - borzalmas, de nagy tetteket.
Harry megborzongott, mire Lucy átölelte őt és bátorítóan a szemébe nézett. A fiú halványan rámosolygott, ám a lány figyelmét gyorsan magára vonta Ollivander, aki ismét elővette a mérőszalagját.
- Na, lássuk most önt, Potter kisasszony. Melyik kezében fogja a pálcát?
- Jobb kézben - felelte izgatottan Lucy. Harry Hagrid mellé húzódott és érdeklődve figyelte a húgát.
A mérőszalag munkához látott, majd egy idő után Ollivander hátra vonult a polcok közé és egy jó adag dobozzal tért vissza. A szerszám újra a padlóra hullott.
- Nézzük először ezt - emelt fel egy darabot Ollivander. - Fenyő és egyszarvúszőr, tíz és fél hüvelyk, kicsit merev. Próbálja ki!
Lucy átvette, de rögtön utána el is tűnt a kezéből és egy másik került a helyére. Úgy tűnt, neki se könnyű pálcát találni, noha nem volt akkora kupac a széken, mint Harrynek, de már közelített hozzá. Ollivander egy idő után elvonult a bolt hátsó részébe és egy elég poros dobozzal tért vissza.
- A legelső pálca, amit készítettem - mondta, miközben kivette a pálcát a dobozból. - Senki se felelt meg neki, így egy idő után félretettem. De talán most... Cseresznyefa és főnixtoll, tíz és fél hüvelyk, elég rugalmas.
Lucy a kezébe vette és úgy érezte, mintha valami kellemes meleg terjedt volna szét a karjában. Húzott egy vonalat, mire gyönyörű ezüst csillagok törtek elő a pálcából, azt az érzést keltve, mintha a szabad ég alatt feküdtek volna. Harry boldogan mosolyogva Lucy vállára tette a kezét, Hagrid már majdnem sírt a meghatottságtól és Ollivander is elégedettnek tűnt.
- Nézzenek oda, úgy néz ki, végig magára várt. Ez a pálca nagy potenciált rejt magában, így én is kíváncsian várom, mire képes valójában. Legyen vele óvatos, Potter kisasszony. Ne becsülje le az erejét. Tisztelje, ugyanis a cseresznyefa, amiből készült, egy olyan vidéken nőtt, amit minden szegletében áthatott a mágia.
- Tisztelni fogom - nyugtatta meg az öreget Lucy, miközben azt figyelte, hogyan csomagolja el az öreg a pálcáját. Harry és ő kifizették a hét galleont és Ollivander hajlongva kikísérte őket.
Késő délután volt, a nap már alacsonyan járt, amikor Harry, Hagrid és Lucy elindultak a Paddington pályaudvarra, hogy a fiút visszaküldjék a rokonaihoz. A két gyerek egész úton a gondolataiba merült. Lucy a pálcás dobozát fixírozta, miközben végig Ollivander szavai jártak a fejében. „Legyen vele óvatos, Potter kisasszony. Ne becsülje le az erejét." Némán eltökélte, hogy úgy fog vigyázni rá, mint a szeme fényére, és mint a legjobb barátjára. Mikor megérkeztek a pályaudvarra, vettek néhány hamburgert és leültek a székekre falatozni. Lucynak már megjött a hangja; épp nevekről kérdezgette Hagridot, amiket a baglyának adhatott, de Harry még mindig nagyon csendes volt.
- Minden rendben, Harry? - ráncolta a homlokát a vadőr. - Olyan... hallgatag vagy.
Lucy a testvérére nézett. Tényleg látszott rajta, hogy nyomasztja valami. Gyengéden a vállára tette a kezét és aggódva nézett rá. A fiú egy darabig tovább majszolta a hamburgerét, de egy idő után kibökte, mi bántotta.
- Mindenki különleges embernek tart. Az a sok ember a Foltozott Üstben, Mógus professzor, Ollivander úr... pedig én egyáltalán nem értek a varázsláshoz. Hogyan várhatnak tőlem nagy tetteket? Híres vagyok, de nem is emlékszem arra, amitől híres lettem. Nem tudom, mi történt aznap, amikor Vol... bocsánat, amikor a szüleim meghaltak.
Hagrid jóindulatúan mosolygott bozontos szakálla és szemöldöke mögött, Lucy pedig átkarolta a bátyja vállát és ő is bíztatóan mosolygott.
- Nem tudom, milyen lehet ez az egész ilyen hirtelen - mondta Lucy. - Én ebben nőttem fel, mégis mindig frusztrál, amikor megyek valahová és idegenek kezet fognak velem és megtiszteltetésnek érzik, hogy láthatnak. Pedig rajtam még sebhely sincs, mégis felismernek. Azonban nem kell aggódnod. Én sem tudok még semmit a varázslásról, de a Roxfortban megtanítanak rá.
- Ott az alapoknál kezdik az oktatást - szólt bele Hagrid. - Minden rendben lesz, csak viselkedj természetesen. Tudom, nincs könnyű dolgod; kiválasztottnak lenni nehéz kenyér. De a Roxfortban jól fogod érezni magad. Én is szerettem ott tanulni... Most pedig szeretek ott lakni.
- Ráadásul nem leszel egyedül - nézett testvére szemébe Lucy. - Én is ott leszek melletted. Többé nem foglak elengedni. Majd bemutatlak Weasleyéknek, megismerheted a fogadott családomat... ne félj; nem hagyom, hogy többé egyedül legyél.
Harry végre elmosolyodott. Látszott a szemén, hogy örül, amiért végre vannak mellette emberek, akikre számíthatott. Mikor végeztek, az óriás felsegítette Harryt a vonatra és egy borítékot adott a kezébe. Ugyanezt Lucy is megkapta.
- A jegyetek a roxforti járatra - magyarázta. - Szeptember elseje, King's Cross pályaudvar - a jegyen minden rajta van. Ha Dursleyék rendetlenkednek, csak küldj egy levelet a bagollyal. Tudja, hol talál.
- És nekem is írhatsz, ha magányosnak érzed magad - szólt közbe Lucy. - Vagy az is lehet, hogy én írok neked. Majd elválik. - Azzal enyhe pírrel az arcán két puszit adott Harrynek. - Viszlát, Harry!
- Viszlát, Harry! - köszönt el Hagrid is.
A vonat nehézkesen mozgásba lendült. Lucy megfogta Hagrid kezét és egészen addig nézte testvére arcát, amíg el nem hopponáltak az Odúba. Ott elengedte az óriást, aki, kitalálva a gondolatait, kedvesen rámosolygott.
- Jól csináltad - mondta. - Nem hinném, hogy túlságosan rámenős lettél volna. Jó testvére leszel.
- Tudom - ölelte meg Lucy Hagridot. - Köszönöm, hogy találkozhattam vele. Többet nem hagyom, hogy magányos legyen.
- Biztos vagyok benne - ölelte vissza az óriás. - Na, most már mennem kell, találkozóm van Dumbledore-ral. Viszlát a Roxfortban, Lucy!
- Szia, Hagrid! - köszönt el a lány és belépett az Odú konyhájába. Ott várta már az összes Weasley, és amint megjelent, kérdésekkel kezdték bombázni.
- Milyen volt? - kérdezte Fred és George.
- Tényleg van sebhelye? - hallatszódott Ron hangja.
- Mikor láthatom én is? - ugrált izgatottan Ginny.
- Elég, nyugodjatok le! - főnökösködött Percy a testvérei fölött. Lucy csak nevetett, de közben végig Harry arca lebegett a szeme előtt. Megérte tíz évet várni erre a napra.
A kúria, mint mindig, csendes és nyomott volt. Dobby, a házimanó épp levitte a vacsorás tálcát a szőke fiú szobájából, akinek nem volt kedve a családjával vacsorázni. Miután végzett a talárszalonban, a szülei hiába találgatták, hogy mi történt, meg sem szólalt és mindig kikerülte ezt a témát. Fogalma sem volt, mi baja, de valami mindig piszkálta az agyát és nem hagyott nyugtot neki.
Draco Malfoy elterült az ágyán és a plafont bámulva igyekezett rájönni a dolog nyitjára. Ám a gondolatai mindig visszatértek arra az ikerpárra, közülük is a lányra. Úgy érezte, mintha ismerné valahonnan, de hiába törte a fejét, nem jött rá. Ráadásul maga a lány is szimpatikus volt neki, hiába szeretett volna a Griffendélbe menni. Látszott rajta, hogy kész szembeszállni a veszélyekkel, és ha kell, a sarkára tud állni. Plusz, szerette a kviddicset; ez nem volt elhanyagolandó tény.
Draco az oldalára fordult. Újra felrémlett előtte a lány vörös haja és barna szeme. Ám megjelent mellette a fekete hajú fiú. Eléggé a testvérétől függött, mintha elveszett lett volna nélküle. Kicsit olyan volt, mintha... de nem, az lehetetlen. Feltűnt volna neki, felismerte volna őket. Ha ők lettek volna Potterék...
Mikor fél órával később aludni tért, álmában újra találkozott a lánnyal és jó kviddicsmeccseket játszott vele. Amikor másnap reggel felébredt, még a fülében csengett a lány nevetése.